2017. május 6., szombat

#2 Tizenharmadik Fejezet



Remegtem, egész testem reszketett, porcikáim visítoztak, szívem is visítozott, mégis rémület fogott el. Ugyanígy visítoztak a porcikáim is akkor, amikor Gergő kihasznált, ugyanúgy akartam azt is, mint ezt a csókot. Torkomban gombóc keletkezett, éreztem azt a kellemetlen érzést, ami annak az előjele, hogy mindjárt el fog törni a mécses. Nem akartam, hogy lássa, tényleg baj van, így egyszerűen újra belefúrtam a vállába arcomat és mély levegőt vettem. Éreztem magamon azokat az érintéseket, amikkel Gergő „ajándékozott meg” akkor az öltözőben, újra éreztem nyakam körül ujjait. Láttam az arcát magam előtt, ahogy nem zavartatva az arcomba hazudik, mintha tényleg igazságot szolgáltatna, holott egyáltalán nem. Ezzel csak a saját kicsinyességét bizonyította be, csak sajnos ez rám is hatással volt. Nagy hatással.
-Őt látod magad előtt, igaz?-kérdi, én pedig nem tudom, mit mondjak. Ha azt mondom igen, kétséges az, hogy az jön le neki, ami valójában is történik.
-Ne haragudj!-csuklik el a hangom, majd az öleléséből kimászva fordítok hátat neki és megyek be Rékához, aki az édesapjának meséli el a történteket.
Amint belépek, elhallgatnak és rám szegezik a tekintetüket, én pedig egyszerűen a múltba kalandozok vissza, s eszembe jut az a tekintet, amikor Kármen így nézett rám, ott a lépcsőn. Megacélozom magamat, majd egy erőtlen mosolyt küldve feléjük elbúcsúzok, s gyorsan elhagyom a házat, közben pedig csak az jár a fejemben, hogy beszélnem kell valakivel. Ki kell öntenem a szívem, újra és újra helyre kell pofozni az érzéseimet, újra el kell mondaniuk nekem, hogy nem tudok, mit tenni ellenne, el kell fogadjam, próbáljak meg túl lépni, de hihetetlenül nehéz. Hihetetlenül nehéz azzal a gondolattal lefeküdni aludni, hogy alig pár hete még Gergővel voltam, most meg kiderült, hogy csak kihasznált. Hogy adhattam magam egy ilyen embernek?! Hogy lehettem egyszerűen ilyen kislány, hogy?! Mérgemben húztam és húztam csak a gázt, egyszerűen kicsúszott hirtelen az irányítás a kezemből és ez nem tetszett. Végül csak fölnéztem és láttam magam előtt a Lidl virító tábláját, így az itt lakó barátnőmhöz vettem az irányt, reménykedve, hogy itthon találom. Lassítottam és megfontoltabban mentem itt, ugyanis könnyeim itt már nem bírták tovább, utat törtek maguknak. Miért sírok állandóan az istenért?!
-Em?-szólít meg valaki, én pedig felnézve meglátom fürtös barátnőmet, aki az öccsével megállt az ajtó előtt. Levettem a sisakomat, majd hajkoronámat, kicsit megigazítva néztem rá, mire az ő  Lalinak intve, hogy menjen fel, hozzám indult, én pedig csak rázkódó vállakkal adtam tudtára, hogy gáz van. Erősen magához vont, én pedig akár egy hisztis kisgyerek hangos zokogásba kezdtem, szinte alig hallottam, hogy csitító szavak súg nekem, de valahogy sikerült kiszűrnöm.
-Nem tudom. Nem tudom megcsinálni. Nem tudok túllépni azon a férgen!
-Meg tudod csinálni, higgy nekem!
-Nem! Ha valamelyik fiúval közelebbi kapcsolatba kerülök, csakis őt látom, meg azt érzem!
-Gyere, menjünk fel!-rángat le a motorról, én pedig akár egy rongybaba belé kapaszkodva vonultam el az ajtóig, onnan fel egészen a másodikra, végül pedig egy csöndes lakásba, amit az én heves zokogásom rázott fel.
Lali, a szobájába zárkózott, s meglepetésemre egy tál gumicukor várt az ágyon és egy Mexicorn, mire önkéntelenül is elnevettem magam. Honnan tudta, hogy imádom? Az ágyra ültetett Kármen, majd egy százas zsepivel visszatérve csukta be maga mögött az ajtót és leült velem szembe. Tudta, hogy ölelésre van szükségem, így újra magához húzott, én pedig szorosan hozzá bújtam, akár egy cica a gazdájához, akár Momó hozzám vihar idején. A kiskutyámra gondolva még jobban sírni kezdtem, kicsit sem megkönnyebbítve Kármen dolgát. Ritkán szoktam így sírni, sőt, eddig sosem sírtam így, szóval teljesen megrémültem, s a fejemben próbáltam az érzéseket felsorakoztatni, s hirtelen olyanokat is felfedeztem, amik nem is voltak köztük az elején. Sírtam Momó miatt, sírtam a bátyám miatt, sírtam az unokaöcsém miatt, sírtam apám miatt, sírtam Kármen miatt, Norbi miatt és Gergő miatt. Itattam az egereket a naivságom miatt, a vakságom miatt, és úgy minden miatt. Egyszerűen a semmi miatt is! Ez nem én voltam és ez sem tetszett, szóval ez is rátett egy lapátra.
-Ssss! Emma! Nézz rám!-utasított, én pedig engedelmesen felkaptam a tekintetemet. Fürkészőn bámulta az arcomat, majd újra megszólalt
-Ide figyelj! Tudom szar érzés, tudom nehéz most neked, de eddig tudtad tartani magad, akkor tovább is fog menni! Erős csajszi vagy te, s ha akkor nem sírtál, akkor most sem fogsz, pedig az sem volt piskóta. Nem is értem, hogy azokat az éveket, hogy bírtad ki, de kibírtad és most itt vagy! Szóval most szépen megzabáljuk ezeket, nézünk egy jó kis vígjátékot, aztán hozzátok megyünk és folytatjuk! Nincs vita!-nézett keményen a szemembe, mire bólogatni kezdtem. Ha Kármen elhatároz valamit, ez ellen nincs mit tenni.
-Oké.-motyogtam, majd önkéntelenül is az ollóért nyúltam, hogy kinyissam a chilis finomságot, ő pedig az édeset bontotta ki, s azonnal mélyet szippantott az édes illatból. Nem is ő lenne, ha nem tette volna meg.

Az eső csak kopogott az ablakomon, én pedig csak néztem a plafont, ahol az esőcseppek árnyéka látszódott. Az óra már bőven ütötte a félhármat, az egész házba csend honolt, csakis én forgolódtam össze vissza, holott már rég aludnom kéne, mint a normális embernek egy edzés után. Bár mondjuk lehet azért nem tudok aludni, mert a hasam furcsamód fáj és lélekben azért imádkozom, hogy nehogy elkapjam azt a hasfájós, hányós vírust, mert az most nagyon nem lenne jó, tekintve, hogy holnapután történelemből írunk témazárót, s nem szeretek egyedül dogát írni. Tökre szar érzés, amikor a tanár csak mondja és mondja az anyagot, de te arra próbálnál koncentrálni, hogy jól válaszolj a kérdésekre és ne azt írd le, amit a tanár mond diktálás közben. Istenem, hogy mennyit satíroztam én azon az órán! Kínomban újra az órára pillantottam, de az csak két perc telt el az előzőtől. Csodálatos vasárnapom lesz, az biztos! A telefonomat előkapva kezdem el azt használni, minden egyes oldalt minimum háromszor átnézni, míg végül úgy voltam vele, hogy nézzünk rá Gergő oldalára is, ha már ilyen szar kedvem van, rontsam el még jobban és sírjak megint egy kiadósat. Ráböktem a profilképére, ahol alaposan végig mértem fáradt arcát és az alkohol okozta vigyorát. Ez nem ő. Vajon mi lehet vele? Ez is miattam van? Miért van minden miattam? Vagy ezt is túlgondolom? Maradjunk az utóbbinál, az mindenkinek jó. Végig pörgettem az oldalát, de a második képnél az ujjaim a levegőben maradt, s a szemeim kikerekedtek. Ez most szórakozik velem?! Tényleg?! Mégis mikor?! Szólt egyáltalán valakinek? Vagy csak én vagyok olyan, hogy nem figyeltem az oldalát és nem vettem észre? Maradjunk az előbbinél, mert akkor meg nekem jobb. Önkéntelenül is ráböktem az üzenetre és hevesen pötyögni kezdtem, hogy kiadjam magamból a mérget. Miért tette ezt? Nem akartam elhinni? Tényleg elköltözött? Tényleg itt hagyta Baját? Tényleg ezt tette? Még el sem köszönt? Ennyit sem jelentettem neki?! Még egy rohadt „Figyu, elköltözöm-öt” sem tudott benyögni nekem a rohadt telefonba legalább?! Nem érkezett válasz, pedig látta, amitől legszívesebben sikíthatnékom támadt, még sem nyomtam arcomat párnába és üvöltöttem. Valahogy annyira már nem érdekelt. Talán sikerült túl lépnem? Tényleg az kellett, hogy teljesen kiirtsam az életemből gyökerestül? Tovább pörgettem, majd elértem azokhoz az évekhez, ahol nem voltam itt. Voltak képei, amik elárultak, mi volt vele, mégis sokon nem láthatta az, aki nem ismeri. Rengeteg képet posztolt az akkori és talán mostani haverjaival, s előkerültek a zenés videók is, ahol örömmel hallatta hangját, én pedig azonnal visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor torkom szakadtából énekeltem Andy Black-et. Akkor még azt hittem minden rendben lesz. Döbbenetes mennyi minden tud változni alig egy hónap alatt! A telefonom megrezdült, mire a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet, attól féltem, meg fog szólalni, de hál’ istennek nem történt, meg így megnéztem az értesítést. Csak egy egyszerű frissítést adott ki, így horkantottam egyet. Nem tudnák napközben végrehajtani azt a frissítést?! Morcosan nyúltam a fülhallgatómért, hogy majd zenével csillapítom unalmamat, így a kedvenc számomat benyomva fordultam oldalra és néztem ki a fejemből. Lehunytam a fejem és az énekesnő kellemes hangjára eluralkodott rajtam a fáradtság. Vajon én is félek egyedül lenni?
Reggel kinyitom a szemeimet és az órára vezetve tekintetem rájövök, hogy nem sokat aludtam. Még csak most lesz fél nyolc. Fél füllel hallottam, ahogy anya már a konyhában tevékenykedik és Szabolccsal kommunikál, ami nekem szokatlan volt. Általában amikor fölkelek, csönd fogad. Talán azért, mert mindig későn kelek és anyuék, már a szobán beszélgetnek. Összehúzom magamat, pocakom még mindig észveszejtően fáj, s egyre jobban csak az a gyanúm, hogy bekaptam azt a vírust. Miért most? Nem tudott volna várni? Mondjuk péntekig? Az úgyis egy lazább napom, akkor nem gond, ha hiányzok. Amikor enyhül egy kicsit a fájdalom, felülök, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, s émelygés tör rám. Természetesen ilyenkor kell rám jönnie a drága vírusnak! Ujjaim elfehérednek, ahogy kapaszkodok az ágyam szélébe, de az émelygés továbbra is a helyén van, mire a szédülés alábbhagy. Tényleg borzasztó. Mély levegőt veszek, majd lassan felkelek. Tökre, olyan, mint egy másnaposság, vagyis hasonló. Komótosan kiléptem barlangomból, majd köszönök anyuéknak.
-Jó reggelt Emma!-indul meg felém anyu, hogy a szokásos reggeli puszimat oda adja, de én egyszerűen oldalra fordultam, s a wc ajtót kitárva, térdeltem a csésze fölé és kiadtam gyomrom tartalmát. Mondhatom guszta látvány volt a zabkásámat látni. Este még tökre finom volt.
-Jaj ne! Te is elkaptad!-térdel mellém és a hajamat összefogva kezdi el simogatni a hátamat. Remélem nem kezdek el megint bocsánatot kérni, mint kiskoromban!
-Legalább megvan miért fájt egész éjjel a hasam.-horkanok fel, majd köpök egy nem túl nőieset és elfogadva a pohár vizet, öblögetni kezdek
-Akkor ezért nem aludtál!-kuncog
-Te ébren voltál?-nézek anyura kérdőn
-Tudod milyen éjjeli bagoly vagyok.-legyint
Hát akkor mégsem voltam egyedül. Lehunytam a szemem és vettem egy-két mély levegőt, s megpróbálkoztam a felállással, ami csakis úgy sikerült, hogy Szabolcsba kapaszkodtam. Hirtelen tökre gyengének éreztem magam, s a gyomrom még mindig kész volt.  Eddig csodálatos a vasárnapom!
-Hozzak vödröt?-érdeklődött Szabi az arcom sápadtságát látva. Hogy őszinte legyek, úgy néztem ki, mint egy hulla és egy fehérre mázolt fal gyereke.
-Lehet jó ötlet lenne.-engedek meg egy mosolyt
Bólintott, majd anyura néztem, aki fürkészően nézte az arcomat. Ennyire szörnyen nézek ki?
-Menjünk el később az ügyeletre?
-Az attól függ. Ha megint hányok, akkor igen, ha nem, akkor inkább kihagynám, hogy a hasamat nyomkodják a hideg ujjakkal.
-Oké.-simít végig az arcomon
Halványan elmosolyodok, majd eldőlök a kanapén, hagyva, hogy anyu betakargasson. Újra kicsinek éreztem magam. Bekapcsoltam a televíziót és hagytam, hogy az agyfárasztó mesék a félálomba ringassanak. Néztem, ahogy az idióta Patrick tömi magába a hamburgert, Spongyabob szerencsétlenkedik, s a rák csillogó szemekkel bámulja a pénzt.  Vajon milyen lehet olyan világban élni, ahol az idióták beismerik, hogy tényleg idióták?  Más lenne, vagy maradna a régi?  Az álom újra rám nehezedett, vagyis majdnem, ugyanis az ajtón kopogtak, mire a takaróba bújtattam az arcomat. .Mikor máskor kell jönni vendégségbe, ha nem korán reggel? Ilyenkor még aludni kéne! Mondjuk mondom én… Szabolcs kinyitotta az ajtót, mire Nati jelent meg az ajtóban. Hát ez meg?
-Jó reggelt Nati!-köszönt neki Szabi
-Jó reggelt! Ébren van Emma?
-Valamennyire még igen.-pillant rám, én pedig tökre kellemesen fúrom a fejem a párnákba.
-Beszélhetnék vele egy kicsit?
-Beszélhet veled Emma?-kiállt be, én pedig a karomat meglendítve engedélyt adok vöröskének
Lassan besétál, majd az ajtóban megállva pislog rám. Gondolom ő is észrevette, hogy szarul vagyok. Tökéletes! Végig mértem és haja mos két copfba volt fogva, pizsamája újra az a rózsaszín kezes-lábas, lábán vastag zokni, de ő sokkal, élettel telibb volt.
-Téged most hányt ki egy fehérítővel megtöltött mosógép, vagy mi?-vonta fel tökéletes szemöldökét, én pedig nőiesen bemutatok neki. Te aztán tudod, hogy kell még jobban elbaszni az ember kedvét Natasa!
-Nem rég okádtam, szóval légyszi kicsit finomabban!-nyüszögök
-Téged is megtámadott?-kérdi
-Nagyon úgy fest!-morgok
-Mindig ilyen rossz kedvű betegen?-fordul anyuhoz, aki csak vállat ránt, arcáról le sem tudná tagadni, hogy valamin nagyon elmélkedik, ami engem különösen frusztrált
-Minek köszönhetem látogatásodat ilyen korán reggel?-ülök fel lassan, de így is megszédülök
-Csak szerettem volna szólni, hogy egy kedves ismerős vár a bejáratnál, s engem zaklatott, mert nem vetted fel. De most legalább értem miért.-dönti oldalra a fejét és ő is alaposan végigpásztázza az arcom
-Na, jó! Mi az istent néztek ennyire az arcomon?!-csattanok fel
-Mikor feg beköszönni hozzá a mikulás?-kérdezi megint csak anyut
-Tizenöt éves kora óta rá bízom ezt, szóval nem tudom.-motyogja
-Tőle már meg sem merem kérdezni mert le fog hányni vagy nekem ront.-motyogja
-Ki keres?-terelem el a témát
-Norbi!-Nem  is tudom mióta áll itt.-sétál az ajtóhoz, ahol kinéz a ház elé, s int az ezek szerint lent ácsorgó fiúnak.
Már egy hét telt el azóta az incidens óta. Egy hete kerülöm őt, szinte nem is beszélek vele. Nem érdemli meg, hogy a félelmeim miatt rosszul érezze magát, s én sem akarom, hogy előjöjjenek azok a nem kellemes emlékek. Úgy gondolom, hogy ez mindkettőnknek jobb, de lehet tévedtem? Már csak azért felkelt ma ilyenkor, hogy ide jöjjön a világvégére? Megfordultam és az ablakpárkányra támaszkodva néztem ki én is, s ott állt egy piros arccal és fülekkel a bejárat előtt. Most mit kéne csináljak? Kopogjak ki az ablakon, s akkor talán leesik neki, hogy nem vagyok fényesen? Á! Ő akkor is feljönne, mert ő a hős, aki semmilyen betegséget nem kap el. Sóhajtottam egyet, s inkább kopogtam párat, mire felém pillantott. Gondolom mit láthatott. Kócos fej, cserepes ajkak, sápadt orca, fáradt tekintet, de ő így is úgy nézett rám, mint egy bányász egy rengeteget érő drágakőre. Ajka felkunkorodott, s intett egyet, majd mintha meghallott volna valamit, visszafordította a fejét a bejáratra, de el is tűnt. Valaki elhagyta a lépcsőházat, s be is engedte. Hát ezek szerint nem hiába várakozott.
-Legalább annyit mondott, hogy evett vagy nem?-pillantottam barátosnémra, aki csak egyszerűen vállat vont, majd egy köszönés után távozott is, mert állítása szerint teljesítette a feladatát. Nem akarom tudni, hogy ezek milyen jóban is vannak.
Ahogy Nati kitárta az ajtót úgy hallottam meg ahogy hangos trappolással érkezik meg Norbert, s halkan köszönnek egymásnak, végül becsukódik az ajtó. Anyu kilép elé és egy hajborzolás után, burkoltan közölte vele, hogy megőrült. Kacagott, majd a belépett a szobába. Újra csak mit látott? Egy beteg lányt, aki nyakig beburkolózta magát, csakis azért, hogy minél kevesebbet lásson zombihoz hasonló kinézetéből. Összébb húztam magamat, mert egyszerűen tudtam, hogy mit fog tenni. Mindent kiolvastam a tekintetéből. Leült, a szemembe nézett és elkezdte simogatni az oldalamat. Valahogy a tenyere sokkal nagyobb meleget adott, mint a két réteg takaró együtt, így igazából nem bántam. Nagyokat pislogva rá, néztem, ahogy egyszerűen végig néz rajtam, s ő is elkezdi az arcomat fürkészni, de nem úgy, mint anyuék. Ő úgy, mint a filmekben a szerelmesek egymást. Ez olyan pillantás volt, amikor minden egyes szegletét meg akarod jegyezni a másik arcából. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem akartam szólni egy szót sem, anya pedig eltűnt. Itt hagyott minket ketten, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne csinálni. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe. Oldalra fordítottam a fejem és lehunytam a szemeimet, élvezve, ahogy melegíti az oldalamat. Kellemes érzés volt, ahogy csak ott pihentette a tenyerét és a hasam sem fájt már annyira borzalmasan. Vajon tényleg igaz, hogy egy szerelmes érintés elveszi a fájdalmat?
-Ennyire megijesztettelek?-susogta, mire kinyitottam a szemeimet
-Nem, csak…
-Félsz tőlem?-fejezte be a mondatomat, de természetesen azt sem tudta mit akarok mondani.
-Nem tőled félek, hanem az érzéstől. Hogy újra pofára esek.
-De én nem vagyok egy senkiházi kis…-sziszegi, majd azonnal abbahagyja, ahogy megszorítom a kezét
-Nem vagyok olyan, mint ő!-sóhajtja, majd lehajtja a fejét. Fájt így látnom, nagyon rossz volt
-Nem akarom, hogy miattam érezd magad rosszul. Te csak az én életem és érzelmeim áldozata lettél és gondolom nem akartál az lenni. –horkanok fel
-Ha nem taszítanál el, akkor nem lennék semminek sem az áldozata! Ha nem győzöd le ezt az egészet, amit Gergő okozott, akkor soha nem fogsz bízni senkiben!
-Kérlek nyugodj le!-csuklott el a hangom, ahogy megláttam szaporán emelkedő mellkasát
-Nem! Nem hiszem el, hogy nem tudod azt a szemetet kiverni a fejedből azok után, amiket tett! Te valahogy mindig megtalálod a módját, hogy arra a féregre gondolj! Akármit teszek, ő jut eszedbe, holott én nem vagyok ő! Mit kell még tennem, hogy megértsd?!
-Neked semmit! Nekem kell rendbe tennem magam!
-De ez így nem fog menni! Ha elzárkózol tőlem, az emberektől, hogy akarod rendbe tenni magad?! Hmm?!
-Eddig is megoldottam mindent magamban, ezt is megoldom! Csak adj egy kis időt! Könyörgöm!-ültem fel, s furcsa mód a hányinger eltűnt, ahogy a szédülés is. Helyette jött a félelem, hogy elveszíthetem őt.
-Nem megoldottad, hanem elnyomtad.-közölte, majd felállt
-Kérlek ne menj!-álltam fel remegő térdekkel, s iramodtam utána, de ő addigra már kitárta az ajtót és eltűnt a lépcsők tengerében
Ott álltam az ajtó előtt, bámultam az ajtót, reménykedve, hogy újra benyit, de nem tette meg. Szívem összetört, hasogatott, egyszerűen éreztem, hogy minden az én hibám, hogy mindenben igaza volt. Semmit nem oldottam meg egyedül léttel, semmi mást csináltam, csak félresöpörtem a szőnyeg alá, miszerint ezt soha nem fogom felidézni, holott mindig fájdalmasan tekintek vissza néhány emlékre, amit csak úgy eldobtam. Gyáva vagyok. Félek szembe nézni a tényekkel, mindig is féltem, inkább nem foglalkoztam velük. Pedig kellett volna. Nagyon is. És most itt állok, egereket itatva, összetört szívvel az ajtó előtt. Üresnek érzem magam, hirtelen úgy érzem, hogy elveszítettem életemben azt amit talán sokáig kerestem. Valami olyat kerestem, amiről én sem tudtam, s így utólag belátom, hogy megtaláltam. Azt hittem, hogy Gergőt szerettem, szerettem őt ott tizenhárom évesen, úgy éreztem, hogy ez az igazi, de így utólag rá kell, jöjjek, hogy az semmi nem volt. Akkor talán csak akartam, hogy így érezzek, hogy én is tapasztalhassam azt, amit Kármen. Ők tényleg szerették egymást akkor. Én rontottam el. Akkor volt az, hogy mindent elrontottam. Bárcsak visszamennék az időben és felpofozhatnám magam! Akkor talán minden másképp alakul és nem okozok fájdalmat Neki. Mert én azt tettem. Az idiótaságom miatt történt meg ez is. Nem tudok szabadulni Gergőtől, nem tudok szabadulni a múlt hagyatékától, nem tudok koncentrálni a jelenre, s kitudja. Lehet, hogy a múlt miatt nem veszek észre olyanokat, amiket kéne. Talán valami olyan nyilvánvaló, amit mindenki más lát, csak én nem. Akkor eszembe jutott az, ahogy anyuék bámultak rám, ahogy zokogtam ott Kármen vállán, ahogy elmúlt a rosszul létem akár a villámcsapás. Az álmatlanság. Letöröltem a könnyeimet, s besétáltam a fürdőbe, ahol én is alaposabban végig néztem az arcomon. Először nem láttam semmi furcsát, de ahogy csak úgy néztem magam a tükörbe láttam, hogy az arcom puffadt és most kivételesen nem a sírástól. Körbetapintottam az arcomat, de nem találtam semmi duzzanatot, amitől ekkorára nőhetett volna az arcom, így a kezeimet is megnéztem. Azok ugyanolyanok voltak, semmi változást nem láttam, így tovább vizsgáltam magam. A hajamat is átvizsgáltam, s mintha dúsabb lenne, így össze fogva a hajamat, bizonyítottam be, hogy valóban dúsabb lett. Aztán végig néztem a lábaimon, a karjaimon, a hasamon mindent átnéztem, aztán beálltam az egész alakos tükör elé. Átgondoltam magamban az elmúlt egy hetet, s csak egy szóval tudnám jellemezni fizikailag. Puffadtság érzet. Átgondoltam magamban az olvasottakat, majd a telefonomért rohantam, hogy bizonyítsam magamat. Lehűlve néztem, ahogy az alkalmazás értesítéseit néztem, ami arról szólt, hogy nem vettem be a gyógyszert, s hogy késik. Nagyon rég óta késik. Leültem az ágyamra és egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Vajon lehetséges? Megtörténhetett? Talán ezért nem tudok Gergőtől szabadulni? Kihathat ez a gondolkodásra egyáltalán? Éreztem, ahogy egész testemben elkezdek remegni, de a szívem még jobban sajgott. Lehet elvesztettem Norbit, elvesztettem Gergőt, de a becsületemet is elvesztettem. Tényleg felcsináltattam magam? Tényleg hagyott nekem valami jót is talán Sárosi? Lehet itt hagyott magából egy kicsit? Ha igen, mégis mit tegyek? Hogy álljak így majd ki emberek elé? Mit fognak rólam gondolni anyáék, a srácok? Mi lesz a sulival? Mi lesz velem? Apám így is fel fog vállalni? Tanácstalannak éreztem magam és elveszettnek.
-Észrevetted a nyilvánvalót?-ült le anyu mellém
-Miért nem szóltál?-nyögtem ki
-Vártam, hogy mikor fogod végre alaposabban megnézni magad. Végre észrevetted.
-Anyu, én… Én valóban az lennék?
-Két gyerek után ki merem jelenteni, hogy azért külső szemlélőként észre tudom venni a jeleket.
-Mi az istent fogok csinálni?-nézek a szemébe
-Tedd fel inkább azt a kérdést, hogy készen állsz e rá, vagy nem? Készen állsz e felnevelni egy gyermeket vagy sem? Készen állsz e felnevelni a babádat?


Sziasztok!
Tudom, tudom, több mint egy hónapra eltűntem, de muszáj volt. Rengeteg időt ölök a részek megírásába és a hosszából meg lehet ítélni, hogy vajon mennyit. Elárulom, hogy az első blogomtól kezdve talán egyszer tartottam hosszabb szünetet, így kicsit belefáradtam, de most már itt vagyok egy rövidebb, de annál tartalmasabb résszel! Na, kinek mi a reakciója? :D
Puszi:Sheila Mendes 

2 megjegyzés:

  1. A görögdinnyéshabcsókospadlizsánoshaltáposvillámcsapás.

    Két szó: Mi az Isten?!

    Először is nem kellett sok idő, mire feldolgoztam a rész elején lévő csókot. Na de azt, hogy visszautasított egy olyan FÉLISTENT, mint Norbi. Kiakasztó. És nem csak a félistenségről van szó, hanem egész egyszerűen a srác lényéről. Kedves, jószívű, okos és még tudnám sorolni a jó tulajdonságait. Persze itt a nagy vádaskodás közepette igazat is kell adnom Emmának.
    Több okból:
    1. Mindig az elérhetetlen kell. Avagy a tiltott gyümölcs a legédesebb.
    2. Mit ér a szerelem szenvedés nélkül? (Ez elég mazochistán hangzott...)
    3. Akit szeretünk azt szeretünk. Hiába egy ritka nagy köcsög. Egy bölény. Egy palacsintasütővel agyonütni való nyomorult szerencsétlen. Szeretjük. És kész.
    Egész egyszerűen imádom Norbit, kezd elhalványulni a Germa szívem. #Normateam. :P
    Elérted amit akartál, bátran kijelentheted:D

    Most, hogy a csúcsig magasztaltam Norbert szívem, jön a második és majd még a harmadik kiakadásom.
    De először a második: Nem elég, hogy szétszedted a #Germateam-et, amit összeállítottam magamban. Mit kell olvasnom? Na mit?
    " -Kérlek ne menj!-álltam fel remegő térdekkel, s iramodtam utána, de ő addigra már kitárta az ajtót és eltűnt a lépcsők tengerében
    Ott álltam az ajtó előtt, bámultam az ajtót, reménykedve, hogy újra benyit, de nem tette meg. Szívem összetört, hasogatott, egyszerűen éreztem, hogy minden az én hibám, hogy mindenben igaza volt." Még szép... Igaza volt:D Borzasztó szomorú voltam amikor Norbi lelépett. Remélem kitart Emma mellett.

    Végül az ígért, harmadik egyben utolsó kiakadásom.
    Mi a pokol?
    Első reakció. Még először le se esett az első pár jel, mikor a tükörbe nézte magát, csak már onnantól, hogy késik a menzesze. Fúú borzasztó kíváncsi vagyok ki-mit reagál majd. Na meg mit hozol ki belőle.

    This story amazing. I love and love it:3

    Várom a folytatást.


    Ölel és puszil: Emy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hogy te milyen szavakat tudsz összepárosítani! :D
      Ahogy látom kiakadás után jött a kiakadás, de ha már rövidebb, akkor legyen tartalmas is, nem de?
      Norbi kicsit sem félisten, pont ugyanolyan, mint a többi ember, csak ad a külsejére és jó a személyisége. Semmi különleges nincs benne, csak az érzések miatt látjuk másként az embereket.
      És hogy mit hozok ki belőle? Legyen az én titkom! ;)
      Puszi: Sheila Mendes

      Törlés