2017. március 12., vasárnap

#2 Tizenegyedik Fejezet



A név hallatán a gyomrom összezsugorodott, s egy pillanatra olyan érzetem támadt, mintha a vacsorám visszakívánkozna a gyomromból. Szívem kihagyott jó pár ütemet, pulzusom viszont egekbe szökött. Szentesi Jázmin. A jeges kéz összeszorította szívemet az emlék felidézése miatt, ahogy ott állt előttem az a nő, akit a világ túlsófelére kívánok, ott állt apám mellett, ott állt apám mellett a kórtermemben négy évvel ezelőtt a balesetem után. Szentesi Vivien lánya volt ez a kis fruska, apám mostoha lánya, akivel eddig többet törődött, min velem valaha. Emlékszem, amikor az egyik kézilabda meccsemen, amikor őt kellett fognom a hatosnál, nem fogtam vissza magamat. Láttam, ahogy apám szeme közte és köztem ugrál, az anyja tapsikolva szurkol a lányának a lány pedig az egészről tudván, gonoszan nézett íriszeimben, s megindult felém, gondolván, hogy megsemmisülésemben nem teszek semmit. Megindult előre, és amikor felugrott, kezét dobásra készen tartva, nem törődve azzal, hogy milyen lapot kapok, vagy hogy mennyire sérül meg, izomból neki mentem, így a labda a kapu fölötti falról pattant vissza, ő pedig hátra esett. Kívülről csak annyit látszott, hogy megakadályoztam egy támadást, de a családja és én, tudtuk, hogy ez több volt annál. Mind tudtuk, hogy ez egy jelzés, hogy mennyire utálom a Szentesi családot és mennyire rühellem apámat. A lánnyal nem történt súlyosabb baj, de így is két hétig sántított utána az ismerősök szerint, így azért büszke voltam magamra, vagyis azt mutattam, de azután teljesen összetörtem.
-Az anyját Szentesi Viviennek hívják?-csuklik el a hangom
-Igen. De mi a baj?-fordított magával szemben
-Az anyjával csalta meg apám az édesanyámat. Azzal a kurvával!-túrtam a hajamba, s beszívtam a levegőt, csillapítva fájdalmam
-Tessék?
-Vörös Zalán megcsalta anyát Szentesi Viviennel, Szentesi Jázmin anyjával.-emeltem fel a hangom, majd megráztam a fejem. Nem ez, nem lehet!
-Ő volt a zavaró tényező az életedben? Az édesapád?
-A balesetem után, van képe elém állítani, a nőjével! Miatta mentem haza a táborból, hogy anyának segítsek otthon, ugyanis Zalán beadta a válókeresetet, anya pedig összetört. Miatta mentem haza, s balesetet szenvedtem, aztán a nőjével állít be hozzám, a kórházba! Végül is mikor kell elmondani egy gyereknek, hogy van egy barátnője, ha nem akkor, amikor egy kórházban fekszik!-tombolok
-Héé! Emma! Nyugodj le!-teszi a vállaimra kezét és most már az arcomon tényleg könnyek folytak
-Tönkre tette az életemet. Az a nő és a lánya fontosabb volt neki, mint a vérszerinti gyerekei.-motyogtam
-Gyere ide!-szorított magához, én pedig némán pityeregtem. Átkaroltam a testét, hogy a valóságban megkapaszkodjak valamiben, ha már jelenleg itt egy biztos pont sincs az életemben.
Állát a fejemre tette, kezével, a hajammal kezdett el játszani, s derekamnál fogva szorosan tartott. Jó érzés volt megölelni őt és mégis van egy kis bűntudatom. Magam sem tudom, hogy ez mégis miért van, de itt van, s ez is nyomaszt. Minden nyomaszt! Talán nem is az apám miatt sírok, hanem Gergő miatt is. Ez a két személy adta a legtöbb feketelevest az életemben, s egykor mindkettőben megbíztam. Megbíztam, mert azt hittem számíthatok rájuk, aztán mind a ketten hátba szúrtak, az egyik a baráti kapcsolataimat tette tönkre, meg a családom, a másik pedig elvett tőlem egy olyat, amit többet nem szerezhetek vissza.
-Menjünk távolabb a háztól?-súgja, én pedig csak bólogatok. Nincs többre erőm
Átkarolj a vállaimat, majd elvezet a kert leghátsó szegletébe, ahol egy diófa áll, alatta pedig egy hintaágy álldogál magányosan. Rögtön le is heveredtem rá és egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Fejemet Norbi vállára hajtottam miközben meséltem neki. Úgy voltam vele, hogy ha harmadszorra is megbántanak, akkor már oly édes mindegy, nem? Nem bírnám ki a szenvedést, így egészen biztos végeznék magammal. Egyszerűen egy harmadik csapást már nem hiszem, hogy elbírnék.
-Az a gyerek volt, akivel meginterjúvoltak?
-Igen, ő volt.
-Megfojthatom, amikor legközelebb látom?
-Ha én nem tettem még nem, akkor neked sem szabad!-szakad ki belőlem egy nevetés
-De ehhez akkor sem volt joga!-morogja
-Le van írva ez valahova? Hogy van e joga, vagy nincs?
-Tudtommal le.
-Hova?-néztem fel rá
-A képre fel fogom írni a saját vérével, miután adtam neki egy szép jobbost.
-Ilyet nem csinálunk.-pöckölöm meg az orrát, mire akár egy kiskutya, prüszköl egyet és megrázza buksiját   
-Na, de ilyet sem!-borzolja össze a hajamat
Szúrós szemeket meresztve rá, fújtam ki az arcomból hajamat, majd hátra löktem őt, mire az egész hintaágy megrezdült. Őszintén csodálom, hogy nem törött szét az egész! Meghökkenve nézett rám, majd hirtelen felült és most ő lökött hátra, majd így szórakoztunk. Egyikünk felkelt, hátralökte, majd vissza és a másikat lökte meg. Szórakozva erősítettünk, s furcsa mód most nem is éreztem, hogy a hasam fáj vagy bármi más, bár mondjuk, már lehet, azért nem érzem, mert közben kacagok is, s a hasam már hozzá szokott ehhez az egészhez.
-Gyerekek! Hol vagytok?-szólt ki Andi, mire mind ketten megálltunk és kócosan néztünk Norbi anyukájára
-Hintaágy!-kiáltottunk vissza, de aztán, meglöktem az ágyat a lábammal, s Norbi leesett
-Ti meg mi azt istent csináltok?-kapcsolódott fel még egy lámpa így bevilágítva a hintaágyat is és tökéletesen látta, ahogy a fia hason fekve röhög a földön, én pedig elterültem az ágyon.
-Akarjam tudni a részleteket?
-Minden azzal kezdődött, hogy hátra lökött!-mutatott rám, én pedig kiöltöttem rá nyelvemet
-Húzd vissza, vagy kitépem, te boszorka!-morogja
Felnéztem Andira, aki azt tátogta, hogy futás, én pedig azonnal levettem a lábamról cipellőimet és szaladni kezdtem mindenfelé, Norbert pedig utánam. A medencét, most elkerültem, hisz’ egyikünknek sem lenne jó, ha beleesnénk, de azon kívül mindenfelé futottam minden irányba. Kanyarogtam, hirtelen váltottam irányt, elhajoltam karjai elől, amik majdnem elkaptak minden csináltam, s jó érzés volt, hogy ennyitől sem fáradok ki. Azért tökre jó, ha egy fogóban nem fáradsz el alig három perc után!
-Állj meg te nőszemély!
-Nem szeretnék földön kikötni, így inkább futok még egy kicsit!-néztem rá, mire akár egy bika, aki piros kendőt lát, még jobban megiramodik, így én is gyorsabb fokozatra kapcsolok
-Én lettem a piros kendő, te bika?
-Szeretnéd?
-Nem igazán!
-Én eléggé szeretném! Főleg megállítani!
-Sok szerencsét!-kuncogok
-Emma! Lassan megyünk!-szólt ki anya a teraszról, pontosan Andrea mellett én pedig megálltam
-Rendben!-bólintottam, de a szó vége sikoltásba fulladt, ugyanis ez a gyerek tényleg annak a piros kendőnek nézett, s nekem rontva a földre lökött. Esés közben fordított helyzetünkön, így ő került alulra, én pedig ráestem, mire szegény megnyekkent
-Te nem vagy normális!-morogtam, majd leszálltam róla és karomat nyújtottam felé
-Egyszerűen csak a horoszkópomat játszottam!-kuncogott és elfogadta a segítségemet
-Ugye tudod drága fiam, hogy te fogod a ruháidat kimosni?-tette csípőre a kezeit Andrea
-Én csak beteszem a mosógépbe, s az majd kimossa.-ránt lazán vállat
-De gyertek előre, mert Noémiék mennek.-közli Andi, majd ők a házon keresztül mennek előre
-Holnap mész edzeni?-nézek rá
-Holnap lesz a szabadnap vagy bünti nap. Szóval nem. De ha akarod, összefuthatunk.
-Akkor ezt még megbeszéljük, rendben?
-Ja. De Emma!
-Igen?-nézek vissza rá, ugyanis Norbi megtorpant
-Tudsz bármit apádról?
-Hát, nem igazán. Az igazat megvallva, nem is szeretnék tudni semmit. Miért?
-Semmi, csak kérdeztem.-rázza meg a fejét
-Te tudsz valamit!-lépek elé
-Nem, nem tudok semmit!-néz másfelé
-Nem hazudsz jól, szóval bökd ki!
-Emi, gyere már!-kiált Szabi
-Nos?
-Ne lepődj meg, ha keresni fog.-néz az íriszeimbe féltve, majd a vállaimat megszorítva indul meg velem az autónk felé
Apa? Keresni? Engem? Ugyan miért? Hogy az orrom alá dörgölje, miszerint mennyire rosszul tettem, hogy fellöktem a meccsen Jázmint? Vagy hogy nem hívtam fel? Mégis mit akar azok után tőlem? Nem a saját lányának szurkolt, hanem a mostohalányának! Ő neki volt apja helyett apja, ő volt az aki elbeszélgetett a barátaival, amikor elvitték valahová! Őt vitte ki ölbe a kocsihoz, aztán engem okolt mindenért! Engem tagadott le, nem őt! Azt mondta, hogy nála kellett volna maradjak, mert ő nevelt volna belém egy kis tiszteletet és felnőttséget, nem úgy mint anyám, de mivel én hallani sem akartam erről, megutált, s pár nappal később csak annyit írt, hogy számára nem létezek.  Egy SMS-ben megírta, hogy többé nem vagyok a lánya. Anya nem is tud róla, mert akkoriban éppen jól ment neki az élet, megismerte Szabit, nem akartam ezzel leterhelni. Magamba fojtottam, egyedül akartam túllépni azon, hogy számára én köddé váltam. Semmit nem mondhat már nekem, amit ezt megváltoztatná! A hideg ablaküvegnek támasztottam fejemet, hogy kicsit lenyugtassa gondolataimat. De ha el is jön, mit akarna nekem mondani? Vagy anyának, esetleg Szabolcsnak? Mit akarhat azok után tőlem?  Hallottam, ahogy anya csengőhangja megszólal így fülelve hallgatóztam, hogy kivel beszél, de hangszínéből csak annyit tudtam meg, hogy semmi kedve az illetőhöz, majd miután sóhajtott egyet, letette. Nekem ez bűzlik. Nagyon bűzlik.
-Anya?
-Igen kicsim?
-Ki hívott?
-Nem lényeg!-dörzsölte meg a homlokát
-Ha nem lenne lényeg, nem dörzsölnéd a homlokod!
-Mond el neki!-nézett ránk egy pillanatra Szabolcs
-Apád volt. Beszélni akar velünk.-sóhajtotta
-Hogyan?!
-Apád is visszaköltözött az egész pereputtyával együtt. Ezért kellett előbb eljönnünk, mert nem talált más időpontot, mint a mostanit.
-Át fog jönni hozzánk?-nyeltem nagyot
-Neked nem kell ott lenned! Átmehetsz Natiékhoz, vagy ha akarod Kármenhez is.-kezdett el nyugtatni
-Akkor meg fog keresni utána!
-Akkor másképp fogalmazok. El fogsz menni otthonról, amíg apád el nem takarodik a házunkból! Rendben? Ha kell, valakinél aludhatsz is.
-Értem.-remegett meg a hangom. Miért akar apám beszélni anyuékkal?

-Eldöntötted kinél fogsz lenni?-kérdezte annyi mérgesen. Tudtam, hogy nem rá mérges, így nem is húztam fel magam, viszont kegyetlenül rossz volt hallgatni, hogy anyám ennyire kész van
-Szerintem összecuccolok, s körbe telefonálok, hogy ki ér rá.-rántok vállat és bekanyarodok a lépcsőn, de amikor felpillantok egy elegáns lakkcipőt látok ajtók előtt
Sötét farmert viselt, fehér inget és kék sportzakót. Haja hátra volt fésülve, s igencsak meglátszik rajta az elmúlt négy év. Szemei türelmetlenül csillogtak, de mégis látni lehetett, hogy fáradt és másra sem vágyik, mint egy jó kis alvásra. Csuklóján lévő órára pillantott, aztán felénk. Tudtam, hogy egy epés megjegyzést szívesen tenne, de nem a lépcsőházban akar cirkuszt csinálni. Legalább van benne ennyi. Pofátlanul beálltam elé és úgy vártam, hogy Szabolcs kinyissa az ajtót, majd azonnal levetettem magamról a cipőmet és futottam be a szobámba, csakhogy megmeneküljek atyáskodó monológjától. Levetettem magamról elegáns ruhámat, s átöltöztem egy vastag, ámde mégis kényelmes öltözékbe. Oldaltáskámba elcsomagoltam a szükséges dolgokat, s mély levegőt vettem. Éreztem, hogy kezem remeg, akár a nyárfalevél, de térdem is pont ugyanezt csinálta. Gyomromban görcs, torkomban gombóc. Létezik az, hogy valaki ennyire féljen az apjától? Beletúrtam a hajamba és homlokomat az ajtónak támasztottam. Nyugi! Elköszönsz és már itt sem vagy! Nincs már hatalma feledted! Mély levegő! Lenyomtam a kilincset és kiléptem a felnőttek közé, akik csendesen ültek egymással szemben Tv előtt. Szabolcs keze ökölbe volt szorítva, anya szemei villámokat szórtak, apa pedig csak meghökkenve engem bámult.
-Te hová mész?
-El?-
-Egy szót nem akarsz beszélni az apáddal?
-Elég volt nekem az, amit legutóbb folytattunk.-morogtam
-Annyira látszik, hogy anyádra ütöttél.
-Legszívesebben elvágnám a kötelet, ami hozzád köt!
-Nem zavar, hogy nélkülem te sem lennél?-emeli fel a hangját
-Te nem beszélhetsz így a házamban! Főleg nem a lányommal!-sziszegi anya, szinte én is érzem, ahogy bizsereg a tenyere, annyira fel akarja pofozni a szemetet
-A lányunkkal!
-Nem! Ő már rég nem a lányod! Azóta nem a lányod, hogy fel sem köszöntötted a születésnapján!
-Tehetek róla, hogy nem volt időm?
-Négy büdös éven keresztül? Négy büdös éve egy perced sem volt azon a rohadt napon egy üzenetet írni?!-üvöltök
-Ide figyelj! Te nem beszélhetsz így velem!
-Úgy beszélek veled, ahogy akarok! Nem érdemelsz már tőlem semmi tiszteletet!
-Én megtisztellek azzal, hogy eljöttem megbeszélni az egészet, de te mit csinálsz? Elmész! Nem tudsz húsz percet édesapádra szánni?
-Előbb nevezek bárkit az apámnak, mint téged!
Hevesen felpattant a fotelből és trappolva elém sietett. Láttam, ahogy emeli a kezét, láttam, ahogy Szabolcs ugrik, láttam, ahogy apám lendíti felém a kezét, és ha nincsen Szabi és nem vagyok fürge, akkora maflást kaptam volna, hogy a fal adja a másikat. És ott eltört bennem valami. Az volt az a pillanat, amikor végleg feladtam a reményt, miszerint valaha is fog engem lányának tekinteni, megölelhetem. Ajkam megremegett, látásom elhomályosodott, mellkasom fájt. Éreztem, ahogy a könnyek folyni kezdenek az arcomon, majd fokozatosan egyre több. Felnéztem és láttam, ahogy apám rám mered, kerek tekintettel, s ajkai szavat formálnak. Nem tudtam mit mond, nem hallottam semmit, csak egyszerűen azt hallottam, ahogy a falam hangosan lebomlik. Éreztem, ahogy rám teszi mancsait, én pedig kitörölve szemeimből a könnyeket, mellkasára tettem kezeimet és minden erőmet beleadva ellöktem magamtól.
-Ennyit arról, hogy valaha is többet apának hívjalak. Egy féreg vagy!-lépek hátra, majd kirohanok a lakásból
-Emma!-üvölti, én pedig válaszul becsapom a bejárati ajtót és a motorom felé futok. Felpattanok, rá, majd a gázt meghúzva elhagyom a környéket, hátam mögött hagyva az egész kócerájt. Nem tudtam mit csináljak, kihez menjek, de tudtam, hogy nem lesz sok választásom. Martinék kilőve, Ádámék fogalmam sincs, Bálint az egyedüli, még aki be is fogadna. Vagy hívjam fel Norbit? Nem kéne, mert nem rég jöttem el tőlük, ráadásul akkora pofátlanság lenne náluk aludni! Meg mit mondana, mivel nyugtatna? Mit csináljak?! Egy valakit még nem vettem számításba, de arról szó sem lehet! Ő lenne az utolsó, akit felhívnék! De miért van az, hogy ő az egyetlen, akit még felhívhatok? Miért ilyen szemét velem az élet? Muszáj felhívnom legalább, aztán majd meglátjuk, hogy lesz. A téren megállok a járdánál és a telefonomat előkotorva, keresni kezdem nevét a névjegyzékben, és amikor meglelem, habozni kezdek. Vajon mit fog gondolni? Fenébe is most a gondolatokkal! Rábökök a számára, majd a fülemhez emelem a készüléket.
-Emma?
-Szia! Zavarlak?-törlöm meg az arcom
-Nem, de miért hívtál fel?
-Beszélhetnénk valahol?
-Mi történt?
-Nem szeretném az utcán elbőgni megint magam, szóval, ha elmondanád, hogy hol vagy, sokkal előbb megtudhatnád.
-Jelenleg nem vagyok otthon, de talán a közeledben vagyok.
-Itt vagyok a téren.
-Akkor még a közeledben sem vagyok. Menjek eléd?
-Megtennéd?
-Hol vagy a téren?
-Itt a Sugó felöli oldalon.
-Öt perc!-nyomta ki, én pedig leszálltam a motoromról. És még zsepit sem hoztam magammal!
Arcomra simítottam a kezemet, s újra magam előtt láttam apámat, amin készül pofont adni. Mondja már meg nekem valaki, hogy mit ártottam neki? Jó gyerek voltam, sosem lehetett rám rosszat mondani, mindent megcsináltam, még ha nem is azonnal. Nem hoztam haza rossz jegyeket, mindent kijavítottam, ha hoztam is. Tényleg létezik olyan, hogy a semmiért rühellünk valakit?
-Emma!-szólt valaki nekem én pedig a hang tulajdonosára néztem. Csapzott haja, biztosan tökéletesre volt beállítva, csak a sisak tönkre tette, szemei alatt karikák, ami arra utal, hogy nem alszik jól, vagy keveset alszik. Arcán aggodalom volt, szemében szintén. Azok után, amiket velem tett, tényleg aggódik értem? Szorosan megöleltem és arcomat a nyakába fúrtam, éreztem, ahogy ő is körém fonja karjait. Azok után is számíthatok rá? Tényleg avassam be őt? Ezen előbb is gondolkozhattam, mielőtt idehívom!
-Mi a baj?
-Apa… Apa megjelent. Ott volt nálunk és, amikor elmondtam a véleményemet, majdnem megpofozott! Ha nincsen Szabi, most az ő tenyerét látnád az arcomon.
-De, hogy kerül ide? Egyáltalán mit akart tőled azok után?
-Beszélni velem. Mi lett volna, ha beszélek vele? Megint négy évig nem keresne? Ilyen négy évig nem kereslek, aztán újra kommunikálhatunk?!
-Annyira meg tudnám ölni apádat!
-Hidd el, én is!-lépek el tőle-Nincs véletlenül egy zsepid?
-Pont van!-nyújtott át egyet én pedig hálásan megköszönve kifújtam az orrom, majd az újabb könnyeket letöröltem
-Azután cuccoltál el?
-Nem, még az előtt. Csak leszólított, én pedig nem bírtam magammal. Kellett járatnom a számat!
-Sajnálom, hogy ezt mondom, de ritkán tudod, hogy mikor kell befognod.-nevet fel, s belátva, hogy igaza van megengedtem egy félmosolyt
-Miért engem hívtál?
-Nem akartam a többiek enyelgését elrontani, Norbit nem hívhattam, mert nem rég jöttem el tőlük, Bálint meg nem az érzelmek embere. Te meg tudtad is a sztorit az elejétől fogva, így ez így sokkal jobb. Meg azok után is azt kell mondjam, hogy te ismersz legjobban.
-Mennyire utálsz még?
-A kondival levezettem az egészet, meg hallgatok egy barátom tanácsára. Nem érdemli meg senki, hogy úgy bánjunk másokkal, mint ahogy velünk bántak.
-Ki mondta?
-Norbi. Neki is volt hasonló élménye.
-Egyszer szeretnék találkozni vele.
-Mégis miért?-vonom fel a szemöldököm
-Hogy megköszönjem neki, hogy ilyen jó tanácsokkal lát el. Ahhoz képest, hogy fiatalabb nálam, mégis bölcsebb.
-Ó! Hát majd talán majd rákérdezek, vagy valami.-Kezdjek el félni?
-Merre akarsz menni?
-Nem tudom. Haza nem szeretnék menni, mert még biztos, hogy ott van és aludnom is kéne valahol. Akinél pedig aludhatnék az te vagy, de gondolom megérted, hogy miért nem lehet. Túl rossz lenne.
-Akkor ameddig nem álmosodsz el nagyon, addig elfoglallak, jó lesz így?
-Igen, de utána?
-Hívd fel azt a Norbit!
-Nem tehetem. Mégis hogy állítanék be hozzájuk, a szülei elé?
-Anyád szerintem volt olyan okos, hogy szólt az érdekedben. Mindig is tudta, hogy mit fogsz tenni.
-Iszunk valamit? Valami meleget?
-Meghívlak!-biccentett a Daniel’s felé, így azonnal felszálltam újra a kicsikémre, majd lehajtottunk a halászpartra.
-Mit kérsz?
-Teát!-böktem ki gondolkodás nélkül
-Cukorral vagy mézzel?-érdeklődött a pincér
-Cukorral.
-Én egy hosszú kávét.
-Más valamit még?
-Nem lesz, köszönjük!-válaszolt Gergő, majd rám pillantott
-Sírás után még mindig bedagad az orrod és vörös lesz. Ilyenkor olyan vagy, mint Rudolf.
-Kösz, mással nem tudnál vigasztalni?-takarom el az orrom, mire ő felnevet
-Mondanék neked mást is, de inkább nem teszem.-támaszkodik meg az asztalon és előre hajol
-Már bocs, de nem sokat változtál.-rázom meg hitetlenül a fejem
-Most tagadjam, hogy még a leglazább öltözékedben is jól nézel ki?
-Nem kell tagadni, csak nem kell kimondani. Egyszerűen a szemeddel is tudnád közölni.-rántok vállat
-Egyszerűen nem értem, hogy miért engem hívtál fel! Félsz tőlem, bókolni sem bókolhatok, mit csináljak?
-Légy egy egyszerű barát! Légy olyan barátom, mint Natinak voltál! Beszélgess velem mindenről.
-Mintha amúgy nem lehetne!-horkan fel és kezdi el a szalvétát piszkálni
-Ne nehezítsd meg, kérlek!-túrok a hajamba
-Igyekszem, de nem tudok mit csinálni!
-Neked tényleg csak az jár az eszedben?!-sziszegem. Nem tudom,mit gondoljak. Nem kevés idő telt el és nem hiszem el, hogy pont ő nem tette túl magát azon, amit tett! Ha én eltudtam felejteni, ha én tovább tudtam lépni, mint áldozat, akkor neki is túl kéne!
-Nem. Nem csak az! Az előtte lévő dolgok is.-halkul el, s nem tudom, hogy azért, mert kihozták a rendelésünket, vagy azért, mert fáj neki. De az nem lehet!
Biccentettem a pincérnek, majd elkezdtem kavargatni a gőzölgő teámat. Kínos csönd ülepedett közénk, engem mondjuk nem zavart. Békésen néztem, ahogy forgatom a kanalat a löttyben, hallgattam az emberek társalgásait. Egyszerűen jól esett kicsit semmire se gondolni, senkire se gondolni. Egyszerűen csak örültem ennek az egy csésze teának, a melegének az emberek nyüzsgésének. Láttam, hogy Gergő a lábát rázza, állkapcsa meg van feszülve, kezei ökölbe szorítva, s bambán bámul a kávéja közepébe. De miért iszik ilyen későn kávét?
-Mitől vagy ilyen nyúzott?-döntöttem oldalra a fejem, újra felmérve az arcát. A fáradtan csillogó és karikás szemek miatt, már nem nézett ki húsz évesnek. Ha saccolnom kellett volna, akkor mondtam volna inkább egy stresszes harminc évesnek. Nem nézett ki olyan jól.
-Egyrészt nem tudok aludni, másrészt, pedig mióta leléptél teljesen, azóta állandóan zaklatnak. Újabb dalokat akarnak, de nekem meg dolgoznom is kell, mert rájöttem, hogy nem lenne jó folytatni azt, amit elkezdtem. Először jó volt meg minden, de aztán rájöttem, hogy nem. Lehet, hogy most össze jött, de itt Magyarországon nem szereznék olyan hírnevet, mint mások, így semmi értelme. Ez nem biztos pont munka terén, míg a másik igen.
-Megbántad, hogy egy kicsit komolyan vetted a hobbidat?
-Nem az, hogy megbántam, csak rájöttem, hogy ha nem csinálom rendesen, akkor semmi értelme.
-Hogy érted azt, hogy mióta leléptem, zaklatnak?
-Mint mondtam újabb számok, írkálgatnak, hogy akkor most mi van velünk, meg ugye az interjú után mindenki írta, hogy de cukik voltunk, most miért mentünk szét. Meg ilyen szarságok. Ja, és szeretném mondani, hogy ne érezz bűntudatot. Ahogy elnézem, nem kicsit kínoztad magad ott a konditeremben.
-Hát rendben. És tényleg ennyire látszik?-húzom be a nyakam és érzem, hogy az arcom vörös lesz
-Nem annyira feltűnően, de ha valaki az előtt is sokszor találkozott veled, mielőtt elkezdtél volna, annak eléggé látszik. Főleg a lábadon. Mennyit szoktál futni?
-Átlagba negyed órát. De te gondolom többet.
-Hát percet nem tudok, de a kilométert szívesen megosztom veled. Én olyan négy kilométert szoktam, amikor több időm van, de úszni is nagyon szívesen megyek. Egyszer te is eljöhetnél!
-Azt szeretnéd látni, ahogy leverlek?-húzom fel a szemöldökömet
-És ha én vernélek le?
-Álmodban talán! A vizek királynőjével beszélsz kis halandó!-kezdek el színészkedni
-És most félnem kéne, nagyhatalmú asszony?-megy bele a játékba kacarászva
Lassan belekortyoltam italomba, közben végig a szemében néztem. Hihetetlenül fáradt, de mégis valami halovány kis érzelem is kivehető.  Nem tudom mi az, de látni lehet. Letettem a csészét, keresztbe tettem a lábamat, karjaimat a székre támasztottam és pimaszul elmosolyodtam.
-Nem kizárt, halandó!-kacsintok rá
-Várom a mi kis versenyünket nagyhatalmú királynő.-susogja, majd ő is nagyot nyel a kávéjából

Nagyot ásítva, nézek újra a Báltin család otthonára én pedig csak álldogálok, mint egy árva fa a házuk előtt. Biztos jól tettem, hogy idejöttem? Mit kéne tennem most? Biztos nem pofátlanság ez? Miért vagyok ilyen határozatlan? Újabb nagy ásítás tört fel belőlem, így minden mindegy alapon megragadtam a táskám pántját, s elindultam a bejárat felé. Végül is számítanak rám, meg anya is azt mondta, hogy szólt nekik. Igen, voltam olyan félénk, hogy írtam anyának, miszerint megkérje Andit, hogy fogadjanak be. Szerencsémre igent mondtak, szóval egy elköszönés után már jöttem is ide. Bekopogtam a ház ajtaján, majd nem sokkal később Csanád tárta ki előttem az ajtót, immár egy egyszerű fehér pólóban és egy Nike melegítőben. Megeresztett felém egy bíztató mosolyt, majd tágabbra nyitotta az ajtót. Félénken beléptem és beljebb lépve megpillantottam Andreát is egy köntösben a kanapén ülve, miközben valami sorozatot nézett. Amikor meglátott megpaskolta maga melletti helyet én pedig szófogadóan lehuppantam mellé. Lenémította a televíziót, ami amúgy sem volt hangos és teljes testével felém fordult. Arcomra simította a kezét, majd alaposan felmérte az egész fizimiskámat, gondolom vörös foltot keresve, de Szabinak hála nem talált.
-Eddig merre voltál?
-Az egyik ismerősömmel beszélgettem, aztán már kezdtem tényleg álmosodni, így aztán ide jöttem. Remélem, nem vagyok a terhetekre vagy bármi.-néztem Csanádra, majd vissza Andira
-Nem dehogy is!-szólal meg Csanád is
-Éhes vagy, vagy valami?
-Nem, egyszerűen már csak aludni szeretnék.-engedek el egy fáradt mosolyt
-A fürdő az emeleten van, a vendégszoba pedig Norbié mellett van. Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan!-enged utamra, én pedig még egyszer megköszönöm, hogy befogadtak, majd a fürdő felkeresésére indulok.
Halkan megyek fel a lépcsőn, ugyanis Réka már nagy valószínűséggel alszik, szegényt nem kéne felriasztani. Óvatosan közelítettem meg minden ajtót, hallgatóztam egy darabig, majd csak utána nyitottam meg, de szerencsére a fürdőajtót is egész gyorsan megleltem, így azt magamra zárva, a táskámat ledobva néztem meg magam a tükörben. Nem tagadom, én sem festettem valami, hű de szépen. Megdörzsöltem az arcom, majd inkább úgy voltam vele, hogy tusoljunk. Levetettem hát piszkos ruháimat, majd az erre becsomagolt zacskóba tettem a szennyest és akaratlanul és végigmértem magamat. A lábaimon kétségtelenül látszott már a változás, de amin tényleg dolgozom, azon semmi. Minden máson látszott a változás, de a hasamon semmi. Vajon össze fog jönni valaha? Feltűztem a hajamat, majd kómásan beálltam a zuhanyrózsa alá és megengedtem a vizet. Élveztem, ahogy a kellemes hőmérsékletű víz végig csorog a testemen, ezzel egy kis élénkséget kölcsönözve nekem. Ha nem is ébredtem fel tőle, de legalább felélénkültem valamelyest. Alaposan megdörzsöltem megint az arcomat és újra felvillant az elmémben az a jelenet, amikor kezet emelt rám az féreg. És én még reménykedtem. Reménykedtem egy olyan dologban, ami sose jött volna össze. Istenem, csak kérlek, az én gyerekeimnek adj egy normális apát! Nekik legyen jó az életük. Néztem, ahogy a víz lefolyik a lefolyóba, amivel együtt elfolyik, egyszerűen minden emlékem, minden érzelmem, minden kapcsolat, ami apámhoz kötött. Soha nem akarom látni többet a képét, max akkor, ha én adhatok neki egy jó nagy taslát! Elzártam a vizet, majd alaposan megtörölközve és a pizsamámat felvéve léptem ki a csempézett helyiségből és léptem a vendégszobába. Letettem az ágyam elé táskámat, de aztán egy tompa kopogást hallottam magam mögül. A vállam felett hátrapillantottam és megláttam egy szőke buksit. Nem tudtam mit mondhatnék neki, vagy mit csinálhatnék, így egyszerűen csak megsemmisülve rogytam le az ágyra és néztem a kezeimet. Láttam, ahogy lépdelni kezd felém, majd az ágy megsüllyedt mellettem, végül pedig a kezét az enyémre teszi. Tisztában volt vele, hogy mit történt, hogy miért jöttem, ami így számomra még rosszabb volt. Elszégyelltem magam, hogy ide menekültem, ide menekültem egy olyan családhoz, akiket ma ismertem meg, egy olyan fiúhoz, akivel nem rég hozott össze a sors. Legbelül tudtam miért ide jöttem, de én sosem leszek egy olyannak a része, mint Norbi, vagy Réka. Nem leszek soha egy igazi család része. A fejemet a vállára hajtottam, szinte elbújtam minden elől. Elbújtam a valóság elől, de tudtam, nem lesz mindig egérút, nem lesz búvóhely. Egy kegyetlen pillanatban fognak lezárulni a kapuk, egy nagyon kellemetlen pillanatban és akkor talán nem is fogom tudni, hogy mi történt, vagy mi fog történni. Mert az élet ilyen. Kegyetlen, pofon vág az élet azon részénél, amikor éppen egy ölelésre lenne szükséged, de engem most megmentett. Ide küldött egy jó baráthoz, aki az ölelésébe vonva, csendben tűrte, ahogy könnyeim áztatni kezdik felsőjét és ilyenkor jön rá az ember, hogy mit történt vele és mit érez, mert be kell valljam, valamilyen szinten vonzódom egy olyan fiúhoz, aki fél a bohócoktól, imádja a macskákat és pesszimista. Igen, vonzódom ehhez a gyerekhez.

Szép vasárnap estét nektek! Sajnálom, hogy ennyire későn jelentkezek újra, de az a helyzet, hogy az utóbbi időben eléggé nehézkesen megy az írás. Szóval tényleg sajnálom, de igyekszek! Most tele vagyok ötletekkel, alig várom, hogy leírjam őket! :3
Bocsánat a végén lévő írásmódért, de egyszerűen nem engedi a blogger, hogy sorkizárba tegyem, remélem nem lesz annyira zavaró, ha mégis, elnézést kérek!
Ti, hogy reagáltatok az apuka megjelenésére, s a Gergővel való csevegésre? Na, és a végére? Kíváncsi vagyok a véleményetekre! 
Puszi:Sheila Mendes
Ui.:Az új blogom nem rég vette kezdetét, amit IDE kattintva érhettek el. Ha tetszik hagyj nyomot magad után! ;)  

2 megjegyzés:

  1. Halihó!
    Azt a túrós szilvás hókiflis mindenit!
    Istenem! Tudtam, hogy ez lesz a vége! Előre tudtam! Tudod mi? Tudod? Megszerettem NORBIT. Kezdem jobban szeretni a Norma párost. Ahj. Kegyetlen:D Hihetetlen édesek és tényleg látszik a különbség közte és Gergő között. Bár a Germa rész is borzasztó aranyos lett. Leírhatatlanul kíváncsi vagyok a folytatásra, kíváncsi vagyok végül mi lesz.
    Ja és Emma apjának a családja nem fog több gondot okozni a mi főszereplőlánykánknak. (Itt gondolok pl.: Jázmin felbukkanására)
    Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj ne. Most eszembe jutott valami:O Inkább le se írom mielőtt adnék neked egy fantasztikus ötletet:D
    Nagyon, nagyon, de nagyon várom a kövi részt.
    I love it ♥

    Ölel és puszil: Emy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :3
      Egyre jobban nevetek az első mondataidon drága! :D
      Hát ennek is be kellett következnie, na de a végén, majd kiderül, hogy ki is az a srác, akit igazán szeret a mi Emmánk.(hupsz, ez most egy spoiler volt? :D )
      És méééééég sok-sok meglepetés várható, amiben szerepelni fog Zalán is és drága. Nem kerülheted el azt, ami elkerülhetetlen! ;)
      Puszi:Sheila Mendes

      Törlés