2017. február 18., szombat

#2 Tizedik Fejezet



Boldogan néztem őket, de aztán eszembe jutott, hogy ezt a többieknek is látni kéne, így sebesen integetni kezdtem a többieknek, akik rohantak is ide ki, de mutattam nekik, hogy csöndben, nehogy észrevegyenek. Olyan édesek voltak így együtt, hogy nem lett volna szívem elrontani a pillanatukat. Lábujjhegyen osontak ki az ajtón, majd Kármen a szája elé szorította a kezét, nehogy felvisítson, Bálint hangosan nyelte le a falatot, majd eltátotta a száját, Ádám pedig egyszerűen csak vigyorgott. Gondolom ő hallgatta bátyja panaszait állandóan, így végre örült annak, hogy összejött neki. Lassan elhúzódtak egymástól, majd halkan felnevettek, s egyszerűen nem lehetett rájuk nem azt mondani, hogy nem édesek. Egyszerűen olyan aranyosak így együtt, hogy még a legjegesebb szív is megolvadna. Megfogták egymás kezét, s elindultak visszafelé, de aztán meghökkenve vették észre, hogy itt állunk az ajtó előtt. Bekapcsoltam a vakumat, hogy lássuk egymás arcát, így tökéletes rálátásunk lett arra, ahogy pírba szökik az arcuk és Nati Martin vállába fúrja arcát.
-Én megmondtam.-rántottam vállat, majd rájuk kacsintottam
-Végre! Végre összejöttetek! Sokáig!-sétált oda hozzájuk és szorosan megölelte őket göndörke
-Oké. Én visszamentem enni, mert még a végén én is ellágyulok.-legyintett Bálint majd visszatért étkezni, én pedig vele tartottam. Szegénynek sosem jön össze egy tartós kapcsolat, így legalább had legyen vele egy szintén enyhén bánatos személy.
-Hallom orvosira mész tovább. Milyen orvos szeretnél lenni?
-Azt még én sem tudom. Csak én úgy érzem, hogy nekem ez a szakma kell, mert én egyszerűen nem értek máshoz.
-Végül is már tizenhárom évesen is ott voltál a kórházban.-emlékeztem vissza arra napra, amikor összefutottunk
-Jó kis találkozás volt, mit ne mondjak. Alighogy megláttalak, már én tartottam neked a vödröt, hogy ne kelljen felmosnom. Nem volt guszta látvány.-dörzsölte meg a homlokát
-Arra még sosem válaszoltál, hogy miért ültél ott, amíg fel nem ébredtem. Vagyis de, de el is mehettél volna.
-Gondolom arra vagy kíváncsi, hogy miért nem mentem el, igaz?-kérdi, én pedig bólintok
-Ahogy ott feküdtél az ágyon az oldaladra fordulva és látva, hogy a barátaid szétaggódják miattad fejüket én is megsajnáltalak. Még azt a vödröt is ott tartottam! Egyszerűen olyan szimpatikus voltál nekem, képtelen voltalak ott hagyni egyedül, s néha kimentem szólni a srácoknak, hogy minden rendben van veled. Sokszor megkérdeztem, hogy miért nem akarnak bejönni, de azt mondták, hogy inkább rám bíznak. Valamiért megbíztak bennem, én pedig nem szóltam egy szót sem. Elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet hangod, milyen személyiséged lehet. Aztán pedig amikor felébredtél és váltottunk pár szót, tudtam, össze kell barátkoznom veled. Ez olyan megérzés volt, s nagyon örülök, hogy te aznap elájultál, még ha ez rosszul is hangzik.
-Szóval az a kis belső hang azt súgta neked, hogy mi nagyon jó barátok leszünk?
-Mondhatjuk azt is.-ránt vállat
-Ha nem lenne köztünk egy asztal, most megölelnélek.-kacagtam fel, mire áttolta az én oldalamra a kajáját, majd mellém csúszva kitárta karjait
-Itt vagyok!-nézett le rám, én pedig azonnal megöleltem a lököttet
-Amúgy így visszagondolva, mennyire megváltozunk külsőleg. Nem gondolod?-támasztotta meg állát a fejem tetején
-Én fogytam, te pedig híztál.
-Szóval most azt mondod, kövér vagyok?-vékonyította meg a hangját, én pedig mosolyogva megráztam a fejem
-Pedig nagyon úgy hangzott.
-Te most minket, lányokat gúnyolsz ki?-kérdezem tőle
-Nem csak egyszerűen felháborító, hogy azt gondolod meghíztam! Chhh!
Egyszerűen nem bírtam tovább, nevetőgörcsöt kapva az asztalra borultam és röhögtem, mint egy hiéna. Néha már annyira röhögtem, hogy hang nem jött ki a torkomon, ilyenkor viszont az asztalt csapkodtam, így magamra vonva a közelben ülők figyelmét. Éreztem, hogy a könnyeim már az arcomon folynak le, onnan pedig az asztalra pottyannak. Tudtam, hogy Bálint is nevet rajtam, de kicsit sem olyan hevesen, mint én. Egyszerűen csak jókedvűen kacagott.
-Te meg mit csináltál vele?-utalt a jelenlegi állapotomra Martin
-Kicsit színészkedtem.-rántott vállat
-Én meghalok!-vettem mély levegőt, hogy valamelyest csillapítsam nevetésem
-Milyen színű koporsót kérsz?-vette elő a telefonját, mintha hívna egy temetkezési vállalatot
-De azért még élek.-néztem a szemébe „durcásan”
-Szerintem nem sokáig.-húzta el száját Kármen
-Ezt mégis hogy érted?-pislogtam nagyokat
-Ha jól látom, anyud már harmadszorra hív.-mutat a telefonom felé
-Ne! Ne, ne, ne, ne!-mantráztam, majd eltávolodtam a srácoktól felvéve a telefont
-Igen anyu?
-Hol vagy?-morog
-A srácokkal. Miért?-ráncoltam össze a homlokom
-Azonnal gyere haza! Minket várnak vendégségbe!-morogja
-És erről engem mikor akartál tájékoztatni?-mentem vissza a többiekhez, hogy felvegyem a dzsekimet, mire mindenki furán nézett rám
-Nem mondtam?-lepődött meg anyu
-Nem.-kacagtam. Mostanság sokszor elfelejt dolgokat.
-Ne haragudj. Akkor szólok, hogy miattam késünk egy picit. De azért siess!
-Te anyu! Nincs véletlenül egy velem egykorú fia annak a valakinek?-jutott eszembe valami
-De. Csaknem valami ismerősöd az a fiú?
-Az osztálytársam.-hűltem le. Azta rohadt!
-Akkor aztán tényleg siess!-hallottam, ahogy kuncog, majd kinyomja.
-Hát te?-kérdezte Kármen
-Haza kell menjek, mert kiderült, hogy hivatalos vagyok egy vacsorára. Szóval sziasztok!-öleltem meg gyorsan mindenkit, majd fürgén elindultam a kicsikém felé
-Végre! Amíg el voltál, én addig kerestem neked valami szép kis ruhát.-húzott be a lakásba, ugyanis ő már az ajtó előtt várt teljes felszerelésben.
-Igazán csinos vagy anya!-néztem végig rajta. Egy fekete térdig érő ruha volt rajta, amit gyönyörű csipke fedett. Nyakában a szokásos ezüstlánca, szeme füstösre megcsinálva, ajka enyhén pirosas.
-Köszönöm.-nézett magán végig, majd megigazította a ruhája végét
-De akkor én megyek is készülődni!-léptem be a szobámba, majd az ágyamra pillantva észrevettem azt a ruhát, amit anyu keresett nekem. Őszintén megmondom, ez a ruha nem volt még rajtam és nem vagyok benne túl biztos, hogy jó is rám.
Közelebb léptem a darabhoz, aminek színe bordó volt. Ujjatlan, háta zárt, s legnagyobb örömömre csak a combomig ér maximum. A derékig kellően feszül, s egy vékony övtől lefelé, már szélesedik. Tényleg semmi extra nincs benne, ha csak az övet nem annak tekintjük, de szerintem így is nagyon szép a maga letisztultságával és egyszerűségével. Elkezdtem lehámozni magamról a ruhákat, s amikor eljött az idő, hogy magamra öltsem, kicsit be paráztam. Ki fogom bírni azt, hogy mások is látják a fedetlen lábaimat? Megrázom a fejem idétlenül vigyorogva, mert egyszerűen nem is attól félek, hogy valaki látja a lábaimat, hanem attól, hogy tesznek e velem olyat, ami Gergő tenne, ha nem vallotta volna be az egész kis tervét. Megacéloztam magamat, majd felvettem a darabot. Furcsa volt, hogy a combomtól lefelé nem fedte semmi sem a lábamat, de úgy voltam vele, hogy majd megszokom. Felhúztam a bal oldalamon a cipzárt, majd az övemet becsatolva battyogtam ki anyuékhoz. A hajammal nem volt semmi gond, lágy hullámokban omlott a hátamra, s súlyos ékszert nem akartam felvenni. Szabolcs egy fehér inget vett fel, sötét nadrággal és elegáns cipővel, haját kicsit rendbe szedte, s valamiért sokkal komolyabbnak nézett így ki. Furcsa volt látni, hiszen mindig poénkodott, nevetgélt.
-Na, hogy nézek ki?-szólaltam meg egy kicsit szégyenlősen
-Gyönyörű vagy!-dícsért meg, majd anya is megszólalt
-Kár, hogy nem hordasz több ilyen ruhát. Nagyon jól áll neked.-simította orcámra kezeit
-Talán majd másképp lesz.-motyogtam, majd felvettem egy fekete magas sarkút és a fekete blézeremet
-Akkor mehetünk?-vette fel a kulcsait Szabolcs
-Természetesen.-bólintott anya izgatottan, majd belém karolva elindultunk valahova.

Egy nagyobb családi házhoz érve, Szabi megállt, majd a házszámot leellenőrizve leállította a motort, s bennem mintha elvágtak volna valamit. Azonnal elkapott az izgalom, így számat kezdtem rágcsálni, gyomromban megjelent az a „kellemes” érzés, ami kicsit sem tetszett. Vajon tényleg jól nézek ki? Vettem egy mély levegőt, majd kiszálltam a járműből és anyáék után eredtem. A betonon hangosan kopogott a cipőm, s számomra ez a pár másodperc idegőrlő volt. Egyáltalán ilyen vacsorákon, hogy kell viselkedni? Egyáltalán tudta Norbi, hogy jövök? Ha igen, miért nem szólt? Anya megnyomta a csengőt, mire lehunytam a szemem és egy pillanatra máshova képzeltem magamat. Ott voltam a vízben, éreztem, hogy a Nap az arcomat cirógatja, teljes csend van. Éreztem, hogy ez hatásos, így már bátrabban nyitottam ki a szemeimet és pont akkor nyitott ajtót egy kedves arc, vállán egy konyharuhával. Haját a feje tetejére fogta egy mesés kontyba, barnás sminkje gyönyörű volt, fehér ruhája hasonló volt, mint anyué, csak az övén nem volt csipke és a dekoltázsánál olyan volt, mintha egy ollóval belevágtam volna az anyagba. Széles mosoly volt arcán, ahogy végignézett rajtunk, majd beinvitált minket, miszerint bent sokkal melegebb van, mint kint és én ezzel tökéletesen egyet értettem. Talán tényleg kellett volna az a harisnya…
-Nagyon örülök, hogy eljöttetek.-nézett végig rajtunk újra, majd rajtam megakadt a tekintete. Zöldes szeme egyáltalán nem volt olyan, mint például édesanyámé, olyan volt, mint egy kiskamaszé, akinek állandóan jó kedve van. Vidám csillogás.
-Biztos te vagy a fiam osztálytársa. Andrea vagyok!-nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam
-Emma! Nagyon örülök!
-A férjem is megérkezik pár perc múlva, addig fáradjatok beljebb!-nézett az órára, majd a nappalijuk felé biccentett.
A falak fehérek és bézsek voltak, a kanapé szintén bézs, az asztal talán fenyőből lehetett, a szőnyeg, meg piszkos fehér. Egy nagyobb Tv volt elhelyezve a szoba sarkába, ami mellett egy magasabb polcon rengeteg CD volt elhelyezve, s a televízió alatti kis helyiségbe el volt téve egy Xbox. A dohányzó asztalon már el volt helyezve pár pohár, mellettük különböző italok. De az volt a furcsa, hogy a szénsavas és alkoholos italok mellett feltűnt egy rostos üdítőital doboza is.
-Anya, Nono nem akar lejönni!-kiáltotta egy kislány. Szóval ők négyen vannak és most már meg van a Sió oka is.
-Mindjárt felküldök valakit, aki biztos lehozza! Te addig gyere le!-válaszolt neki az anyja
-Hány éves a kislányod?-érdeklődött anya
-Nem rég lett nyolc. Látnotok kellet volna az arcát, amikor megtudta, hogy jönnek majd vendégek. Már aznap elkezdett azon gondolkozni, hogy melyik tüllös szoknyáját húzza.-kuncogott, majd megjelent egy sötét szőke hajú leányzó
Haja francia fonással volt befonva, egy aranyos kis fehér blúz volt rajta és egy halvány rózsaszín tüllös szoknya és apró lábait egy balerina cipőbe rejtette. Zöldes szemével kíváncsian nézegetett minket, majd anyja utasítására bemutatkozott.
-Réka vagyok!-pislogott nagyokat
-Én Noémi vagyok, ő pedig Szabolcs és a lányom Emma.-mutatott be minket Rékának anyám
-Emmát fogod felküldeni?-fordult Réka Andreához
-Megtennéd, hogy lehozod a szobájából?-sóhajtott rám, miközben megigazította lánya ruháját
-Persze!-bólintottam, majd óvatosan felbaktattam a lépcsőn. Még mindig nem tudok stabilan járni ebben a cipőben!
Nem volt túl hosszú a folyosó, így szerencsére nem kellett sokáig kutakodnom, de az is segítségemre lelt, hogy a legtöbb szobába be tudtam lesni. Természetesen az utolsó szoba volt, ahol megtaláltam a fiút, aki először nem vett észre. Körbe néztem a szobájában és megláttam egy falat csupa képekkel, így közelebbről megnéztem. Gyönyörű tájképekkel volt tele, mindenféle időszakban, s évszakban.
-Gyönyörű képek!-hüledeztem. Ez a fiú igazi tehetség!
-Ó! Szia!-fordult hátra
-Mióta csinálsz képeket?
-Amióta a kezembe adtak egy fényképezőgépet. Már nagyon kiskoromban mondták, hogy tehetséges vagyok, s hát én pedig úgy voltam vele, hogy akár az vagyok, akár nem, folytatom.
-Ahogy látom a kedvenced a tájképek készítése.-néztem meg alaposabban egy deres képet. Olyan volt, mintha tényleg ott feküdtem volna a földön és pár centire terült volna el előttem ez a fűcsomó.
-Igazából mindent fotózok. Ha jó helyzetben van egy ember, lefotózom, vagy ha megkérnek, csinálok portrékat is.
-És nem dicsekedsz azokkal? Ezek alapján azok is csodásak!
-Hát nem szeretném, hogyha a falamat ismeretlen és ismerős arcok borítanák be. Mondjuk egy-kettőt szívesen kiraknék.-hajtotta le szégyenlősen a fejét
-Megmutatod nekem?-léptem hozzá közelebb
-Az egyiket minden nap látod, szóval azt inkább hanyagolom.-legyintett, de azért elővett két csodás fotót.
Az elsőn a húga volt, amint csokis arccal szélesen vigyorog a kamerába. Haja kócosan állt, és virágos felsője össze volt gyűrődve. Gondolom ez a kép valamikor a reggelizése közben készülhetett. A fények kiemelték fűzöld szemét és szőke tincseit, úgy nézett ki, mintha ragyogna, akár Aranyhajnak a mesében. A másik képen huszonéves nő állt kiengedett hajjal, amiben különféle díszes csatok lettek tűzve, szemét kiemelte a barnás árnyalatú szolid smink, ajka apró mosolyra húzódott. Amikor készült a fotó a szél fújt, így a fátyol kicsit felemelkedett, sellőfazonú csipkés ruhája, tökéletesen állt alakján. Mintha kifejezetten neki készítették volna. Egyszerűen gyönyörű volt a modell a képen, s bennem azonnal féltékenység lett az úr.
-Nagyon szép! Megkérdezhetem, ki van a képen?-adtam vissza a fotókat
-Az egyik legjobb barátom. Nyáron volt az esküvője, s engem kért fel, mint fotóst.
-Gyönyörű lány-motyogtam és mielőtt látni lehetett volna az arcomon a szomorúságot inkább visszafordultam a fala felé
-De ki az, akit minden nap látok?-fordultam vissza
-Barkóbázzunk?-vonta fel a szemöldökét
-Ühüm!-bólogattam hevesen
-Barna haja van, ami általában göndör, szép arca, tőlem alacsonyabb, mandulavágású szeme, bőre pedig a barna és a fehér között van valahol, de inkább barna.
-Nekem valamiért a Teen Wolf-ból az egyik csaj jut eszembe, de kétlem, hogy lefotóztad volna.-nevettem
-Az árul neked valamit, hogy Emma?
-Nem mondod, hogy…-sokkolódtam le
-Te kiraknál engem a faladra?
-Az a kép rendkívül jól sikerült szerintem. Szóval igen, kiraknálak!
Csöndben maradtam pár másodpercig és megemésztettem a hallottakat. Alig ismer, nem rég találkoztunk először, de már kirakna a falára, a húga és a legjobb barátja mellé, aki mellesleg elmehetne egy Victoria’s Secrets modellnek. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd éreztem, hogy az arcomra enyhe pír kerül. Na, én se vagyok normális!
-Szerintem le kéne mennünk!-utaltam az eredeti célomra, miszerint lerántgatom az emeletről, ugyanis a húgára nem hallgatott
-Nem kizárt.-túrt a hajába
-Akkor gyere!-intettem, majd elhagytam hálóját
Letopogtam a cipőmben a lépcsőn, majd én is helyet foglaltam a szülők körében. Végignéztem anyuékon és Adriennen, s lányán, majd rájöttem, hogy nekem sosem volt ilyen összetartó kapcsolatom a szüleimmel. Vagyis a hallottak alapján Réka teljesen oda van édesapjáért, Adrienn is áradozik férjéről, és elgondolkodtam azon, hogy vajon láttam én így apámat és anyut valaha. Erősen kutakodtam az emlékeim között, de egyszerűen nem találtam egyetlen kis emlékfoszlányt sem és ilyenkor jön az, hogy én vagyok a családmegrontója, utánam fordult minden rosszra. De talán mégsem. Egyáltalán miért gondolom azt, hogy mindig én vagyok a hibás? Nem azt mondom, hogy sose, de ilyen helyzetekben természetesen így érzem magam, mint mindenki más, de azt sosem tudhatjuk meg, valójában ki az, hacsak az illető be nem vallja. Elkezdtem elmélkedésem közepette birizgálni ruhám egy fodrát, közben pedig elképzeltem, hogy majd egyszer egy esküvőn húzok fel ilyen darabot, akár koszorúslányként, vagy vendégként. Nem is tudom hány éve volt az első és egyben utolsó esküvő, amire emlékszek is. Hirtelen hangos ajtócsapódás hallatszódott az előszobából, majd Réka szélsebesen rohant a hang irányába, majd egy boldog kiáltás és az én szívem összeszorult. Mindig álmodoztam arról, hogy egyszer így köszöntöm apát, de sosem történt ez meg. Mindig hidegen viselkedett velem, most meg úgy viselkedik velem, mintha egy számára sosem látott személy lennék. Éreztem, hogy könnyek törnek elő szemeimben, mire egy meleg érintést éreztem a kezemen. Anya keze volt az. Felnéztem rá, s láttam az íriszeiben, hogy tudja, mit érzek és gondolok most. Vállára döntöttem fejem, s próbáltam lenyugtatni magamat.
-Elnézést a késésért, csak kicsit rossz napra vállaltam be egy kis túlórát.-lihegve lépett be egy ötvenes éveit lassan taposó férfi, sötét tincsekkel és barna szemmel. Most már tudjuk, kire ütöttek inkább a gyerekek. Szegényre szinte egyik sem hasonlít. Zakója félig lelógott a karjáról, míg a másikon Réka pihent, fehér inget viselt, s sötét nadrágot. Kíváncsi vagyok arra, hogy vajon hol dolgozhat, de azt most illetlenség lenne megkérdezni.
-Szervusz Csanád!-pattant fel Adrienn és nyomott csókot férje arcára. Enyhén meghökkentem a családfő keresztnevén, de igazából nagyon is tetszett. Végre nem egy szokványos név! Átölelte szabad karjával felesége vállát, aki azonnal le is vette zakóját, majd elszakadtak egymástól
-Gondolom te vagy Noémi!-tette le a lányát és jobbját nyújtva lépdelt felénk
-Igen! Nagyon örvendek!
-Én szintúgy!
-Szalai Szabolcs!-rázott kezet nevelőapámmal, majd végül rám vezette tekintetét
-Benned kit tisztelhetek meg?-nézett rám érdeklődve, mire azonnal felpattantam
-Vörös Emma!-mutatkoztam be illedelmesen, miközben a férfi alaposan végig mérte arcom minden egyes szegletét és szemében megcsillant a felismerés, miszerint nekem nem az édesapám Szabolcs, de nem tette szóvá
-Most már értem, miért ment el ennyire korán a fiam edzeni!-biccentett a telefonjával babráló fiára, aki mintha süket lenne, teljesen elmerült a kütyü világában
Én csak szégyenlősen lehajtottam a fejem a burkolt bók után, majd visszahuppantam anyu mellé. Zavartan néztem magas sarkúba bújtatott lábaimat, majd elkezdtem rázni azokat. Őszintén mondom, hogy itt valami nekem nagyon nem tetszik. Csanád bókjai, Norbi édes vallomása, miszerint szívesen kirakná a rólam készült képét, Réka furcsa tekintete, amikor megjöttünk. Ez nekem egyáltalán nem olyan, mintha egy sima vacsora. Másoknak lehet, de nekem egyáltalán nem. Egyszer csak mindenki felpattant, így hát én is fürgén indultam meg utánuk, s beléptem az étkezőbe. Az asztal szépen volt megterítve hét főre, a felnőtteknek boros pohár is jutott, míg mi fiatalkorúak csak egy egyszerű poharat kaptunk. Az evőeszközökből ítélve csak főétel lesz, ami számomra tökéletesen elég, de ahogy látom három férfinak már kevésbé. Leültem Szabi mellé, majd pár perccel később társult édesanyám is mellém, így szemben ültem a két testvérrel. Vajon az én bátyám, hogy van? És a fia? Andi visszatért egy finom illatú tállal mögötte pedig Csanád ügyeskedett a lábossal, amiben gondolom valami szósz lehetett. Lették elénk és elém tárul a világ egyik legfinomabb vacsorája! A tálban párolt zöldségek tömkelege és rizs pihent, míg a lábosban párolt csirkemell, és amikor láttam, hogy visszaindultak, felszólaltam.
-Hadd segítsek!
-Remélem te jobban bírod a meleg dolgokat!-paskolta meg a vállamat Csanád, majd helyet foglalt, én pedig somolyogva mentem a konyhába
-Mit kell bevinni?-kérdem a Báltin család legidősebb női tagjától
-Kérlek ezeket tedd bele a salátába, majd vidd ki. Én addig kiviszem a rántott húst.-adta a kezemben azokat a dolgokat, amivel a salátát szoktuk összekeverni és kiszedni. Szégyen vagy sem, én a nevüket nem tudom a konyhai eszközöknek, csak a használatát.
Összekevertem egy kicsit a finomságot, majd a súlyos tálat a társaság színe elé vittem, s Réka kérésére ide hoztam neki a rostos üdítőt, majd még egyszer megkérdeztem, kér e valaki valami italt.
-Nem!-rázta meg jókedvűen fejét Csanád-Most már foglalj helyet!
Eleget tettem a kérésének, így újra feleslegesnek éreztem magam. Norbin kívül senkit nem ismertem a családból, vele se találkoztam elsőnek valami nagyon rég, anyuék történetesen jót kacarásznak a szülőkkel, a testvérek pedig a napjukat osszák meg egymással. Olyan igazi vacsora idill, csak én vagyok a fekete bárány a sok fehér között. Vajon ez azért van, mert csendben vagyok, vagy egyszerűen tényleg semmi szükségét nem érzik annak, hogy kommunikáljanak velem? Természetesen azonnal rávágtam volna, hogy igen, de jobban átgondolva én a meghívottak meghívottja vagyok, szóval ez által már érhető. Micsoda gondolatok vannak a fejemben! Talán egy-két perc múlva már meg is fejtem azt, hogy mi a rák ellenszere. Elégedetten kezdtem el falatozni, sorban kóstoltam mindent, és ha már elmélkedni támadt kedvem, akkor jelenesetben elmélkedtem azon, hogy ezek az egyszerű ételek, hogy lehetnek ennyire finomak! Újra végig néztem a fogásokon és megint csak azt kellett mondanom, hogy a világ legegyszerűbb vacsorája, de mégis hihetetlenül finom.
-Emma!-böknek meg, mire enyhén megugrok. Nagyokat pislogva nézek a társaságra, majd elvörösödve kérdeztem vissza
-Milyen újra Baján lenni?-teszi fel a kérdést Csanád
-Sokkal jobban érzem magam, bár mondjuk talán az is közre játszik, hogy egy bizonyos személy nem rontja a levegőt már körülöttem. Jó érzés végre ismert utcákat járni, ismert helyeken lenni.
-Nem szeretted Pestet?-döntötte oldalra fejét a kislány
-Nekem túl nagy és zsúfolt volt.
-Pedig ott van állatkert és Tropicarium!
-Engem igazából csak az utóbbi vonzott, de az se túlzottan.-kuncogtam a lány durcás arcképén
-Szóval szerinted Baja jobb, mint Pest?-kérdezi Norbi
-Én jobban szeretem Baját, mint Pestet. Nem tudom másoknak mi a véleménye, de nekem ez.
-Ilyet se hallottam még!-vigyorog rám Csanád
Csíkká préseltem ajkamat, s inkább visszatértem az étkezéshez, de alig két perc múlva csalódottan veszem észre, hogy tányérom kiürült. Tétlenül hátra dőltem székemben, de szinte azonnal éreztem, hogy valaki megrúgja a lábamat, pontosabban Norbert volt az, aki a bejárati ajtó felé biccentett.
-Akarsz egyet sétálni?-tátogja, én pedig felocsúdva bólintok. Legalább nem ülök egy helyben.
-Nem gond, ha megmutatom Emmának a kertet? Úgyis befejeztük a vacsorát.-szólalt meg Norbi
-Rendben. De ha hívunk titeket, tessék meghallani!-nézett a szemünkbe anya, majd Andi
-Maxon van!-kacsintott anyja felé a szőkeség, majd kihúzott az étkezőből, s újra eszembe jutott egy emlék. Négy évvel ez előtt ott voltam a házunk előtt, s vártam, hogy menjünk a Dunához. Felültem a motorra és pislogva néztem Gergelyre, aki megragadta, pont így a csuklómat és maga köré tekerte, s a sors iróniája vagy sem az ajtónál pont a hátának ütköztem Norbinak, ami teljesen felidézte az érzést. A testem ösztönösen cselekedett, így alig egy tizedmásodperc alatt legalább fél métert távolodtam tőle, ugyanis újra eszembe jutott az együtt töltött akkor még kellemes érzéssel járó cselekménye, csak, hogy utána az említett testrészem megduzzadt és eléggé fájt.
-Minden rendben?-vonta fel szemöldökét. Hát persze! Ő még semmit nem tud erről az egészről.
-Persze!-bólogattam és kiléptem az ajtón követve őt.
Az utcán lámpák hiányossága fogadott egyedül a házra felszerelt lámpák adta valamicske fényt, így önkéntelenül is nyeltem egy nagyot. Nem, ő nem Sárosi Gergely! Ő Báltin Norbert, aki eddig teljesen máshogy viszonyult hozzám, mint ő valaha is. Mellé lépdeltem, mert akármennyire is eszembe voltak azok a pillanatok, amiket vele töltöttem, féltem, s mellette biztonságba éreztem magam. Mind lelkileg, mind fizikailag. Hátul már több volt a világosság, s megláttam egy kisebb teraszt, ahol grillezni lehet nyáron, tűzrakóhely, egy kisebb játszótér gondolom Rékának, s egy medence. Gyönyörű volt. Végig sétáltam a szélén, közben megbűvölve néztem a kékes fényű vizet. De rég úsztam már! Érzékeltem egy apró villanást, s azonnal a víz felé fordultam, hogy orcám még véletlenül se látszodjék, ám egy váratlan percben megcsúsztam, s ha egy gyors és erős mozdulattal nem ragad meg Norbi, egészen biztos belepottyanok a most már rettentően hideg vízbe. Éreztem, ahogy karja szorosan körém fonódik, erősen tart, hogy még véletlenül se essek be, hátra lépett párat, majd aggódóan végig nézett rajtam. Megköszörültem a torkom, és elléptem tőle. Miért van az, hogy mindenről az a bunkó jut eszembe?! Sárosi meg akart fektetni, amikor így átkarolt, ő pedig megmentet a vízbe eséstől!
-Biztos minden rendben?
-Igen. Minden rendben!-búgtam, de szemeim megteltek könnyel. Ez nem normális! Eddig nem volt semmi bajom, most miért?
-Emma! Mi bánt?
-Sajnálom, de nem szeretnék beszélni róla!-sóhajtottam
-Értem. De tudd, ha meg szeretnéd beszélni, vagy valaki bántott, akkor szólj és segítek!
-Miért kedvelsz ennyire?-néztem fel rá, immár megacélozva magamat
-Már miért ne kedvelnélek? Rendes lány vagy, érdekes gondolatokkal. Szerintem sokan meg akarnak ismerni, csak be vagy zárkózva.
-Egyszer kinyíltam. Csúnyán megfizettem az árát.-horkantam fel
-Sajnálom, ha valami olyat mondtam. Ne haragudj!
-Nem te tehetsz róla, csak nekem még nehéz beszélnem erről. Talán majd egyszer sikerül.-engedek meg egy félmosolyt, s látom, hogy kifújja a levegőt
-Amúgy mesélj egy picit magadról. Alig tudok még rólad valamit!
-Hát igazából, nem vagy egy nagy dobás, de ha kérdezel, szívesen válaszolok!
-Félsz valamitől?
-Hát igazából az ismerkedéstől, meg a varjúktól, meg a magas helyeken. Meg az ilyen átlagos dolgoktól, mint például egyes bogaraktól.
-Komolyan félsz a varjúktól?-nevet
-Volt egy rossz emlékem velük, azóta szabályosan félek elmenni egy-egy varjú mellett. Akkor egész jól viselem, ha van valaki mellettem, de ha nem nagyon sietősre veszem az iramot!
-Van testvéred?
-Igen, van egy bátyám, aki az élettársával él a fiával.
-Van háziállatod?
-Legyek köcsög és mondjam azt, hogy az összes barátom egy állat?-vonom fel a szemöldököm és nézem, ahogy megrázza vigyorogva fejét
-Ezt most megemésztem, hogy egy állatnak gondolsz. De most komolyan!
-Volt egy kutyám.-rántottam vállat. És vajon Momóval mi lehet?
-Milyen volt a gyerekkorod?
-Úgy összességében jó. Semmi rosszat nem tudnék mondani az apámon kívül, de őt inkább nem ide sorolnám.
-Merre akarsz tovább menni?
-Gyerekekkel szeretnék foglalkozni, esetleg valami emberekkel kapcsolatos szakma, de az írás sem áll távol tőlem.
-Akkor már válaszoltál is a következő kérdésemre.-lök meg
-Mármint?
-Hogy mi a hobbid. De akkor felteszek egy másikat. Szereted az akció filmeket?
-Vannak, amik tetszenek, de a többségüket nem láttam. De a többi műfajjal sincs bajom, megnézem, ha kell, de nálam a humor és a fantasy, meg az enyhe horror visz mindent.
-Sportoltál e valamit a kondizás előtt?
-Pesten versenyszerűen kézilabdáztam. Tervben van, hogy az akkori mezszámomat magamra varratom, mert ha nem lett volna a csapatom, nem is tudom mi lett volna velem Pesten.
-Inkább pesszimista vagy, vagy optimista?
-Én optimistának vallom magam.
-Látod! Számomra már te egy értelmes ember vagy, akinek vannak konkrét tervei.
-De most te válaszolsz ezekre! Nem úszod meg!
-Hát őszintén megmondom, hogy félek a bohócoktól, meg a kutyáktól, inkább macskapárti vagyok. Testvérem pedig van, már találkoztál is vele. Amúgy megsúgom, néha rosszabb az ördögnél is!-biccent a tolóajtón át látszódó húgára, mire akaratlanul is felkacagok
-Szegény! Pedig olyan aranyos!
-Mindenki ezt mondja, de engem egyszerűen imád szadizni!
-Majd, ha kell erősítés, hívj!-bököm meg a mellkasát-Na, de folytasd!
-Házi állatom pedig van. Gyere, bemutatlak neki!-intett maga után és hátulra vezetett, ahol bekapcsolta telefonja vakuját, hogy lássunk is valamit, mire valami megmozdult egy pokróc alatt
-Imád rongyok alatt aludni, így szinte sosem találjuk meg, ha alszik.-avatott be az állat fura szokásába
Kezével a rongy felé nyúlt, majd óvatosan leszedte az apró termetű állatról, majd végül felém fordulva, egy kiscicával a kezében felpillantott rám, ugyanis a kismacska a földön feküdt. Az apró test, nagyokat pislogott rám, miközben kinyújtóztatta lábait. Bundája sötét és világosszürke árnyalataiban pompázott, hasa, lábai és feje fehér volt, bundája dús és puha, szemei zöldesek és fogai még eléggé tompák. Óvatosan felé nyújtottam a karom, hogy alaposan megszaglásszon, majd amikor nem érzett semmi ellenségeset, megcirógattam füle tövét. Hallani lehetett, hogy dorombolni kezd, s szemét összezárva élvezi kényeztetését.
-Ő Conny! Az anyja az utca sarkán szült, majd aztán ide hoztuk őket, de az összes elvándorolt. Csak ez a kis talpnyaló hölgy maradt itt!-mesélte
-Igazán aranyos macska és még meg is tűr! Ez már plusz pont!
-Mi az, hogy meg is tűr?
-Hát a macskák legtöbbje, valamiért nem szeret a közelemben lenni.
-Szegény!-nevet ki
-De közben mesélsz tovább magadról?-néztem a szemébe, majd vissza a cicára
-A gyerekkoromra nem panaszkodhatok. Nem voltam elkényeztetve, de azért mindent meg kaptam, amit tényleg nagyon szerettem volna akkoriban. Tovább tanulás szempontjából konkrétumot nem tudok. Szívesen lennék fotós, de mint tudjuk, abból nemigen lehet megélni, így gondolkodtam az angol tanáron esetleg, ugyanis az angol nekem eléggé jól megy. Hobbim az ugye a fotózás, de a dalfordítást sem vetem meg. Filmekből a vígjáték, akció meg sci-fi inkább, és én inkább pesszimista vagyok szerintem.
-Tényleg pesszimista vagy?
-Szerintem igen. Semmiben sem hiszek, mármint, hogy összejön e, nekem a fél évi jó bizonyítvány, vagy esetleg, hogy bekerülök e arra az egyetemre, amit kinéztem. Azt sem hittem el két évvel ez előtt, hogy idáig el fogok jutni edzés terén, aztán most nézz rám! Szerintem ez a világ egyik legrosszabb tulajdonsága, s eddig még nem sikerült javítanom a helyzeten.
-Én őszintén megmondom, hogy nem néztem volna ki, belőled.-pislogtam magam elé
-Legalább tudtam valami újat is mondani.
-Az biztos. Kérdezhetek még valamit?
Persze!-tette le a macskát, s mintha egy kisbaba lenne, alaposan betakargatta
-Neked volt már barátnőd?
-Igen volt, s ahhoz képes, hogy távkapcsolat volt, egész sokáig tartott.
-Hova volt valósi?
-Siófok. Már nem is emlékszem, hogy ismertem meg, de azt tudom, hogy az elején egy poénnak indult, aztán meg beleszerettem a lányba.
-Biztos szép lány lehet.
-Az. A csúnya szakítás után is azt mondom, hogy szép lány.
-Rossz témába tapintottam?-húztam el a számat.
-Én már túltettem magam rajta, szóval annyira már nem fájdalmas. A lány már nem bírta, hogy ekkora a távolság közöttünk és úgy döntött, hogy máshol keres vigaszt. Mit ne mondjak, gyorsan talált is, ugyanis, mint mondtam nem csúnya lány. Megcsalt és erről a fiú tudott, hogy ő egy foglalt lánnyal kavar. Először utáltam őket, csakis a magam fájdalmával foglalkoztam, de aztán átgondoltam. Nem mindenki olyan hűséges vagy kitartó, mint mások, így inkább feladják és megcsalják a barátjukat. Először én is úgy össze akartam törni más lányok szívét, mint az a lány az enyémet, de aztán rájöttem, hogy az nem én lennék. Nem tudnék ilyet tenni. Így lassan elfelejtettem őt és új életet kezdtem.
-Ki volt az a lány?
-Szentesi Jázmin.-motyogta, bennem pedig megállt az ütő

 Hát itt az eddigi leghosszabb rész és egyben a legrosszabb szerény véleményem szerint. Olyan semmilyen és engem ez jelenleg hihetetlenül zavar. Remélem azért egy elolvashatónak még oké, de egy jónak nem mondanám, de legalább kicsit jobban megismerhetitek Norbit és Emmát. Szerintetek ki lehet Szentesi Jázmin? Van valami ötletetek?
Puszi:Sheila Mendes

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése