2017. augusztus 21., hétfő

#2 Tizenhetedik Fejezet



-Miért?
-Mert azt hittem nekünk már semmi esély, s aznap megjelent Jázmin én pedig segítettem neki és láttam képeket, meg ma is együtt.
-Várj, Andi szeretne veled beszélni.
-Szia Emma! Na, mesélj csak nekem egy kicsit, mégis mit tudsz te, amit én nem?
-Hogy érti?
-Milyen Jázminról beszélsz te?
-Ő nem mondta? Hogy miután veszekedtünk a suliban, Jázmin a volt barátnője meglátogatott, olyan kis ártatlannak tűnt, így segítettem neki összejönni újra Norbival. Láttam olyat, hogy csókolóznak, ma is egymás társaságában voltak az egyik kávézóban. Nem mondta?
-Egy szót sem ejtett erről, de biztosítalak arról, hogy nem úgy viselkedik, mint akinek barátnője van.
-Nekem igazán úgy tűnt.-dörzsölöm meg az arcom
-Figyelj, nemsokára ott vagyunk és mindent megbeszélünk. Kérlek, ne ringasd magad olyanba, ami nincs is.
-Nehéz elhinni, hogy nincs.
-Higgy benne. Szeretnél még beszélni anyáddal?
-Ha mindjárt itt vagytok, inkább már megvárlak titeket.
-Akkor ott találkozunk. Szia!-köszönt el, s azonnal ki is nyomta a telefont
Mi az istent tervez ez a két nő? Az rossz, ha mindent kinézek belőlük, ha rólunk van szó? Egyáltalán akar látni? Minden bizonnyal igen, ahogy ott méregetett a folyosó végén, ahogy csak néztük egymást. Hiányzik. Nagyon. De, hogy tanul az ember, ha nem a saját hibáiból? Még ha rengeteg is van neki. Talán ez csak valami rossz vicc, egyszerűen, ahogy meghallotta a hírt, tönkre tettem, s emiatt egyszerűen nem gondolkodik tisztán, csak megy arra, amerre vezetik, de így is én vezettem a boszorkához! Minden tőlem kezdődik. Mekkora balfék vagyok az istenért! Hogy fog viszonyulni hozzám? Kerülni fog? Olyasmit fog gondolni rólam, ami nem vagyok? Eltávolodik tőlem, mert gyereket várok? Valóban ennyire előítéletes lenne? Erőteljesen megráztam a fejem, hogy rendbe szedjem magam, mert tudtam, hogy nála kedvesebb és törődőbb embert nem láttam még. Ő nem elhordott mindennek, amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, hanem próbálta magát a helyembe képzelni, még ha nehezen is ment neki, úgy próbáltam az egész helyzetet átgondolni. Több szemszögből vizsgált mindig is mindent, de én csak a magam szemszögével törődtem, sosem gondoltam bele, hogy ő mit érezhet, vagy bárki más is. Sokszor tettem, mondtam olyat, ami nem volt szép, kedves vagy bármi, inkább ártottam, mert akkor ezt éreztem igazságosnak, de utána azonnal kiderült, hogy nem kellett volna. Ez mondhatom az agressziómra, a durvaságomra, az önzőségemre, mindenre, mindennek ugyanaz a vége. És most jön az, hogy egy olyan ember, mint én, hogy gondolhatja azt, hogy fölnevelhet egy gyereket? Magam sem tudom, de tényleg. Lehet, sok mindent tudok a terhességről, de magáról a nevelésről szinte semmit. Annyi mindent szeretnék csinálni, de valahogy sehogy nem jön össze, szétszórt vagyok és lusta. Ilyenkor jövök rá, mennyire tudom ostorozni magam, meg másokat, de egyszerűen nem vagyok képes a másikra gondolni, még ha az is hiszem. Egyszerűen egy önző dög vagyok, mindent meg akarok tartani magamnak, pedig meg kéne osztani azoknak, akiknek kell, akiknek köze van bármihez is. Felkaptam a fejemet, ahogy zacskócsörgésre lettem figyelmes, majd két nő lépett be, történetesen anyu és Andrea. Anya csókot nyomott a homlokomra, Andi pedig barátságosan köszönt, közben pedig fürkészően bámult, gondolom tudni akarta, mi járhat a fejembe, de remélem tudja, szerintem nem kéne.
-Szóval, ha jól értettem, összehoztad azzal a fruskával újra, nekem pedig nem mondott semmit, pedig nekem mindent elmond. Az utolsó dolog, amit mesélt, a veszekedésetek, de ha újra itt ez a Jázmin, okkal nem beszél. Mi lett veletek gyerekek?-zavarodott össze
-Elég az a válasz, hogy tinik vagyunk?
-Sajnos igen. Ez a kor a legrosszabb a szülők részéről.-dörzsöli meg a homlokát
-Igen. A bátyánál én is megszenvedtem.-paskolta meg a vállamat
-Jut eszembe! Elmondtad már az apukának?
-Hogy a gyerekét várom? Nem, nem. Nem hatná meg túlzottan. Egyszer-kétszer talán meglátogatná, de nem.
-Emma! Gergő még attól érez, s ez akkor is az ő gyereke.-ül le mellém anyu
-Valamiért csak menekül.-rántok vállat
-Ha így gondolod, rendben. De kéne készülődni, szóval itt is az ajándékod.-ad nekem egy zacskót
-De mégis miért? –nézek a szatyorba
-Mert miért ne?-mosolyog rám, én pedig előveszek egy sötétkék farmert, melynek a dereka már gumis, olyan speciális nadrág, amit a várandós nők hordanak. Vigyorogva megköszöntem, majd elküldtek öltözködni, én pedig rohantam is. Azonnal magamra rángattam az új nadrágot, mely hihetetlenül kényelmes volt, majd a felsők között kezdtem el turkálni. Mindent hátradobtam, csakis az a felső lebegett a szemeim előtt, amire még hetekkel ez előtt kijelentette Norbi, hogy nagyon tetszik neki és nekem is hihetetlenül áll. Kerestem a sötétkék virágos pólót, de természetesen a szekrény alján találtam meg, enyhén gyűrötten. Azt hittem ott kapok agybajt, hisztérikusan húztam fel azt is és ész nélkül kezdtem megint dobálózni az újabb dolgot keresve, mely a hajvasaló volt. Morgolódtam, káromkodtam, főleg amikor a zsinórja teljesen össze volt csavarodva. Az ágyamra vetődve kezdtem el kibogozni azt a vackot, anyuék pedig jót kacarásztak rajtam, ami miatt szintén idegbe jöttem. Most idegbeteg leszek a hormonok miatt, vagy mi? Amint kész lettem vele, bedugva a konnektorba várni kezdtem, hogy felmelegedjen, s hogy a feltűnő részeket kivasaljam, a többivel nem törődtem.  A kezeim remegtek, akár a nyárfalevél, gyomrom görcsben állt, egyszerűen átvette felettem a hatalmat az idegesség, pedig nem kéne. Ez nem jó. mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és próbáltam jó dolgokra gondolni. Süti, nyár, víz, mexicorn, könyvek, zene, a barátaim, de valahogy újra csak egy arc tudott lenyugtatni. Az övé. Az ő tökéletes fizimiskája volt az én nyugtatóm, az én boldogságom. Szívverésem a helyére állt, pulzusom szintén, már a légzésem se volt szapora. Teljesen tönkre tudom tenni magamat idegileg, az biztos. Kivasaltam az a pár helyet, ami nagyon rosszul festett, majd kisétáltam anyuék elé, akik elismerően pillantgattak rám. Megdicsértek, megnyugtattak, próbáltak rendbe szedni és ezért hihetetlenül hálás voltam nekik. Tudták, hogy igyekszem. Mindenki tudta, de lehet Norbi nem. Gergő esetleg látta, vagy csak a saját szándékai vezényelték? Felvettem a dzsekimet, cipőmet és lassan elindultam Andi után, aki fürge léptekkel szelte a lépcsőfokokat. Jó volt látni örömét, szinte ragadós volt, bár rám igencsak nehezen ragadt. A boldog érzések nehezen ragadtak meg rajtam, a negatívak annál inkább. Valami olyat láttam, hallottam, akkor azonnal olyan leszek, mint egy depressziós, vagyis hasonló. Beültem a kocsi hátsó ülésére, s hallgatni kezdtem a rádiót, amiben valami nagyon régi zene ment. Még hogy mai sláger! Ez azért eléggé messze van tőle. Gyorsan elindultunk Andiék háza felé, ahol rengeteg kisgyerek lesz, s talán leshetek egy-két dolgot, tanulhatok, ha már én is kisbabát várok. Lábamat a zene ütemére ráztam, vagy doboltam fele, tátogtam a szöveget és azon filóztam, hoz e ő valakit. Lehet, elhozza Jázmint? Vagy még nem merte elmondani az anyjának, s ma akart elé állni? Talán nem is kéne ott lennem. Miket beszélek! Meghívtak, a gyerekkel úgy is jól fogom érezni magam, meg ez annyira nem is Norbiról szól. Vagyis nagy részben igen, de miattam is. Ha már gyerek zsúr, akkor kicsik, s nekem tanulnom kell a gyerekekről. Atyaég, de rosszul hangozott ez a mondat! Andrea lefékezett, én pedig felnéztem a gyerekzenétől hangos házra, ahol sok minden történ pár héttel ez előtt. Kiszálltam az autóból és bizonytalanul lépkedni kezdtem a bejárati ajtó felé. Andrea intett, hogy menjek be, én pedig megszorítva az ártatlan kilincset, benyitottam és hangos zene és gyerekzsivaj csapta meg a fülemet. Cukor, s különböző üdítő illat lengte körbe az egész földszintet, rózsaszín és sárga díszek lógtak mindenhonnan. Lufik ezre volt a földön, a levegőben, a falon gyermekek kezében, a konyhában ajándékok színes csomagolásai. Elkezdtem az ünnepeltet keresni a sok közül, de megint csak fonott hajjal és hatalmas tüll szoknyával leltem meg az egész banzájnak a közepén éppen egy barbinak a haját fonva, két barátnője társaságában. Leguggoltam mellé, majd óvatosan a vállára csúsztattam a kezemet, ezzel elérve azt, hogy felpillantson pár pillanatra a fodrászkodásból. Hatalmas mosollyal az arcán, ugrott fel és karolta át a nyakamat, közben pedig halkan kuncogott. Az ő boldogsága már azonnal rám ragadt, mert az övé tényleg őszinte és szívből jövő volt, ő még nem színészkedett. Én is megszorongattam aprócska kis testét, majd eltoltam kicsit magamtól, hogy felköszönthessem.
-Boldog szülinapot Réka!-adtam neki egy barackot, mire hangosan nevetni kezdett, de utána azonnal megigazítottam a frizuráját
-Régen láttalak. Merre jártál Emi?
-Mindenfelé, de leginkább otthon. Ne haragudj, hogy nem jöttem, rengeteg dolgom volt.-húztam el a számat
-Nem baj, legalább most itt vagy.
-Ha nem haragszol, most elmegyek inni egy kicsit, de még visszajövök, rendben?
-Oké!-bólintott határozottan, majd visszafordult a barátnőihez, én pedig felálltam.
Kikerültem a kicsiket, majd mélyet szippantottam a kevésbé cukros levegőből. Sosem szerettem a cukrot túlzottan, de most valahogy még kevésbé, pedig általában ilyenkor azt szoktak enni, tömérdek mennyiségben. Köszöntem Csanádnak, aki éppen újratöltötte a nasis tálakat, majd újra visszatért a nappaliba, hogy tovább ne várakoztassa a gyereksereget. Kuncogtam azon, ahogy próbál úgy bejutni, hogy ne essen le a tál, s ne essen fel a gyerektől. Egy pohár után nyúltam, majd egy rostos barackból töltöttem magamnak egy keveset és bámultam ki a fejemből. Vajon ő merre lehet? Kerekedjek fel és nyomozzak utána? Nem lenne az egy kicsit furcsa? Vállat rántottam és figyeltem, ahogy anyuék próbálják lecsitítani a kisebbeket, ami igencsak nehezen megy, tekintve azt a cukormennyiséget, ami bennük van és még torta is van. Egyszer csak kicsapódott az ajtó, ami a teraszra vezetett és becsörtet rajta Norbi, aggódó arcával, karjaiban pedig egy hangosan síró fiúcskával. Azonnal elindultam feléjük, hogy megtudjam mi a baj, de anyu megelőzött, aki felém kezdett el mutogatni, de jelenleg próbáltam kizárni őt, csakis az apróságra figyeltem, ahogy fejét az ő mellkasának támasztja. Tudtam, hogy elesett és valamiért felhorzsolta, esetleg vérzett, így egyszerűen csak villogott a fejemben a vészjelző, hogy gyorsan el kell látni szegényt. Eléjük értem, majd óvatosan megérintettem a fiút, aki szipogva rám nézett, megmutatva hatalmas, szürke szemeit.
-Szia! Elmondod nekem mi történt?-érdeklődtem, mire a térde felé mutatott, amin egy hatalmas horzsolás virított, s fölötte vér folyt.
-Kiesett a hintából és a beton teljesen felhorzsolta a térdét.-mesélte Norbi, de nem néztem a szemébe
-Vidd a mosdóba! Megyek én is.-adtam ki neki az utasítást, majd Andi felindultam
-Minden ilyen el látós dolog a fürdőben van?-kérdem tőle
-Igen! De ha kell valami, kiálts.
Bólintottam, majd futva léptem be a mosdóba, ahol Norbi már a kád szélén ült a kis sráccal az ölében. Letérdeltem, ahogy alaposabban megnézzem a sebet és tudtam, hogy ezt le kell mosni és még fertőtleníteni is, szóval tudtam, hogy a szívem meg fog szakadni.
-Figyelj! Le kell mosnom a térdedet, de szólj, ha borzasztóan fáj, akkor nem azonnal fogom, viszont fájdalom így is rossz lesz. Oké?-simítottam végig arcocskáján, ő pedig zavartan bólintott
-Nyugtatgasd.-tátogtam Norbinak, aki bólintva jelezte, hogy érti
Megnyitottam a csapot, majd a víz hőmérsékletét kezdtem el beállítani, hogy legalább nem legyen az rossz neki, s intettem nekik, hogy jöjjenek közelebb. A fiú Norbi mancsát szorongatta, majd amikor a térdéhez ért a víz, arca eltorzult. Láttam, hogy nagyon küszködik a sikítás ellen, de könnyei így is folytak. Olyan érzés volt látnom így, mintha a szívem tépnék és facsarnák. Próbáltam a kezemmel is leszedni a koszt róla, de úgy ahogy láttam az arcán még rosszabb volt, így hanyagoltam. Pár perc múlva elzártam a csapot és keresni kezdtem a szükséges dolgokat, közben hallottam, ahogy beszéltek.
-Bekötjük és utána vége. Utána megígéred, hogy nem fogsz olyan hevesen hintázni?
-Meg!-remegett a hangja, de már így is magabiztosabb volt, mint előbb
Elmosolyodtam, ahogy hallgattam őket, majd a kezemben a szükséges dolgokkal feléjük fordultam, s elkezdtem én is beszélgetni vele.
-Hogy hívnak?-cseppentettem egy kicsit a betadine-ból a gézlapra, s óvatosan elkezdtem fertőtleníteni
-Andor. Andor vagyok.
-És miket szeretsz csinálni?
-Focizni, hintázni és apával autósat játszani.-szorította meg Norbi kezét megint csak
-És van kedvenc autód?
-Szeretem a BMW-ket. Főleg a pirosat.
-Az szép szín.-nyúltam egy újabb gézlapért, amit finoman a sebre tettem
-És hány éves vagy?
-Hat.-válaszolt, majd megkönnyebbülten nézte végig, hogy megcsináltam az utolsó teendőket, még pedig a ragasztást    
-És készen is vagyunk! Nagyon ügyes voltál Andor!-borzoltam össze fekete haját
-Köszönöm szépen!-szált le Norbi öléből és bicegve elhagyta a helységet én pedig a fiúra néztem, aki csak maga elé bámult
-Minden rendben?-érdeklődtem
-Azon kívül, hogy itt vagy, s hogy ma nem egy fiú letapizott, igen, egész jól vagyok.
-Mi az, hogy letapizott? Tehetek róla, hogy rohadtul hánynom kellett?!
-Ha ilyen rosszul vagy, miért jársz ki?
-Esetleg megtiltani nem akarod, hogy elhagyjam a házat?
-Ha tehetném, igen!-nézett a szemembe és hihetetlenül meg kellett acéloznom magam, hogy ne vesszek el íriszeiben
-Miért, hogy még véletlenül se láss?-horkantam fel
-Nem! Azért, mert nem akarom, hogy bármi baj legyen, például olyan, mint ma a kávézóban.-kezdi el nyugtatgatni magát
-Ez az egész ezzel jár. Valaki jobban viseli, valaki nem és én még a középutat taposom. De, ha ennyire aggódsz, közlöm veled, mindjárt vége az első trimeszternek és utána vége ennek az egész rosszullétesdinek.-forgatom meg a szemeimet-Mellesleg, ahogy láttam, túlzottan nem zavart, hogy éppen Krisztián és Bálint „letapiznak”.
-Ja hogy még a kiszolgáló srác nevét is tudod? És még én voltam olyan naiv, hogy nem ismerkedsz vagy valami.
-Te most burkoltan leribancoztál?-kerekedtek ki a szemeim, a szívem pedig darabokra tört
-Nem, én Emma…-kezdett bele, de én leállítottam
-Köszi, hogy egy sarokra valónak neveztél, még úgy is, hogy egy balfasztól várok gyereket. Igen, az hiba volt, de senki nem tudta, hogy ez lesz. És őszintén nem bánom! Nem bánom, mert lesz egy gyerekem, aki már az életem része, s te is az vagy, akármennyire ki akarsz tépődni belőle! És azt sem bánom, hogy megtörtént, mert legalább lett egy jó ember az életemben, aki sokat adott nekem, segített nekem, csakhogy kiderült, sosem bíztál bennem és kitudja miknek hordtál el másoknak! Képzeld, én is naiv vagyok!- tárom szét a karjaimat
-Sosem hordtalak el semminek! Sőt! Még hátat sem fordítottam neked, egyszerűen olyanná váltam, mint egy zombi! Mentem minden és mindenki után, közben pedig csakis te voltát a fejemben!
-Én nem úgy láttam! Jázmin szájába kutakodtál, ma is vele voltál!
-Te is hibáztál, s én is! Ember vagyok a rohadt élet!-csap a mosdókagylóra
-És még te idegeskedsz? Tényleg?
-Miért?! Én csak nyugodt lehetek? Attól még, hogy nem vagyok egy extrovertált személyiség, aki mindig kiadja magából azt, amit érez, én is dühönghetek!
-Jázmin vajon, hogy nyugtatott le? Az arcodra simította a kezét, beszélt hozzád? Így?!-kérdeztem tőle, mire felnézett
-Igen, de miért kérdezed?
-Mert én mondtam neki! Ha én nem vagyok, ő azt sem tudná mikor voltatok együtt vagy valami! Tőlem kérdezgetett mindent!
-Ezt hogy érted? Mégis mikor?
-Amikor elmentem, akkor meglátogatott és mivel rosszba voltunk, akkor hozzá löktelek, miszerint jót fog tenni neked egy olyan lány, mint ő! Sosem esett le, hogy a külsőd miatt volt veled, semmire se emlékszik abból, ami te vagy vagy voltál! Ugyanazt csináltam veled is, mint mindenki mással, ellöktem valaki máshoz, de most rosszul választottam. Elbasztam mindent, amit csak lehetett!  Az érzéseimet, a tieidet, az életemet, másokét. Igen, szar ember vagyok, önző, agresszív, minden más, de én akkor is szeretlek! Szeretlek, cseszd meg!-folynak le a könnyek az arcomon, amiket dühösen letöröltem az arcomról, s inkább oldalra fordultam. Nincs szükségem arra, hogy szánakozzon!
Csend volt, kínos csend, csak a nyöszörgésem volt hallható, viszont ő csak állt, akár egy oszlop és teljesen úgy nézett ki, mintha összetört volna. Remek, az érzéseimmel meg összetöröm őt. Lehet hanyagolnom kéne ezt az egészet és hazamenni, benyögni, hogy rosszul érzem magam, vagy bármit, amivel hazamehetek. El akartam menni innen, a takarómat akartam szorongatni, áztatni akartam a párnámat, fürödni a szenvedésemben. Elindultam kifelé, közben fejemben már hazugságok tömkelege száguldozott, de akkor Norbi hevesen a kezem után kapott. Nem durván, de határozottan. Ujjainkat összefűzte, kezéből áradt a melegség, melyet már hihetetlenül hiányoltam, mintha egészen idáig össze lettem volna fagyva, ami nem volt kizárt. Finoman visszahúzott magához, én pedig készségesen mentem vissza hozzá, és élveztem érintését. Olyan volt nekem, mint éjszaka a rovaroknak a lámpa fénye. Vonzott engem. Egyszerűen magához láncolt már akkor, amikor hozzám szólt, amikor nem lekorholt, hanem nevetett. Szívem hevesen dobogott, gyomromban pedig pillangók repdestek, olyan volt, mintha hipnotizált volna tekintetével, teljesen ő irányított. Már teljesen szembe voltam vele, olyan közel álltam hozzá, mint amikor a teraszon ölelt, amikor majdnem megcsókolt. Ajkam elnyílt, ahogy végignéztem gyönyörű arcán, s szemein. Biztos nincsenek neki valahol szárnyai? Mert nem hiszem el, hogy nem egy angyal! Kezeivel körbe zárta az arcomat továbbra is fogva tartva a tekintetemet, lábaimat pedig a földhöz ragasztotta. Nem tudom mi lett velem, egyszerűen csak ott álltam és gyönyörködtem benne.
-Én is szeretlek cseszd meg!-vigyorodott el, majd ajkait éhesen az enyémre nyomta
Csókjának íze olyan volt, mint a méz, érintése, mint a selyem, érzése pedig, akár az áramé. Gyorsan elhúzódott tőlem, mintha megijedt volna, de egyszerűen én még mindig le voltam fagyva, csak az volt a fejemben, hogy újra. Újra érezni akarom! Pólójánál fogva ragadtam meg és rántottam vissza Norbit, aki továbbra is csak mosolygott, de amint megmozdítottam az ajkamat, hevesen ütemet kezdett el diktálni. Olyan volt ez, mint egy sivatagi embernek a víz. Ez volt a szomjoltónk. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, s még közelebb húztam magamhoz, hogy érezhessem minden porcikáját ennek a tökéletes embernek. Ő volt az istenem, ő érte olyan hívő lettem, mint még senki nem volt a földön, érte annyi imát elmondtam, mint senki más. Derekamra vezette a kezeit, én pedig a hajába túrtam, s még jobban húztam magamhoz, ő pedig teljesítette a kérésemet. Alsó ajkamat megnyalta, én pedig azonnal vettem az adást és utat engedtem nyelvének, amivel tüzes táncba kezdtem. Keze lejjebb vándorolt, majd keményen a fenekembe markolt, én pedig felnyögtem. Meghúztam a haját, mire felmordult, s felkapott, mire ösztönösen fontam lábaimat csípője köré, majd amikor a hátammal megéreztem a hideg csempét elváltam tőle.
-Talán Jázmin ennyire nem tetszett?-lihegtem
-Túlságosan vézna, s csak saját magával törődött. Ráadásul meg szarul csókol.-ránt vállat
-Szerintem ki kéne menni!-utaltam a kint hallható dalra, amely kétség kívül a „Boldog Szülinap”-ot volt
-Lehet!-tett le a földre, majd még egy utolsó csókot nyomott az ajkamra, de bár ne tette volna! Tovább folytattuk, de végül sikerült elválnunk egymástól. Ő ment ki elsőnek, mert az érzelemvihartól szédülni kezdtem, forgott velem a világ, de neki ezt nem mondtam. Túlgondolta volna a dolgot és neki jelenleg a húgára kellett, hogy gondoljon. Semmi másra.

A cukortól felpörgött gyerekek teste feladta a harcot, kimerülve borultak a szüleikre, akik gügyögve hazavitték az apróságokat. Réka is már alig állt a lábán, túl sokat ugrált össze-vissza. Anyáék nem győznek pakolni, takarítani, én pedig akármit mondok, elhessegetnek, mert, hogy nekem nem szabad. Egyszerűen kénytelen vagyok rájuk hagyni, úgysem engednék azt, hogy segítsek, így a teraszra kiülve néztem, ahogy a Nap művészien befesti az eget a neki tetsző színekre. Az utolsó sugarak cirógatják az arcomat, meleget adnak nekem, de hamarosan már csak a kabátom az, ami melegen tart, én pedig ahogy csak lehet, összekuporodom. Éreztem, hogy engem is lassan elnyom az álom, fejem egyre jobban hanyatlott oldalra, pedig nem volt kényelmes. Némán átkoztam a fáradékonyságomat, s imádkoztam egy kis melegért, de természetesen nem szállt le semmi az égből, ami segített volna, szóval teljesen magamra maradtam. Bent még nagyban ment a pakolászás, Réka meg már a kádban pancsolt, de tisztában voltam, vele, hogy képes lenne ott elaludni. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a habos kislány a fejét a kád szélén nyugtatja és édesen szuszog, én pedig újra elkezdtem álmodozni az én gyerekemről. Vajon milyen lesz, kire üt? Csendes és zárkózott lesz, mint én, vagy pörgős, beszédes, örült lesz, akár az apja? Sokan mondták nekem, hogy mi elválaszthatatlanok leszünk, én pedig az akkori fejemmel, a szerelemre gondoltam, pedig nagyon más lett a vége. Elválaszthatatlanok lettünk, mert lesz egy gyerekünk, ami akkor is összekapcsol minket, ha nem akarjuk. Lassan tényleg el kéne neki mondanom. Tudni kell, hogy lesz egy gyereke, tudni kell, hogy lesz egy nem kívánt családja. Tudnia kell, hogy tőlem soha nem fog elszökni, mert ha nem miattunk, a gyereke miatt jön el ide. Az ajkamat kezdtem el rágni, ahogy arra gondoltam, milyen lehet most. Amikor utoljára láttam végtelenül fáradt volt, szorongós, szomorú. Változott azóta? Jót tett neki a változás? Vagy az tett neki jót, hogy elment? Elővettem a telefonomat, s elkezdtem nézegetni az oldalát, amely semmit sem változott. Mit szólna hozzá, ha ráírnék? Visszaírna? Folytatná a beszélgetést? Érdeklődne felőlem? Vagy elhajtana, mint egy kutyát? Beletúrtam a hajamba és masszírozni kezdtem a fájó részt a nyakamon, de a kezeim már jégcsapok voltak, szóval maradtam a mozgatásnál Azt mondják az mindig beválik. Az ajtó kinyílt és megláttam azt, amiért imádkoztam. Meleget. Ott állt kezében takaróval, majd kuncogva felvett a karjaiba, leült, s engem is az ölébe helyezett és alaposan betakargatott. Bújtam hozzá, akár a kiscica, sőt talán még rosszabb lehettem, de ő mégis mosolyogva ölelgetett, dúdolt nekem.
-Szeretem ha dúdolsz, de ha folytatod, itt alszok el helyben.-motyogtam, ő pedig hangosan nevetni kezdett.
-Mi fárasztott ki ennyire?-nyomott puszit a hajamba
-Úgy minden.-rántottam vállat
-Az úgy jó. Miért nézegetted az oldalát?-biccent a mobilom felé
-Elkéne mondanom neki. Az ő gyereke lesz.
-Nem tudja?-kerekednek ki a szemei
-Azután tudtam meg, miután lelépett, én pedig nem kerestem fel azonnal.
-És ha tudta? Ha azért ment el, mert tudta mit csinált?
-Szólt volna! Azért van benne annyi, hogy elmondja, hogy nem húzott gumit. –horkanok fel
-Szerintem írj rá.
-Tényleg?
-Ahogy mondtad, az ő gyerek részben. Maximum felkeresem és szétverem.
-Milyen hősies vagy.
-Már régen tudtam, hogy én vagyok a hősöd.-susogta
-És én mi vagyok neked, ha te a hősöm vagy?
-Kriptonitom.
-Hogy lehetsz a hősöm, hogy ha legyengítelek?-fordultam felé
-Mert azzal törődünk a legtöbbet, aki legyengít minket. Olyankor szinte semmivel se törődünk, meg akarjuk óvni, hogy ne kelljen miatta legyengülnünk. Ezért aggódom érted minden percben.
-Ez aranyos!-kuncogtam
-Van nálad és a húgomnál aranyosabb?
-Bennem növekszik.-simítottam a hasamra a kezem
-Az igaz. De akkor ráírsz?
-Nem!-rázom meg a fejem, majd a névjegyzékben megkeresve a számát, tárcsázni kezdem. Gyorsan fel vette.
-Emma?! Hát te?
-Szia Gergő? Van egy öt perced?
-Persze! Valami baj van?-remegett meg a hangja. Aggódik?
-Kinek mi. Igazából nekem nem.
-Akkor?
-Emlékszel arra, ami tesi öltözőben történt?
-Igen, de miért emlegeted?
-Történt egy kis baleset, amiről nem szóltál.
-Felhívsz és gyanúsítgatsz?! Eléggé nyomos oknak kell lennie, hogy így mondod.-röhög
-Elfelejtettél szólni, hogy nem védekeztünk. Ezen annyira nem röhögnék.-horkanok fel, mire elhallgat
Kínos csönd van a túloldalt, csak a tücskök ciripelését lehet hallani, meg a bulizó tömeget. Ajkamat újra rágni kezdem, mire a fémes ízt kezdek érezni. Szuper! Újra szétharaptam. Anya szét fog szedni, az tuti! Hirtelen hangos üvöltés és valami összetört.
-Gergő? Minden rendben?
-A rohadt életbe, bassza meg!-morogja-Annyira tudtam, hogy nem fogok elmenekülni!
-Hogyan?-rázom meg a fejem. Norbinak igaza lenne? Mellkasomban feszítő érzés keletkezik, közben pedig érzem, hogy a csalódás nyilainak száma növekedett.
-Tudtam, hogy nem védekeztünk, tudtam, hogy ez lesz. Ezért léptem le, hogy ne legyen mégse száz százalékos, de baszd meg az lett!
-Te tudtad, hogy megtermékenyítettél?-csuklik el a hangom
-Képzeld, igen. Nagyrészt ezért jöttem el Bajáról.
-Te most komolyan leléptél? Ezért?
-Húsz éves vagyok, bulizni és szórakozni szeretnék. Élni akarok és nem egy csecsemővel élni a mindennapjaimat. Nem akartam egy gyerekről gondoskodni!
-Ja, hogy ahhoz elég kemény vagy, hogy teherbe ejts egy lányt, de ahhoz már nem, hogy felneveld a fiadat? Hát gratulálok! Remélem akkor is így fogsz röhögni, ha látni fogod képen a fiadat, mert, hogy élőben nem fogod látni!-kezdtek el potyogni a könnyeim
-Hé! Attól, hogy nem akarok vele foglalkozni, jogom van látni és megfogni! Nem tilthatsz el tőle!
-Miért is nem? Mert villogni akarsz vele? Csajozni? Nem fogod erre használni rohadék!-emelem fel a hangomat-Szánalmas vagy! Egy szemétláda! Egy nagy rohadék!-sziszegtem, aztán kinyomtam, mikor meghallottam újra a hangját.
-Hé! Emi! Nézz rám!-fordította felé az arcomat, én pedig könnyes szemmel néztem az íriszeibe
-Gergő úgy ahogy mondtad, nem érdemli meg a gyerekét! Egy rohadék. Nem érdemel egy könnyet sem, ne is ejts érte semmit. Hallgass ide! Te mindennél jobbat érdemelsz, ő pedig legyen egyedül a pokolban.
- Az a szomorú, hogy ő az elejétől kezdve egy madzagon rángatott, azóta, hogy megtudta már nagyon korán vonzódtam hozzá. Mindvégig. Szerintem akkor régen is csak egy kaland voltam neki. Jól esett neki, hogy két lány vetekedik érte. Csak Kármen ezt észre vette és én nem.
-Az elmúlt. Törődj azzal, hogy itt vannak neked a barátaid, itt vagyok én és itt van a babád!-döntötte a homlokát az enyémnek
Ott ültünk, ketten a teraszon a csillagos ég alatt, homályban. Orrát az enyémhez dörgölte, én pedig hálásan nyomtam egy puszit a szája sarkába, majd fejemet a vállába fúrtam. Mélyen beszívtam az illatát, élveztem testének melegét. Éreztem, hogy minden végtagom kezd felolvadni, ahogy a szívem is és az a folt, ami volt, lassan befoltosodik. Mert itt volt velem az a személy, aki a világot jelentette a számomra. Itt volt az a személy, aki bárhogyan látott, bármilyen állapotban voltam, velem volt, s szeretett, törődött velem, tartotta bennem a lelket, ő pedig csak annyit kért érte, hogy szeressem. És én meg is adtam neki. De tiszta szívemből. 

Sziasztok! :)
Nem tudom van e itt még valaki, vagy nincs, ha mégis köszönöm hogy elolvastad. :3
Eltűntem egy időre, tudom, de nyár volt, próbáltam kiélvezni pihenni. Ezért nem jelentkeztem, de persze ez idő alatt is írogattam. Tény és való, hogy nem annyit, amennyit szerettem volna, de azért valamennyit. Ez a rész se tudom pontosan milyen lett, vagy hogy jó lett de, helyesírási hibák biztos hogy vannak benne, amiért elnézést kérek. De azért remélem annyian nem tűntek el, s elolvassák ezt a rész, amin bizony már eléggé lehet érezni a véget. 
Nagyjából ennyit lett volna belőlem. :D
Véleményeket továbbra is fogadok! ;)
Puszi:Sheila Mendes 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése