2017. május 21., vasárnap

#2 Tizennegyedik Fejezet



Már több órája egyszerűen csak ülök, akár egy nyomorult, de nem tagadom, úgy is érzem magam. Tényleg terhes lennék? Tényleg Gergő gyermekét hordom a szívem alatt? Mi lesz ezután? Hogy fogok így leérettségizni? Mit fognak rólam gondolni az emberek? A sors tényleg ezt szánta nekem? Azt szánta nekem, hogy tizenhét évesen essek teherbe és neveljem fel a gyermekemet? Vagy próbára akar tenni? Mit akar ez jelenteni? Hogy vállalom e a felelősséget a tetteimért és megszülöm ezt a gyereket és tisztességesen fel is nevelem? Norbit is kerestem, de nem vette fel, Kármennek is írtam, de semmi, Natinak nem merek szólni, a srácok enyhén felcsesznék magukat, Gergő pedig már a városban sincs. Anyu maradt nekem, de ő pedig teljesen rám bízza a döntést, nekem viszont fogalmam sincs, mi az istent csináljak! Ha megtartom, bírni fogom egyedül? Ha nem tartom meg, akkor tudok majd ezzel élni? Mi lenne akkor, ha örökbe adnám? Jobb sorsa lenne neki, de akkor meg gyávának tűnök. Mindenki azt gondolná, hogy én csak arra lennék jó, hogy megszüljek egy csecsemőt, aztán dobjam másnak, miszerint nekem nincs kedvem pelenkát cserélni. Olyan nehéz ez! Készen állok én erre? Vagyok már olyan érett, hogy felelősséget vállaljak és másik életért? Na, és az iskola? A többiek mit gondolnának, miért tűntem el? Milyen pletykát terjesztenének rólam?  Beletúrtam a hajamba, de anyu megjelent az ajtóban, mire felé néztem.
-Tudsz valakit szerezni, aki elvinne minket a nőgyógyászatra?-nézett rám, én pedig csak pislogtam
-Anyu, van motor is.
-Egy! Lehet terhes vagy, szóval arra nem ülsz föl aranyom! Kettő! Én fel nem szállok arra az izére!
-Hát rákérdezhetek Natinál, hogy elvinne e Martin minket.-rántottam vállat. Na, ez a beszélgetés igencsak kínos lesz!
-Oké! Szólj, ha sikerült valakit találni.-lépett ki a szobámból, én pedig mély levegőt véve tárcsázni kezdtem vöröskét. Le fogja tépni a fejemet!
-Szia!-köszöntem neki remegő hangon
-Helo! Na, jobban vagy?-érdeklődik
-Háááát fogalmazzunk úgy, hogy talán.
-Miért remeg így a hangod?-szinte látom, ahogy összeráncolja a homlokát
-Az a helyzet, hogy meg tudnád e kérni Martint, ahogy elvigyen engem, meg anyát a nőgyógyászatra.-szorítottam össze a szemeimet
-Persze, de miért is?
-Majd elmagyarázom. Csak kérdezd meg és ha van válasz, írj.
-Oké. Akkor kb. öt perc.-nyomta ki, én pedig elkezdtem készülődni. Nem vittem túlzásba, csak egy sima melegítő, egy fehér rövid ujjú és a bordó pulcsim. A hajamat felkontyoltam, arcomra vittem egy kis vakolatot, hogy mégse nézzek ki annyira sokkosnak. A végén egészen el lehetett hinni, hogy ember vagyok, szóval kiültem anyuhoz, aki éppen a táskájába rakott el egy üveg vizet. Talán arra az esetre akarja hozni, ha összeesnék a váróban. Jobb félni, mint megijedni, nemde? Éreztem, hogy megrezdül a telefonom, így fel is vettem a készüléket.
-Azt mondta, hogy persze. Körülbelül tíz perc is itt van, de én addig átmegyek, hogy szépen elmagyarázd, hogy miért is mész betegen nőgyógyászhoz!-enyhén felemelte a hangját
-Oké-szívtam be élesen a levegőt, de amint letettem, az ajtó már nyílt is és egy teljesen más Nati állt előttem, mint reggel. Egy szaggatott farmer, fekete bordázott felső, bakancs és egy bőrkabát. Igazán jól nézett ki hozzám képest. Sőt.
-Újra üdvözöllek köreinkben Natasa!-mosolygott rá anyu
-Szia Noémi!-köszönt ő is, majd azonnal rám emelte pillantását
-Nem lehetne a doki után? Így is elég nagy rajtam a nyomás.-húzom el a számat
-A-a! Most akarom hallani! Pár órával ez előtt, még a halálodon voltál a kanapén, most meg nőgyógyászatra igyekszel! Nekem itt valami rohadtul sántít Emma!
-Mély levegő Em!-szorította meg a kezemet anyu. Miért csak nekem kínos ennyire ez az egész?!
-Az a helyzet, hogy lehet terhes vagyok.-nyögtem ki
Natasa ledermedt. De nagyon durván. Egyszerűen megfagyott! Szemei kikerekedtek, szája o alakot vett fel, arca lefehéredett, karjai erőtlenül lógtak törzse mellett. Ennyire sokkolta volna ez az egész? Ilyen sokkoló ez a kijelentés? Te jó szagú…! Ha Nati így lesokkolt, akkor Kármennel mi lesz?!
-Hogy mi van?!-rázta meg a fejét
-Az én drága kicsi lányom lehet teherbe ejtette magát.-paskolta meg az arcát, hogy legyen egy kis színe
-Kérsz egy pohár vizet?-néztem rá félve. Igazán ijesztő látványt nyújtott.
-Jól értem, hogy lehet babád lesz? Na, de mégis… Óóóó!
-Ha te ennyire kész vagy, vajon Kármen hogy fog reagálni?-dörzsöltem meg az arcom
-Szerintem ő el fog ájulni!-közölte anya
-És Norbi? Ő tudja? Egyáltalán hol van?
-Elment.-lógattam az orrom
-Összevesztetek?
-És még ezek után, hogy össze fogunk!-horkanok fel. Rossz érzés volt ezzel szembesülni, nagyon rossz.
-Figyelj! Hagyd egy kicsit megnyugodni, aztán beszéljétek meg ezt az egészet.-tanácsolta a vöröske
-Már ha akar velem beszélni.
-Most is akar, de a büszkesége tartja a seggén. De menjünk, mert megjött Martin.-pötyögött a telefonján.
Nem is kellett több, megindultunk lefelé, ahol a sötétkékre festett Nissan várt ránk. Az autónak nekidőlve várt ránk Martin, s egy szerelmes csókkal üdvözölte a barátnőjét, szinte el sem akarták engedni egymást. Jó volt rájuk nézni, ahogy szorosan ölelik egymást, ez volt az a préselő ölelés, amikor egyszerűen nem érdekel, hogy mennyire szorít, csakhogy minél jobban érezd a közelségét. Hirtelen eszembe jutott az, amikor ott a teraszon vont magához ilyen közel Norbi. A hideg kirázott, ahogy visszaemlékeztem meleg érintésére, s egyszeriben fázni kezdtem. Anyu köszönt a fiúnak, s végül Martin rám emelte tekintetét. Láttam a szemében, hogy tisztában van vele, hogy miattam megyünk, s azt is tudja, hogy baj van. Ellépett az autótól, végül pedig engem is szorosan megölelt. Nem olyan szorosan, mint Natasát, de engem sem kímélt, s nekem ez hiányzott. Egy olyan ölelés, amiben érezhetem, hogy bármit teszek, mellettem áll, amiben nem érzek mást, csak bizalmat. Eltoltam magamtól és hálás pillantást küldve neki, beültem a hátsó ülésre anyuval együtt. Végül ő is beszállt, majd elindultunk a kórház felé. Gyomromban görcs volt, fogalmam sem volt arról, hogy mi várhat engem ott a dokinál, vagy hogy mi lesz ezután. Ha tényleg igaz ez az egész, mindent át kell gondolnom, beszélnem kell apával, beszélnem kell a barátaimmal, beszélnem kell Gergővel, beszélnem kell Norbival. Sajnos sok az olyan, akivel nagy az esély rá, hogy összeveszünk, de ezt nem titkolhatom el. Tényleg olyan lesz, mint a filmekben? Örömömben zokogni kezdek és csak az a kis élet lesz a mindenem? Esetleg a szöges ellentéte? Létezik olyan, hogy az orvos azonnal elküld abortuszra? Mit fognak rólam gondolni a váróban? Mennyien lesznek ott? Talán lesz egy hasonló sorsú, is mint én, talán nem csak velem „kivételez” a sors, hanem másokkal is. De ha mégis, akkor azok, hogy állnak ehhez? Az üvegnek döntöm a homlokom és mély levegőt veszek. Nem lesz semmi baj! A tizenkettedik hétig kell csak eldöntenem, s az még majdnem négy hétre van. Ha jól számolom. De biztos nem lehetek több! Mi van, ha a vakságom miatt talán ártottam neki? Ilyenkor észrevehető?
-Emma! Megérkeztünk.-bökött meg anyu, én pedig visszatértem a valóságba. Az ablakon keresztül néztem fel a színes épületre, ami valamicske bizalmat erőltetett belém. Csak nem várhatnak itt lelki terrorizálók, ha ilyen színes az épület!
Kiléptem a járműből, majd a többiek után indultam. Éreztem, hogy az eső elkezd csöpögni, kicsit jól esett a felhevült bőrömnek, de aztán megszűnt az esőcseppek nyújtotta érzés és helyette a fertőtlenítő szaga vett körül. Egyszerűen felfordult tőle a gyomrom, de most nem volt szabad elokádnom magam, így hatalmasat nyelve követtem anyut a lifthez, miközben Natiba kapaszkodtam. Martin elment addig valahova, amíg mi itt várakozunk és a vizsgálaton túl leszünk. Jó érzés volt legalább, hogy ő nem jött el, vagyis ide nem jött be, így nem érzem magam annyira feszélyezve. A liftbe beszállva, indultunk meg arra az emeletre, ahol az orvos már vár valamennyi nőt, viszont a görcs csak egyre nagyobb lett bennem. Egyszerűen csak az kongott a fejemben, hogy mi lesz ezek után, mi lesz az életemmel. A lift idegesítő hangon megszólalt, végül a majdhogynem teljesen üres folyosóra léptem ki. Éppen hogy voltak rajtam kívül ketten a váróban, mire sötét foltokat kezdtem el látni, de anyu a helyzetet felismerve, azonnal leültetett és paskolgatni kezdte az arcomat, míg Natasa a pulzusomat nézte. Éreztem, hogy nem a normális ütemben dobban, így szólni akartam, de nem tudtam, egyszerűen csak azt láttam magam előtt, hogy alig pár perc múlva szembesülök, lehet az életemet meghatározó dolgával, még pedig a lehetséges babámmal. Baba. Az én babám. Megerőltettem magam és szóltam anyuéknak, hogy hozzanak valami cukrosat, mert a vércukrom sincs a helyén, tekintve, hogy ami volt a gyomromban, azt reggel szépen kiürítettem. Pár másodperc múlva két szőlőcukrot dobtak a számba, én pedig engedelmesen elkezdtem szopogatni, majd amikor eltűntek a legkisebb darabok is, lehajtottam majdnem a fél üveget. Megráztam a fejemet és anyára pillantottam. Aggodalom sütött arcáról, egyszerűen láttam rajta, hogy megijedt. Megijesztettem őt, így halványan rámosolyogtam, hogy tudja, jobban vagyok. Csókot lehelt homlokomra, majd helyet foglalt mellettem, míg Nati inkább állt. Magam sem tudom, hogy miért nem ült le, de rá hagytam. Nem akartam a maradék energiámat arra pazarolni, hogy egy tök egyszerű kérdést feltegyek. Inkább megfigyeltem a másik két lányt. Az egyik körülbelül harminc éves lehetett, kezét már óriási pocakján pihentette és bárgyún vigyorgott. Szinte ragadós volt a mosolya, így én is engedtem az érzésnek, mosolyt festettem magamra. A másik lányra vezettem a tekintetem, körülbelül annyi idős volt, mint én, haját összekötötte, arcán körülbelül annyi smink, mint az enyémen, ruhája kicsit emberibb volt, mint az enyém, de ő sem vitte túlzásba. Egy fekete mintás pólót viselt, fekete cicanadrággal, és fehér cipővel. Ő valamivel nyugodtabb volt, mint én, de azért látszott rajta, hogy őt is eszi az ideg. Ő vajon miért van itt? Tovább fürkészve a lányt, arra lettem figyelmes, hogy az ajtó nyitódik és két lány lép ki, ők igencsak természetesen hagyták el a helyet, gondolom csak ellenőrzésre jöttek, de én mégis lehajtottam a fejem. Megrémisztett a nevetésük és csevegésük. Nem akartam hallani, vissza akartam burkolózni a csöndben, ami eddig körülölelt. Szerencsére a hangjukat elnyelte a lift, aztán újra visszatért a csönd, s az asszisztens behívta a terhes nőt, aki be is libbent, de valahogy a lányt is behívták. Most az a kérdés, hogy melyikük is jött eredményekért, de hamar rájöttem, hogy a terhes nő, aki a papírokat olvasva hagyta el a szobát, végül pedig a folyosót is. Hát így végképp hamar sorra fogok kerülni. Felnéztem Natira, aki idegesen figyelte a telefonját, majd morogva csapta a combjára a készüléket, aztán mereven bámulni kezdte a falat. Vajon mit láthatott? Kihez vagy mihez lehet köze?
-Jobban vagy?-nézett rám anyu
-Valamelyest igen. De jelenleg sokkal inkább ülnék végig egy matekot, mint ezt a pár percet.
-Döntöttél már valamiről? Hogy tervezed?
-Elvetetni semmikép sem szeretném. Ha már teherbe ejtettem magamat, akkor vagy felnevelem, vagy örökbe adom. Úgy gondolom, hogy nektek könnyebb lenne, ha nem aggatnék a nyakatokba egy babát.-magyaráztam
-Em! Ezt nem úgy kell felfogni, hogy anyudéknak hogy lenne könnyebb. Hanem úgy, hogy te képes lennél e felnevelni egy gyereket. Most jelenleg csak erre gondolj, semmi másra.-tette a vállamra kezét vöröske
-De sokban kéne anyunak segítenie és ő nem mindig érne rá, meg hol lenne neki helye?-néztem fel rá
-Ha például az ágyadat teljesen feltolnád és az asztalodat az ablak alá helyeznéd, akkor máris lenne helye az ágynak. A falakra fel lehetne fúrni pár polcot, amikre a ruháit meg a szükséges dolgokat pakolnád, meg, ha jól emlékszem van pár fölösleges fiókod is, nem? Azokba is tehetnél pár dolgot.-kezdett el tervezgetni
-Tényleg meg lehetne oldani.-értett egyet anya
-Ha meg is tartanám, képes lennék egy babáról gondoskodni?
-Emi, majdnem hat éve olvasgatsz ezek után! Ha már csak ezeket vesszük alapul, neked már több segítséged van, mint a legtöbb kezdőnek, plusz eléggé gondoskodó vagy és mindenkit magad elé helyezel. Szerintem ezzel nem lesz gond.
-Anyu?-néztem rá
-Ebben tényleg igaza van Natinak. Ha már csak az olvasásaidat vesszük alapul, tényleg többet tudsz, mint egyesek. De előre szólok, hogy a gyakorlat nem olyan, mint az elmélet!-nézett a szemembe, én pedig mire bármit is mondtam volna, az ajtó kinyílt és a lány mosolyogva távozott a rendelőből. Hát úgy néz ki ő megkönnyebbült, de én rohadtul nem!
Nevemet harsogva hívatnak, én pedig felkelek és remegő lábakkal néztem farkas szemet az ajtóval. Anyu előre sietve nyitott ajtót, majd illedelmesen köszönt az orvosnak, ahogy mi is. Jó érzés volt, hogy Nati is itt van. Nem is tudom megfogalmazni mit éreztem ott helyben, ahogy a lányra néztem. Talán a megkönnyebbültséget és hálát vegyítve. Megkönnyebbült vagyok, mert ő is itt van és nem ordította le a fejemet felelőtlenségem miatt, s hálát mindezekért. Ránéztem a doktorúrra, aki egész fiatal volt, talán épphogy taposta a negyvenet, semmi őszhajszál, semmi hatalmas bajusz, semmi szemüveg, csak egyszerűen ott állt előttem kedvesen mosolyogva és kezét nyújtva.
-Dr. Nyirati Ábel vagyok!-rázott velem kezet
-Vörös Emma!-mutatkoztam be
-Le sem tagadhatnád, hogy ő az anyád.-pillantott anyura, aki csak büszkén mosolygott rám. Hát tizenhét éves koromra jobban hasonlítottam rá, mint apámra, ami számomra sokat jelent.
-Major Natasa.-rázott kezet vöröskével is, végül pedig intett, hogy foglaljunk helyet
-Nos akkor, mi is a probléma Emma?-támaszkodott meg az asztalán
-Egész héten puffadtságot éreztem, az arcom is eléggé felpuffadt, jelentősen érzékennyé váltam, ma reggel hánytam is, de ami igazából ráébresztett a bajra az az volt, hogy a menstruációm már elég régóta késik. Ezért arra gyanakodok, hogy terhes vagyok.
-Megkérdezhetem, hogy mikor volt utoljára férfival?
-Olyan szeptember eleje. Körülbelül tizedike.-saccoltam be
-Mikor kellett volna önnek megjönnie?
-Negyedikén.
-Szed valamilyen fogamzásgátlót?
-Addig a napig rendszeresen szedtem, de azután sok minden összejött és elfelejtettem bevenni.-húztam el a számat, ahogy az emlékek megsoroztak
-Hát drága Emma, tényleg nagy az esély rá, hogy ön terhes, de azért végeznék egy ultrahangot.-firkantott fel valamit-Kérem feküdjön az ágyra és húzza fel a felsőjét!-mutatott az említett ágyra én pedig engedelmesen odasomfordáltam és lefeküdtem az ágyra. Vajon hány lány feküdt itt már terhességre gyanakodva?
Felhúztam a felsőmet, majd a nadrágomat is kicsit lejjebb tűrtem, hogy jobban hozzáférhessen az alhasamhoz, s az orvos azonnal rányomott egy adag zselét. Emlékszem, amikor kilencévesen nyomtak rám ilyet, csak akkor mellkasomra. Utáltam már akkor is ezt a trutyit! Elővette azt a bizonyos készüléket, majd a hasamra helyezte azt, s picit rányomta. Pötyögött valamit, majd kínos csönd telepedett a társaságra. Én egyszerűen csak a fülemben dobogó vért hallottam és még tompán ennek a gépezetnek a zúgását. Mindent elnyomott az idegességem miatt dobogó szívem és a gondolataim, amik egyre hangosabban csak az mondogatták, hogy „Mi van ha? Mi lesz ezután?”. Lehunytam a szemeimet és próbáltam jó dolgokra koncentrálni, de valahogy nagyon nehezen jött össze. Csakis egy valaki arcképe miatt tudtam lenyugodni és szerintem senkinek sem kellene sokáig gondolkodnia azon, hogy kinek az arca lehetett az. Visszaidéztem azt, ahogy aznap reggel, amikor náluk aludtam, milyen édes volt, ahogy a szemébe lógott a haja, milyen törődő volt velem, milyen aranyos, milyen kedves. Megértett. Őt nem érdekelte, hogy mennyit sírok, mennyire vagyok érzékeny, ő csak azt akarta, hogy mosolyogjak. Visszaemlékeztem, ahogy aznap éjjel magához szorított, milyen jó érzés volt hallgatni szívének dobbanását, érezni illatát. Igazán meseországban éreztem magam és örültem, hogy akkor vele voltam ott. Vele éltem meg azokat a mesés pillanatokat.
-Szeretne látni valamit?-szólalt meg végre a doki én pedig továbbra is csukott szemmel bólogattam, de amint érzékeltem az előttem lévő fényt, kinyitottam a szemeimet és szembe találtam magamat a televízióval 
Először nem láttam szinte semmit, de a kép lassan kitisztult, majd a fülemet megütötte egy gyors dobogás. Ez a dobogás ismerősnek hangzott abból a sok videóból, de mégis sajátos volt, olyan, mintha még soha nem hallottam volna ilyet. Ott volt ugyan, de körülbelül akkora volt, mint egy babszem, szíve hihetetlenül gyorsan dobogott, ütemesen, mintha valakit dobnak használná azt az apró szívecskét. Egyszerűen dermedve néztem pár másodpercig az a kis foltot, de nem sokkal később, a könnyek elhomályosították az arcomat, s néma pityergésbe kezdtem. Ott volt az én kis csodám, egy kis embrió, aki bennem fejlődik, én adok neki életet, én vagyok az édesanyja. Anyuék közelebb merészkedtek, majd ők is a monitorra figyeltek. Pulcsim ujjával letöröltem a sós nedűt orcámról, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Ez a kis élőlény az enyém!
-A reakciókból ez egy határozott igen, életben marad a baba.-nevet fel az orvos
-Még szép! A kis unokámat senki és semmilyen ember készítette gépezet nem fogja elragadni tőlem!-szólalt meg anya, mire felnevettem
-Szóval itt egy kis Emma vagy egy kis Gergő. Én pedig nagynéni leszek!-kezdett el örömködni Nati
-Én pedig anya leszek.-motyogom
-Bizony Emma! Ön anyuka lesz!-paskolta meg a vállam, majd levette a készüléket az alhasamról, s egy kendőt adva letöröltem magamról a trutyit, bár most már inkább magamon hagytam volna, ha még láthattam volna még tovább a babámat.
-Akkor ha megtartja, akkor felírok magának néhány vitamint, amiről ne feledkezzen meg!-nézett rám mosolyogva én pedig  játszva az ártatlan néztem rá, mire elnevette magát
-Adok időpontot a tizenkettedik heti vizsgálatra, s kérem, figyeljen magára ebben a pár hétben, mert ilyenkor még ki tudja, mi történhet.
-Igyekezni fogok!-veszem át tőle a papírokat, de én azonnal a fotókat kezdem el bámulni. Szinte nem is látni, hogy ez egy ember, de nekem már olyan gyönyörű!
-Igazán köszönjük doktor úr!
-Ugyan, nincs mit Noémi!
-Lehetne egy kérdésem?-szólaltam meg én is
-Természetesen!
-Akkor iskolába meddig járhatok?
-Ha kerülni fogja a fizikai kontaktust, akkor járhat egész végig, de ha nem szeretne a többiek megrovó tekintetével szembesülni, akkor akár már most beszélhet az igazgatójával. De a papírok közt megtalálja azt is, amit át kell majd adnia a testnevelő tanárának!
-Nekem nem akar írni egyet?-szólalt meg Nati, mire az orvos kuncogva megrázta a fejét
-Sajnálom, de én csak ilyen esetekben írhatok bármiféle igazolást!
-Kár!-szomorodik el vöröske
-Akkor várlak Emma!
-Rendben! Viszlát!-intettem az orvosnak, majd mindannyian elhagytuk a rendelőt és átadtuk a helyünket egy fiatal lánykának, de ő se egy idegroncsként lépett be. Mindenki ilyen rutinosan járkál ide?
-Nagynéni leszek!-kezdett el ugrálni Nati.
-Igen az leszel.
-Akkor felhívod Gergőt?-kérdezi anyu
-Először apával szeretnék beszélni.-ejtettem ki számon azt a mondatot, amiről azt hittem, hogy soha nem fogom
-Ó! Hát akkor tessék, itt a telefonom!-nyújtotta oda nekem sajátját, én pedig tárcsázni kezdtem
Ujjaimmal a combomon doboltam, és a szívemet próbáltam lenyugtatni. Ő az apád Emma! Joga van tudni! Mellesleg, ha annyira ki akar velem békülni, akkor csak nem fogja annyira letépni a fejemet, nem? Vagy mégis?
-Noémi?-szólalt meg, hangján hallani lehetett a meglepődöttséget
-Én vagyok az apu! Emma.
-Ó! Minek köszönhetem azt, hogy felhívtál?
-Hát öhm az a helyzet, hogy… Beszélnünk kéne!
-Arról, amit anyádnak mondtam?
-Arról is. De szerintem amit közölni akarok, az fontosabb.
-Minden rendben?
-Persze, minden rendben van hála az égnek, csak a reakciódtól félek.-túrok a hajamba
-Kezdesz megijeszteni Em.
-Át tudsz majd jönni?-teszem fel a kérdést, s a háttérben motyogást hallok
-Mikor?
-Valamikor estefelé? Esetleg délután?
-Ott leszek.-látom magam előtt azt a lágy mosolyt, amit akkor láttam utoljára, amikor tizenkét éves voltam.
-Rendben. Akkor szia!-köszönök el remegő hangon.
-Szia!
Visszaadtam anyunak a telefont és újra megtörlöm a szemeimet. Miért van olyan érzésem, hogy ez csak a kezdet? Az ajtóhoz érve látom, hogy még mindig csöpög az eső, de az autót is felismertem, viszont volt egy plusz fő. Fekete kapucnis pulcsit viselt, fehér nadrággal és sportcipővel ott állt Kármen, én pedig valahogy ösztönösen gyorsítottam a lépteimen. Kitártam az ajtót, majd szinte futva szaladtam oda hozzá és borultam a nyakába nevetve. Meghökkenve ölelt át, gondolom nem értette a szituációt, de pár másodperccel később az arcába nyomtam a képet. Hátrébb lépett és fürkészni kezdte a képet. Talán nem érettem mit is kéne látnia, de aztán észrevette, majd a szöveget is elolvasván, ő ölelt meg engem.
-Tudtam, hogy valami nem stimmel veled.-nevet fel
-Te se akartál szólni, mi?
-Azt hittem csak káprázik a szemem, de aztán mégsem.-nézte meg alaposan az arcomat
-De valami mégis történt. Igazam van?-vette észre, hogy hiányzik valami
-Fogok vele beszélni, nyugodj meg.-nyújtom felé a kisujjamat, amit elfogadva bólint egyet. Tudja, hogy ezt soha nem szegném meg.
-Ugye tudod, hogy az öcsém eléggé ki lesz akadva? Meg Bálint is?-nevet Martin
-Igen. Ki lesznek. Ahogy mindenki, nem? De miért hoztad el Kárment? Vagy egyáltalán hogy kerültél te ide?-néztem rájuk felváltva
-Gondoltam, ha már ilyen lányos ügy, akkor elhozom göndörkét is.
-Te nem használhatod ezt a becenevet!-ölti ki nyelvét az említett
-Dehogynem!-borzolja össze a haját, mire Kármen felmordul
-Hagyjad szerencsétlen lányt, s inkább menjünk haza.-szólalt fel anyu is
-Oké.-szólaltunk meg egyszerre és beszálltunk a járműbe

Hátam a falnak döntve, térdeim felhúzva, jobb kezem alhasamon míg a ballal a képet nézem, melyen ott van ő. Annyi kérdést felvet most bennem ez az egész? Miatta ragaszkodtam ennyire Gergőhöz? Ezért láttam őt annyiszor magam előtt, akárhányszor Norbival voltam? Vagy vajon tudat alatt jelzett nekem, hogy alaposan gondoljam át ezt az egészet? Vajon Norbival most mi lehet? Tombol? Magába zárkózott? Eltereli a gondolatait egy másik lánnyal? Nem! Az nem ő lenne! Ő sosem csinálna ilyet, ő tiszteli az érzéseket. Ő a szőke herceg a mesékből, az én mesémből. Vajon tényleg beleszerettem, vagy máris szórakoznak velem a hormonjaim? Egyáltalán ilyenkor szórakoznak már a hormonok? Kinéztem az ablakon, pontosan oda, ahol még reggel Norbi állt, de én elkergettem. Ő szeret engem, ő neki én vagyok az a lány, de én elkergettem. Segíteni akart, de nem fogadtam el a mentőövét, mert egy szerencsétlen önző féreg vagyok. De most már nem lehetek önző, mert most már nem csak én vagyok. Ott van még egy fejlődő élet a méhemben.
-Gergőnek mikor mondod el? –kérdezi anyu
-Majd, amikor biztos lesz, addig nem. Addig neki igazából fölösleges elmondanom, nem igaz?
-Nem fölösleges, mert ő az apja.
-Az az apa, aki faképnél hagyott.-horkanok fel
-Így több hét után, nem gondolod, hogy beszélned kéne róla?-ül le velem szembe
Nagyot sóhajtok, majd a képre nézek. Végül is, ha ő nincs, a babám se lenne, mit tétovázok itt?! Egyszerűen ki kéne söpörni azt a szőnyeg alatti részt, mindenkivel beszélni és ennyi! Semmi mást nem kéne csinálni, csak elkezdeni, folytatni és befejezni. Semmi más.
-Kéne. Csak nehéz.
-Mindig nehéz őszintén beszélni az érzéseinkről, gondolatainkról.
-Hát jó… Emlékszem, amikor visszajöttem, semmi másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy újra együtt legyünk, csak nem tudtam, hogy az egy gyermeki volt, sőt inkább ragaszkodás. Amikor visszatértem és találkoztam vele, olyan jó volt, ahogy ott láttam a színpadon énekelni, ő ismert, sok emlék köt hozzá. Beszélgettünk, aztán egyszer csak nála kötöttünk ki. Fejen térdeltem, majd kábulatában olyanokat mondott, amitől egyszerűen elpattant nálam valami és megcsókoltam. Olyan jó volt az a csók, az az éjszaka, de hazugság volt. Aztán a forgatáson nyíltan megint rám nyomult és nem láttam át a szitán, csak az után, hogy másodszor megtörtén a tesi öltözőbe. Akkor ébredtem rá milyen hülyeség az egész, hogy mennyire becsapható voltam. Annyira megutáltattam magamat vele, hogy egyszer a nyakamra szorította aközben a kezét és lilára szívta a nyakamat. Aztán csak sírtam és sírtam, de amikor elhívott, akkor belátta mit tett, elmondott mindent. Elmondta, hogy csakis tönkre akart tenni, ezek után faképnél hagyni, mint én anno őt. Semmi mást nem akart.  És a végén tényleg itt hagyott, még a városból is elköltözött és most itt van az egésznek a következménye egy baba, aki semmiről sem tehet.-néztem fel könnyes tekintettel
-Ennyire megváltozott volna?
-Lehet nem változott meg, csak felszínre került az igazi énje.-töröltem meg az arcomat
-És ennek az egésznek Norbi issza meg a levét. Gergő miatt nem merek semmit sem lépni, ő pedig kikészül emiatt, nem tudja kezelni. Ő tényleg érez irántam valamit, ő tényleg a szőke herceg, de kikészítettem, s rossz lányba szeretett bele. Én tökre teszem őt és egyáltalán nem szándékosan. Ezért lépett le. Ezért hagyott itt reggel, pedig nagy szükségem van rá. Mind miatta és az miattam van.
-Kicsim. Nem hagyott el, veled van mindig.-ölelt meg, de én csak sírtam
-Nem, elüldöztem a problémáimmal. Ha megtudja, hogy felcsináltattam magam, még meg is rühell a felelőtlenségem miatt!
-Ő sosem utálna meg. Norbi nem olyan.
-Ezek csak üres szavak! Azért Norbi se tökéletes.
-Te is tudod, hogy a hibáival együtt Norbi, és ha szeret téged, a gyerekeddel együtt fog szeretni. Most elmesélek neked valamit.
-Mit?
-Egy nagyon régi történetet. Amikor húsz éves voltam körülbelül huszonnyolc hetes terhes a testvéreddel, találkoztam egy férfival az akkori munkahelyemen. Kedves volt, megdicsért, hogy milyen jól áll nekem a terhesség, mennyire ragyogok, majd egyszer elhívott meginni valamit. Örömmel fogadtam el azok után ami történt a barátommal, szívesen ismerkedtem. Aztán egyszer csak többször és többször hívott el helyekre, egyáltalán nem zavarta az, hogy várandós vagyok. Aztán megkérdezte, van e párom, mire szomorúan mondtam, hogy egyedül vagyok. Akkor mondta azt nekem, hogy nem, mert ő nem fog egyedül hagyni még akkor sem, amikor a legtávolabb állunk egymástól. Tudod ki volt ez? Az édesapád.
-Apa? Apa ilyet ígért neked?
-És be is tartotta. Amikor elváltunk, segített a pénznél. Többet küldött mint kellett volna és mindig azt mondta, hogy azért, mert megígérte. Rengeteget tett értem, rengeteget segített nekem, felnevelt egy olyan gyereket, aki nem is volt az övé. Amikor te megszülettél, az sem érdekelte, hogy miattad a földön alszik, mert imádott téged. Te voltál a szeme fénye és vagy is. Te vagy az egyedüli gyereke és sosem feledkezett meg rólad még akkor sem, amikor eltűnt.
-Apa ilyet tett volna? Még az utálatom ellenére is törődött velünk?-zokogtam
-Igen holdvilágom! Igen!-szorított magához
-Egy szörnyeteg vagyok! Nem érdemlem meg ezt az egészet!
-Nem vagy az. Te az apád és az én lányom vagy, a barátaid legnagyobb támasza és támogatója, mindenkinek segítesz, még úgy is, hogy ha magadat tönkre teszed. Egy szörnyeteg ilyet tenne?
Egyszerűen csak sírtam és sírtam, kiadva magamból mindent a létező összes elnyomott érzéseimet, mert ezt kellett volna csinálnom mindig is. Kisírni magamat, elmondani a problémáimat, segítséget kérni, nem elnyomni és ezt innentől így is fogom csinálni. Nem fogom elnyomni az érzéseimet!

Sziasztok! :3 
Hát számomra a vég egy kicsit csöpögős lett, de legalább kicsit megismerhettük Zalán múltját is. Igazából nem tudok túl sokat mondani ehhez a részhez, mert szerintem magáért beszél. Remélem tetszett nektek és kitartást az utolsó pár héthez! ;)
Puszi:Sheila Mendes 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése