2017. május 30., kedd

#2 Tizenötödik Fejezet



Az idő rohamosan eltelt a lelkizéssel, így egy idő után már csak arra lettünk figyelmesek, hogy a gyomrom élelemért könyörög, vidámabb témát fölvéve kezdtünk el másról beszélgetni. Szóba kerültek régi emlékek, vicces dolgok, semmiségek a mai világról. Próbáltam másra gondolni, mint az alig öt perce szóban forgó dolgokra, ami igazán nehezen ment, főleg, hogy apa is felkerült. Apa tényleg ilyen lenne? A zord külső mögött egy ilyen törődő személyiség? Nekem miért nem mutatta sosem? Azért nem mutatta, mert szinte alig volt itthon kiskoromban, s mire lett volna rá ideje, nem tudott volna semmi újat mondani, mutatni? Ezért lett ilyen? Vajon most megpróbál nekem igazán megnyílni délután? Rápillantottam az órára és észre kellett vennem, hogy tényleg sok idő ment el az én lelkiállapotom helyrerakásával, ugyanis nemsokára meg fog jelenni. Hogy mondjam el neki?!
-Annyira látszik, hogy az apádon gondolkodsz.-kuncog anyu
-Csak egyszerűen annyira máshogy látom most már az egészet. Ez a történet annyi mindent megmagyaráz.
-Igen. Képzelem mik járhatnak a fejedben.-mosolyog
-Forgószélként vannak jelen azok a dolgok. Egyik alighogy megjelenik, jön a másik.
-Helyre fog állni minden, csak egy kis idő kell. De figyeld azt a húst, vagy égett ételt fogunk enni.-figyelmeztett, én pedig azonnal ki is veszem az említett táplálékot
-Elvontad a figyelmem!-öltöttem rá ki a nyelvem
-Én?! Te agyaltál máson!
-Akkor is te voltál!-emelem fel „sértődöttem” a fejemet
-Csak nem durci van most?
-De!-bólintok határozottan, mire megrázza a fejét és tovább folytatja a salátakészítést
Egyszer csak megszólal a csengő, én pedig megborzongok. Vajon ő az? Apa lenne itt? Anyu bólint én pedig megtörölve a zsíros kezeimet, rendbe szendve a hajamat indulok az ajtó felé. Csíkká préselem az ajkaimat, majd a kilincset erősen megszorítva nyitom ki az ajtót. Érzem, hogy a gyomromban görcs keletkezik, ahogy meglátom édesapám arcát. Kedves tekintet, finom mosoly, jó frizura, elegáns öltözék. Kezei összekulcsolva, ami elárulja, hogy ő is pont ugyanolyan ideges, akárcsak én. Megköszörülöm a torkomat, majd az ajtót nagyobbra tárva engedem beljebb az otthonomba és továbbra is zavartan állok egyhelyben. Mit kéne most tennem?
-Szia Zalán!-néz ki anya a konyhából, majd kivéve az utolsó húst, elzárja a gázt
-Szia Noémi!-mosolyog rá
-Öhm… Éhes vagy?-tekintettem az ételre
-Hát mivel még nem ebédeltem, egy kicsit igen.
-Akkor foglalj helyet!-veszek elő tányérokat, evőeszközöket, ő pedig helyet foglal. Neki is ki van ülve az arcára az idegesség, zavartság.
-Megkérdezhetem, hogy miről szeretnél beszélni velem?-vet egy mély levegőt
-Egy fontos dologról, amit még evés előtt szerintem jobb lenne letisztázni. Úgy is forró még a hús.-hajtom le a fejemet zavaromban.
Leültem a baljára, anyu pedig a jobbjára és bíztatóan biccentett. Elszámoltam háromig, összeszedtem a gondolataimat és a szemébe néztem. Kezdödjék a szónoklás!
-Szerintem emlékszel még Gergőre, ugye?
-A volt szomszéd fiúra? Igen.
-Amikor visszaköltöztünk, újra összefutottam vele, összehaverkodtunk. Talán kicsit jobban, mint kellett volna!-túrtam bele a hajamba
-Mire akarsz célozni Em?-vonta fel a szemöldökét
-Arra, hogy…-nyúltam a zsebembe és elővettem az összehajtott képet, majd elétettem-… terhes vagyok.-szorítottam össze az ajkaimat és hajtottam le a fejemet
Nem tudtam mit csináljak, könnyeimmel küszködve bámultam a combjaimat és nem mertem felnézni. Semmit se mertem csinálni. Remegtem, a szívem hevesen dobogott, éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. Halottam, ahogy a kezébe veszi a ma délelőtt készült fotót és azt tanulmányozza, de semmi mást nem láttam. Mi járhat a fejébe? A fenébe, ilyenkor olyan jól jönne egy kis gondolat olvasás! Meleg érintést éreztem remegő testemen, mire a hatalmas kézre a néztem a vállamon. Az övé volt. A könnyeim előtörtek, elhomályosították a látásomat, de minden bátorságomat összeszedve, felnéztem rá. Az arcán lágy vigyor, ugyanakkor a szemében egy kis aggodalom és düh, de ezt elnyomta az a vidámság, ami az arcára leginkább kiült. Nyeltem egy nagyot, majd a nyakába vetettem magam, már csak azért is, mert nem ordított le. Éreztem, hogy a sós cseppek lecsordulnak az orcámon, egyenes a sportzakójára, így azonnal elhajoltam.
-Ne haragudj a zakódért!-töröltem le az oda cseppent könnyet
-Az érdekel a legkevésbé!-ölelt meg újra, én pedig mosolyogva bújtam oda hozzá. Végre megkaptam azt, amire legjobban vágytam életemben. Egy ölelést tőle, egy ölelést az édesapámtól. Éreztem azt a kellemes illatot, amit mindig árasztott magából, de furcsa volt ilyen intenzíven. Magamban egyszerűen visítoztam boldogságomban. Végre megtörtént!
-Köszönöm!-susogtam, mire még jobban magához szorított
-Én köszönöm!-motyogja, majd eltolva magától az arcomat kezdi el fürkészni
-Hogy megnőttél te! Hová lett az én hisztis kislányom?
-Csakúgy mellékesen megjegyzem, a hiszti az még mindig stimmel.-szólal meg anyu, mire felnevetünk
-Már most mondom, ha bármiben kell segíteni, csak szólj! Oké?
-Oké!-bólogatok hevesen, de gyomrom újra megkordul
-Te meg egyél, mert semmi sincs a gyomrodba!-utasított anya, én pedig engedelmesen szedni kezdtem az ételből, ahogy apa is
-És hogy tervezed? Befejezed a sulit?
-Be fogom, de nem hiszem, hogy idén sikerülni fog. Lehet, kihagyok egy évet.
-És a baba?
-Az még egy nagy kérdőjel, de már meg van, hogy hogy lesz átrendezve a szoba.
-Lehet kell majd segítened Zalán. Lesz fúrás és bútor pakolás és Szabi nem fogja győzni egyedül.
-Ha engedi időm, jövök. De ha már pakolás, gondolkodtál már azon, amit anyáddal beszéltünk?
-Igen, de mivel úton van egy új családtag, szerintem nem lenne jó ötlet ez a költözés. Félre ne értsd, nem a költözéssel van a baj, hanem inkább anyával lennék abban az időben. De ott aludni, ott alhatok párszor.
-Persze megértem. De örülök, hogy nem zárkózol el az ötlettől.-mosolyog
-Szabolcs amúgy merre van?-érdeklődött felőle
-Dolgozik. Későn jön haza.-zárta le anya
-Valamelyik nap ráérsz egy kicsit? Hogy elmeséld mi történt veled az utóbbi négy évben?-pillantott megint rám
-Szerdán szerintem igen.-gondolom át a hetemet
-Akkor szerdán érted megyek.-kacsintott, majd békésen folytattuk tovább az ebédet

A fejem majd szétrobbant az ébresztő hangjára, én pedig a fejemre húztam a takarót. Nincs az az isten, ami engem kiszed ebből az ágyból és beráncigál az iskolába! Megfordultam és tovább szuszogtam, de anya természetesen felriasztott. Nem lennék meglepődve, ha taxit is hívatott volna már nekem. Leszedte rólam a takarót én pedig néma sikolyt hallatva, húzódom még jobban össze. Megpaskolja a vállamat, majd kisétálva a szobámból magamra hagy. Veszek egy mély levegőt, majd felkelek, de megtorpanok. Érzem, hogy a gyomrom bukfencezik egyet és szédülni kezdek. Ez nagyon nem tetszik! Megszorítom az asztalom szélét, majd amikor valamelyest helyre állok, lassan kisétálok a barlangomból. Orromba bekúszik a frissen készült meleg szendvics illata, így az orromat követve le is ülök a hatalmas szendvics elé. Nagyot nyelek, majd neki esek a kiadós reggelinek. Ráérősen rágom meg a falatokat, majd sietősre véve, szaladni kezdek a szobámba. Előveszem az aznapra betervezett ruháimat, közben pedig az jár a fejemben, mégis hová tehettem a tesis papíromat. Ha azt elvesztettem, nekem végem, a tanár kinyír. A számba véve a hajgumimat kezdem el keresgélni azt az igazolást, amit természetesen a pulcsimban hagytam, de a kezem megállapodott egy aprócska képen. A baba volt rajta, orcámra vigyor kúszott. Az én babám. Rápillantok a telefonomra és boldogan veszem észre, hogy befér a tokomba, így azonnal be is teszem, de az idő megint csak rohan és rohan előre, így kénytelen voltam mindent sietve megcsinálni. Hajamat összefogtam, egy minimális smink került fizimiskámra, táskámba mindent csak bedobáltam, nem érdekelve, hogy mégis hogy fognak kinézni a könyveim. Anya telefonált a konyhában, amiből semmit sem hallottam, egyszerűen csak villogott a fejemben a jelző, miszerint elkések, és anya nem enged a motoromra. A táskámat a vállamra kapva indulok meg cipőt húzni, de anyu csak kuncog. Vajon min kacarászik ennyire? Fejével az ablak felé int, én pedig kitekintve megpillantom édesapámat, aki szintén vigyorogva bámul fel. Hát ő meg hogy kerül ide? Sajnos nincs időm agyalni, ugyanis alig van húsz percem beérni, így gyors puszi után felveszem a kulcsaimat és rohanok le a lépcsőn. A gyomrom újra és újra liftezik, fel-le, mégsem lassítok. Miért sietek ennyire? Kinyitom az ajtót, majd az utcára futva már kénytelen vagyok megállni a döbbenettől. Ez lenne apám kocsija?! Egy szürke Audi Q7 áll előttem, csábítóan kényelmes külsővel.  A szürke és fekete kombináció belül igazán kimutatta, hogy nem az olcsóbbik fajta autók közé tartozik, de ezt természete már a márka elárulja. Apa int, hogy szálljak be, én pedig lassan és óvatosan simítom a kilincsre ujjaimat, végül pedig kinyitva az ajtót meleg csap meg. Na ná, hogy nem kellett több, én azonnal beszálltam tekintve, hogy testem remegetett, akár a nyárfalevél. A rádióból halkan szólt a zene, a meleg körbeölelt, éreztem apa kölnijének illatát és az illatosítóét. Apa vajon mit csinálhat most, hogy ilyen kocsira tellik neki? Esetleg nem akarja rám hagyni majd? A gázra lépve elindulunk a belváros felé, én pedig szinte belesimulok az ülésbe, hogy még jobban érezzem a meleget. Ha én ennyire fázok most, mi lesz velem télen? Az út kellemes némaságba burkolózott, olyan volt, mint régen, de átgondolva a helyzetet kicsit sem olyan, mint régen volt. Neki van másik családja, nekem nevelőapám van. Van egy mostoha lánya és a vérszerinti lánya pedig éppen a második unokát hordja a szíve alatt. Van valami, ami olyan, mint négy évvel ez előtt? Bármi? Lehet az, hogy minden megváltozzon négy esztendő alatt? Kinéztem az ablakon és a rettentően hideg ősz ridegsége fogadott, ahogy az eső kopogni kezdett az ablakon. Emberek szedni kezdik a lábaikat, esernyők nyílnak ki az iskolák környékén, az út egyre jobban feketedik be, az ég megrendül. Ilyen korán már vihar? Megtesszük a már jól ismert utat a távolsági buszmegállónál, végül pedig lekanyarodva, megpillantom az iskolám sárgás falait és az utolsókat, akik hasonlóan elpocsékolták az idejüket valamire. Lehet ők is evésre. Megköszöntem a fuvart, majd egy gyors ölelés után, trappolni kezdtem az iskola felé. Bent a portás barátságosan köszönt, én pedig az osztályomat kezdem el keresni. Benyitok, de senki sincs egy padban sem, mindenhol csak táskák, szétdobált szemét, obszcén szavak a táblán. Az egyedüli hangot, amit hallok azt is az ablak kelti, ahogy a szél nekiveri a falnak. Ledobom a táskámat a földre és azt becsukva pillantok körbe a teremben órarend után kutatva, de természetesen nem találok, így az ajtó másik oldalára nézve vélem felfedezni az a szerencsétlen papírt. A francba! Újra szaladni kezdek, végül pedig a papírom társaságában futok át a tornacsarnokba, ahol orbitálisan hangos röhögést hallok. Ezt a hangot vajon melyik fiú adja ki? Belépek a terembe, ahol a tanár morgolódva nézegeti a kis noteszát, de a sötét ruháim láttán felpillant és végig mér.
-Jó reggelt! Nem gondolja, hogy kicsit késett?-morran fel
-Elnézést! Sajnálom, csak kicsit elaludtam!- húzom be a nyakam
-És hol a felszerelése? Csak nem azt gondolja, hogy mivel késett nem kell tesiznie?
-Pont ezért állok maga előtt. Itt a felmentésem!-nyújtottam felé a félbe hajtott pergament, aki az átlászódott kórházi pecsét láttán kicsit nyugodtabban vette el azt.
Ráérősen széthajtotta, majd olvasószemüvegét felvéve olvasni kezdte a macskakaparást. Ahogy egyre jobban belemélyedt, arcára kiült a döbbenet, ahogy felfogta, tulajdonképpen miről is szól ez a felmentés. Szívem a torkomban dobogott, így elbújtam a kapucnim mögé, nehogy más is lássa, mennyire erősen harapom az alsó ajkam. A tanár sóhajtott egyet, majd a papírt visszaadva küldött föl a lelátóra, én pedig engedelmes gyereket játszva siettem fel. Végignéztem a hatalmas csarnokon, vegyesen láttam lányokat és fiúkat, köztük Norbit is. Szőke haja szemébe lógott, ajka halvány mosolyra húzódott, szívem pedig kihagyott egy ütemet. Mennyire bántottam? Beszélne velem? Mit mondana nekem, ha elé állnék? Néztem, ahogy sorban csinálják a gyakorlatokat, szemem Odetten és Norbin cikázott, valahogy sokszor pillantottak egymásra. Talán Odett kezdte el őt fűzni? Vagy Norbi őt? Mi történt, hogy így egymásra pillantgatnak? Lehajtottam a fejemet és inkább a lábaimat bámultam és az fölöttem lévő ablakon lefolyó cseppeket. Talán az időjárás megjósolta az érzéseimet? Mert jelenleg nem érzem túl vidámnak magam. Végig néztem a tetoválásain, s eszembe jutott, hogy egyiket se mértem még fel alaposan. Talán már nem is lesz rá lehetőségem. Miért rontok el mindent?  Ez mind miattam van! Egyszerűen mindent én rontok el és mindig mást okolok, pedig más nem tehet róla! Most is azt hiszem ennél már nincs lejjebb, de amint tudok vele beszélni és kiderül ez az egész, utálni fog, eltávolodik tőlem, úgy fog tenni, mintha soha nem ismert volna, nem történt volna velünk semmi. Neki milyen gondolatok járhatnak a fejében? Nyeltem egy nagyot és ránéztem az órámra. Lassan ivószünet és akkor tovább hallgatózhatok. Beszéljek vele vagy ne? Várjak az óra utánra? Lehet azt kéne. Akkor talán nem lenne itt senki és tudnék vele váltani pár szót. Nem hagyhatom, hogy megutáljon a saját hibáimért! Nem! Ő egyszerűen csak segíteni akar, de ellököm magamtól, mert azt hiszem egyedül is megoldom. Szörnyű tulajdonság. Meghallottam a síp éles hangját, mire megrezdültem. Éreztem, ahogy a szívem hihetetlen tempóban kezd el dübörögni és egyszerűen csak őt figyelem, ahogy hajgumiért nyúl. Figyelem minden mozdulatát, nézem, ahogy összeköti a haját és eszembe jut az a nap, amikor fejbe vágtam az ajtóval. Minden ott kezdődött el és lehet minden itt is fejeződik be?
-Hát te miért vagy felmentve?-szól fel Odett, de most is összenéznek. Mi a fene folyik itt?
-Az orvos kiírt.-rántok vállat
-Mégis milyen orvos?-lépked fel. Testemben megfeszülnek az izmok, ösztönösen fonom hasam köré karjaimat.
-Csontkovács.-nézek a szemébe, hangom mégis remeg
-Nem inkább nőgyógyászt akartál mondani?-villantja ki az összes fogát, de ettől kirázott a hideg, akármilyen „bájosnak” is látszik
-Nem is jártam még ott.-fut ki az összes vér az arcomból
-Akkor ez micsoda?-nyomja az arcomba a képet, ahogy zombiként ülök a váróban, majd egy videót is elindít. Felvette. Felvette azt a beszélgetést, amikor a babáról beszéltünk.
-Te voltál?! Te voltál az, aki ott röhögött?!
-Olyan kis esetlen voltál, nehéz lett volna téged nem lefotózni. Aztán megütötte a fülemet ez a kis csevegés. Gondoltam felveszem és elküldöm azoknak, akikkel jóba vagy, de valahogy nem lepődtek meg annyira. Kíváncsi lennék, melyikkel csináltattad fel magad.-kezdi el dörzsölni az állát, közben pedig bazsalyog, Gúnyosan.
Lehunytam a szemem, próbáltam mélyen lélegezni, nem akartam, hogy elboruljon az agyam, nem akartam jelenetet rendezni. Ilyenkor a tanár merre van?
-A magas szőke? Az emós hajú? Vagy a végzős srác? Melyik volt az aki kétségbeesésében veled feküdt le?-sziszegte
-Egyikük se és őket ne keverd bele!-emeltem fel a hangom
-Melyiket véded ilyen szinten?
-Utoljára mondom el neked Odett, hogy egyiknek sincs semmi köze ehhez! Ők segítenek nekem túl élni ezt az egészet, szóval ha bármelyikükre is mondasz egy rossz szót is, alig két másodperc múlva, már ennek az alján terülsz el, akár egy hulla!-állok fel és bököm meg a mellkasát
-Akkor áruld el, kitől vagy terhes?
-Szeretnéd tudni ki volt az a féreg? Biztos?
-Nem lepődnék meg azon sem, ha a sarkon állás közben az egyik nem húzott volna gumit. Lehet azt sem tudod ki az.
-Odett. A te kedvenc kis énekesed, a te álszented tette ezt velem! A négy évvel ezelőtti hibámért csinálta ezt, hogy szenvedjek miatta és amikor rájött, hogy mi történt, mit tett bevalotta, hogy mind bosszúból csinálta és lelépett! Sárosi Gergely tette ezt velem!
A teremben csend honolt, Odett ledermedt a többiek pedig minket bámultak. Néztem őket, néztem Odettet néztem Norbit, de az ő teste megfeszült, fejét elfordította, majd elindult a kijárat felé. A szemeimet könnyek kezdték el marni, majd taszítva egyet Odetten futottam utána ki, az esőbe. Magamba fohászkodtam mindenhez, hogy ne utáljon meg, ne dobjon el magától. Az arcomon folytak le a cseppek, az esővel vegyítve, s éppen még meg tudtam ragadni a csuklóját. Visszanézett, majd durván kirántotta kezét az enyémből, s ment volna tovább, de én nem hagytam. Elé álltam és néztem fel rá. Íriszeiben megannyi érzés kavargott, de a szemében a legnagyobb mégis a fájdalom volt. Megint ezt tettem, megint fájdalmat okoztam neki, bántottam.
-Ezek szerint igaz! Tényleg teherbe ejtett? Hagytad, hogy megtörténjen?!
-Én, én nem tudtam!
-Persze, te nem tudtad! Vajon hányszor feküdtél össze vele, miközben én ápolgattam a sérült kis lelkedet?! Anyád tudja, hogy a lánya nem is olyan jó?
-Minden még szeptemberben történt. Azóta egyszer találkoztam vele, s akkor sem sokáig. El is költözött a városból!
-Ez a mentséged? A költözés? Kitudja, lehet utána akartál menni!
-Eszem ágában sem volt! Nem is tudtam, hogy elköltözik!
-Hány hazugságot akarsz még nekem mondani?! Hányat?-halkul el a hangja
-Én soha nem hazudtam neked! Neked soha!
-Ezért nem történt semmi, igaz? Még ezek után is kitartasz mellette!
-Nem! Kérlek, hallgass meg!
-Elegem van Emma! Ápolgatlak, törődöm veled, a legnagyobb titkomat elmondtam neked, s te még őszinte se voltál velem! Én szeretlek, de te továbbra is Gergő után futsz!
-Norbi, kérlek!
-Mond, még az érzéseid is hazugságok voltak? Az a lány, akibe beleszerettem, egy hazugság?
-Nem vagyok hazugság. Az az Emma vagyok, aki fejbe vágott az ajtóval, aki ott volt veled a rohamodnál. Nem változott semmi!-nyúltam az arca felé, de ő megragadott a csuklómnál fogva
-Nem fognak még egyszer átverni! Menj el a szemem elől!-nézett a szemembe, szinte láttam a gyűlöletet és a fájdalmat a szemében. Mindet én váltottam ki belőle.
-Rendben! Nem fogsz látni! Mint már tudod, elbújásban elrejtőzésben, elnyomásban profi vagyok. Ahogy hazudozásban is. És fájdalomokozásban is. Remélem azért osztálytársnak jó voltam.-rántok vállat, majd elindulok az iskola felé, azonbelül is az igazgatóhoz. Nem akar látni? Akkor nem is fog…
Hangosan becsapom a bejárati ajtót, majd zokogva dobom le a táskámat is. Annyira éreztem, hogy ott lesz vége, ahol elkezdtük! Annyira tudtam, hogy nem kéne, de mégis megtettem. Fájdalmat okoztam neki és magamnak is, de neki még nagyobbat. Ő mindig olyan lányt fog ki, aki megbántja, aki tönkreteszi, sajnos most velem történt ez meg. Miért nem tudtunk csak barátok maradni? Miért kellett megfűszerezni? Most egy hazug dögnek tart, az iskola egy ribancnak, a tanárok egy felelőtlen kislánynak én pedig magamat egy szarnak. Elrontok mindent, tönkreteszek mindent, ami fontos nekem. Miért nem tudtam akkor uralkodni az érzéseimen? Miért ugortam azonnal annak a gyereknek a nyakába? A falba vertem az öklömet, majd a homlokomat a falnak döntve itattam az egereket tovább. Miért vagyok ilyen? Miért rombolom össze mások lelki világát? Miért nehezítem meg a saját életem? Hogy tudnék egy babáról gondoskodni, ha magamról sem tudok? Lehet mégsem kéne ezt csinálnom, talán ha örökbe adnám… De akkor a babának és nekem is rossz lenne. Őt elvennék tőlem, tőlem pedig elvennék őt. Egy gyereknek szüksége van az anyjára, az édesanyjára. Letöröltem az arcomon lévő könnyeket és elkezdtem mindent csinálni. Takarítani, főzni, mosni, pakolászni, mindent csináltam, csak el akartam terelni a gondolataimat. Nem is voltunk együtt, miért siránkozom ennyire? Ne légy már idióta, a vak is látja azt a világfájdalmat az arcodon és az érzéketlen is érzi azt, amit te, vagy legalább szánalmat! Sóhajtottam, majd egy ruhadarabot letéve néztem ki a fejemből. Megundorodott tőlem? Rám is az a sors vár, mint azokra, akik korán szültek? Kitaszítanak a világból, csak mert az „ideálisnál” korábban lettem terhes? Miért olyan rossz dolog ez? Ugyanolyan leszek, mint ők, csak nem ők lesznek számomra az elsők, hanem a babám, mindenki más a második én meg maradok utoljára. Mint általában. Eltettem az összes ruhát és lassan felálltam, hogy igyak pár kortyot, de felfigyeltem egy bátortalan kopogásra. Óvatosan lépkedtem az ajtó felé, minden eshetőséget végig gondoltam ki lehet, de azonnal akkor sem nyitottam ki. Másodszor is kopogtak, ami már bátrabb volt, mire ledermedtem. Ki a franc van a túloldalt? Mély levegőt vettem, s a kulcsot elfordítva ráérősen nyitottam ki annyira az ajtót, hogy éppen csak kilássak. Végig néztem az ember öltözékén, s miután meg győződtem róla, hogy semmi gyanús nincs nagyobbra tártam. Fehér vászoncipő, fehér nadrág, fekete bőrkabát, vörös has póló, így megláthattam a köves köldök piercinget. Nagyon nem ismerős a lány. Tovább néztem majd egy színes tincsnél felbátorodtam és az arcára néztem. Hatalmas kerek szürke szemek, szeplős arc, pirospozsgás arc és rózsás ajkak. Gyönyörű arca volt, de nem ismertem fel. Furcsán néztem rá, mire még jobban vörös lett az arca és összehúzta magát. Ki ez a modell testalkatú lány?
-Ne haragudj, hogy megkérdezem, de ki vagy?-szólítottam fel
-Jázmin vagyok.-nézett a szemembe, én pedig döbbenetemben léptem párat hátra
-Jázmin? Az a Jázmin, akire gondolok?
-Ha a kézilabdás lányra gondolsz, igen. Én vagyok.-bólint
-Hogy kerülsz te ide?
-Apa küldött. Vagyis az apád.-tűrte a füle mögé kontyából kilógó tincseket.
-Apa? Miért?
-Látott hazajönni és mondta, ha tudok, jöjjek el.
-Miért? Hogy az orrom alá dörgöld, hogy téged jobban szeret vagy mi?
-Szó sincs erről, csak nem szeretné, hogy egyedül legyél. Meg úgy gondoltam, ha már úgymond egy család vagyunk, megismerhetnénk egymást.
Néztem az arcát, s egyszerűen nem tudtam nem hinni neki. Olyan zavarban volt, olyan kis félős. Nem létezik az, hogy hazudjon, meg, ha már önszántából jött, akkor miért ne beszélhetnénk? Végül is, ahogy mondta, egy család vagyunk. Újra a szemébe néztem, s ahogy láttam tényleg szeretné. Arrébb léptem, majd engem fürkészve lépte át a küszöböt. Becsuktam az ajtót, majd előre mentem, hogy töltsek neki egy bögre teát, mert szegény kicsit átfagyhatott  has pólóban, addig legalább átnézheti az otthonomat. Gondolom a pompából furcsa egy egyszerű kis lakásba jönnie.
-Szereted a gyümölcsös teát?
-Persze. Igazából mindegy csak tea legyen.-engedett meg a mosolyt, mire elé tettem a fehér bögrét
- Akkor jól értem, hogy imádod a teát? –ülök le
-Ühüm.
-És hogy hogy nem vagy suliban?
-Már nem járok. Valami előrehozott érettségim volt a költözés miatt és így be is fejeztem akkor. De azt sajnálom, hogy nem volt ballagásom.
-Mióta akartatok ideköltözni?
-Körülbelül két éve merült fel ez az egész, mióta volt egy fájdalmas találkozásunk. Aztán tavaly nyáron bejelentették, hogy előrehozott érettségim lesz vagy mi és azután megyünk. Nekem igazából nem is volt beleszólásom.-rántotta meg a vállát
-Anyád ilyen könnyen beleegyezett?
-Ő igazából mindig is jóba akart veled lenni, csak a baleseted után elhajtottad magadtól őt is és apát is. Pontosabban apádat.
-Nyugodtan hívjad a sajátodnak. Ő nevelt négy évig, mondhatod az apádnak.
-Rendben. Apa rengeteget mesélt rólad miután találkoztunk, beszélt arról is, hogy mennyire kevés időt töltött veled. Gondolhatom milyen rossz volt neked és édesanyádnak az az időszak.
-Nem volt könnyű, de túléltük.-túrok a hajamba
-Miért jöttél haza?
-Kiiratkoztam a suliból. Megkönnyítettem egy személynek az életét, ugyanis azt kérte, hogy menjek el. Eljöttem.
-De hát nem úgy volt, hogy sokáig maradsz?
-De, de mégsem jött össze.
-És ezek után mit szeretnél csinálni?
-Tekintve, hogy suliba jó sokáig nem megyek, itthon fogom tölteni az összes időmet, vizsgálatokra járok és szenvedek.
-Barátaid?
-A legtöbb idén érettségizik, szóval tanulni fognak, én pedig nem motorozhatok el hozzájuk.
-Nem így tervezted, igaz?
-Van olyan, aki így tervezi az életét?
-Lehet vannak olyan elvetemültek.-ránt vállat, mire halkan felkuncogok
-És te mit tervezel itt Baján?
-Munkát keresek és szeretnék különköltözni egy idő múlva. Aztán ki szeretnék békülni valakivel.
-Megkérdezhetem kivel?-kíváncsiskodtam, holott volt egy megérzésem kivel és borzasztóan hülye lenne, ha nem tenné meg
-Szerintem ismered. Báltin Norbert.-hát, be is igazolódott a sejtésem
-Igen, nagyon jól ismerem.-nyelek nagyot
-Igaz nagyon régen történt minden, de tudom, hogy még mindig ott van az a keserűség benne. És azzal is tisztában vagyok, hogy még mindig érez valamit irántam. Még ő mondta, hogy a hülyeségem ellenére is szeret, ezért reménykedek. Rájöttem, hogy idióta voltam, és még mindig szeretem.-mesélte
-Nagyon ismerős a sztori. Nálam is ez volt. Négy év elteltével azt hittem még mindig érzek iránta valamit, aztán meg mindent elrontottam. Arra kérlek, gondold át még egyszer ezt az egészet, ne ess az én hibámba. De ha igazi, amit érzel, akkor szabad az út.
-Nagyon úgy néz, ki hogy igaz. És az út is szabad!-vidul fel, a szívem pedig összeszorul, ahogy látom, hogy pötyögni kezd a telefonon
-Ő írt?-festek fel egy mosolyt
-Igen. Azt mondta, hogy a délutánja szabad.-néz a szemembe. Ugyanúgy csillog az ő szeme is ha róla van szó, mint nekem.
-Akkor csábítsd vissza!-vigyorgok, közben pedig a szemem ég, de a köd miatt semmit nem lát
-Az lesz!-nevet fel. Én is ilyen kis életvidám voltam? Alig volt pár napja ez az egész mosolygás, mégis olyan távolinak tűnik.
-Ha megkérhetlek, mesélnél róla? Te a mostani énjét jobban ismered, mint én.
-Persze! Cserébe számolj be nekem!-kacsintok rá, hogy megakadályozzam egy könny szabadulását. Azt hiszem itt tettem tönkre megint csak mindent. Ez az! 
 Heyo mindenki! 
Itt is vagyok így a hónap utolsó előtti napjában egy résszel, ami így utólag nézve, elégééééééé kesze-kusza lett. Sajnálom. Hát én nagyjából ennyi lennék, köszönök szépen mindenféle visszajelzést, amit kapok! És kitartás, itt vagyunk már a végén!
Puszi:Sheila Mendes 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése