2017. január 13., péntek

#2 Nyolcadik Fejezet



Szerda reggel, tipikus reggeli kómásság, viszont most annyiban különbözik minden, hogy nem egyedül vagyok, hanem valami folytán Norbi is társult hozzám. Eddig minden reggel egyedül álltam a folyosón, én voltam az, akivel senki nem beszélgetett, mert általában Kárment valami folytán nem találtam sehol. És most a suli egyik legmenőbb és leghelyesebb sráca itt áll mellettem, velem beszélget, szó szerint már mondhatom, hogy haverok vagyunk, ami miatt Odett egyre jobban rühell, s még a felvételről nem is tud. Azt hiszem, akkor egy testőrt kell fogadjak magam mellé. Valaki olyat, aki már megjárta Afganisztánt, mert akkor talán túlélném a lány haragját. Vicces lesz az az időszak azt hiszem.  Annyira vicces, hogy a hajam fog hullni…
-Olyan fura vagy mostanság. Mi van veled?-kérdezi
-Sokat gondolkodok.
-Min?
-Azon, hogy miféle hülyeségeket csináltam.-Hárman is igazolhatják, hogy mekkora egy idióta vagyok! Anyám, Kármen és Kata.
-Ti lányok szerintetek mindig hülyeségeket csináltok.-nevet fel
-De ez most tényleg az.-csapok a vállára játékosan
-Mondta valaki is azt, hogy azt csináltál?-mire végére ért a kérdésének én addigra már hevesen bólogattam
-Hárman.-mutattam neki azt a bizonyos varázs számot
-Mibe keveredtél?
-Csak most estem bele abba a bizonyos fekete levesbe, amit történetesen a visszatértem napjáig főztem.-legyintek
-Ilyen fogalmazást sem hallottam még, de rendben van.-enged meg egy félmosolyt, ami olyan, mint a helyes fiúknál a filmekben. Az a bizonyos mosoly, ami miatt minden lány ledobná a textilt, s ha én is egy ilyen lány lennék talán én is ezt érezném. Csak én, mint mondtam, beleestem abba a bizonyos levesbe.
A csengő felrázza a folyosót, így kullogva bebattyogunk a teremben, ahol furcsán mindenki magol, így megijedek. Miből írunk második órában, amiről én nem tudtam? Ahogy haladtam a helyem felé, figyelmesen megnéztem a könyvek borítóját, így tudatosult bennem, hogy a tanárnő év eleji éneklést tart, ami abból áll, hogy az emberek kiállnak a táblához, s az általuk kiválasztott dalt eléneklik. Rémülve ülök a helyemre és kezdem átolvasni a dalszövegeket, s a dallamot, de mire már menne az egyik, belép a tanár. Ilyenkor van az, hogy meghaltál, ha nem tudsz valamit elénekelni. Az egész osztály gyorsan vigyázba állt, s egyesek remegve néztek a tanárnő szemébe, ő mégis kedvesen mosolygott a diákokra, köztük rám is. Nem tudom, hogy miért kínozza magát azzal, hogy borzalmas hangokat kell kicsikarnia belőlünk, de ha ez valami beteges élvezet nála, én nem tudom mit csinálok. Talán kivetem magamat az utcára. Ez egy elgondolkodtató ötlet. Végig néztem azokon, akik nem remegve álltak, lekonyult fejjel a padot nézve, s csalódnom kellett, ugyanis négyen álltunk a lábunkon rendesen. Norbi, Odett, Kati és én. Egyetlen egy fiú a nem tudom hányból. Igazán jó arány. Ő vagy beletörődött abba, hogy egyes lesz neki, vagy esetleg valami jó is lehet ebből. Nyeltem egyet, miközben újra a helyemre pattantam és tovább bújtam a könyvet. Hallottam, ahogy megnyugtató beszédet mond, megígéri, hogy nem lesz semmi gáz meg egyéb hazugságok, és kinyitotta a naplót, hogy névsor szerint hívja ki az embereket, de a névsorban az első már el is indult a tábla felé. Felpillantottam, hogy megnézzem ki az illető, majd amikor már temetkeztem volna vissza könyvbe, újra felnéztem. Ott állt Norbi lazán zsebre tett kézzel, kaján vigyorral arcán, váll szélleségű terpeszben. Ez a gyerek furcsán lazán kezeli a dolgot.
-Miért ilyen laza?-kérdeztem Odettől, aki szemetforgatva ugyan, de megtisztelt azzal, hogy válaszol
-Jó hangja van. Nem annyira mint Gergőnek, de jó.-rántott vállat, majd tovább kutakodott a telefonján.
-Te nem olvasol szöveget?-lepődtem meg
-Aki úgy érzi, hogy megy neki egy olyan dal, amit nem a tankönyvben tanult, azt is elénekelheti. Csak magyarnak kell lennie.
-Értem.-bólintottam és Norbi felé néztem aki, már nyitotta száját
Aztán meghallottam azt az angyali hangot. Nagyokat pislogtam, s csak figyeltem ezt a fiút. Lágy, kellemes bármikor hallgatható hangja volt, kirázott a hideg, ahogy egyre többet hallottam kellemes hangjából. Szinte cirógatta a fülemet. Aztán elért a dal refrénjéhez, ahol kicsit beleélte magát a szerepbe, s mozogni is kezdet, ami igazán tetszett a többieknek, még nekem is. Sokáig hallgattam volna, de vége lett a refrénnek és Norbi is elhallgatott, a tanár is úgy mindenki bánatára. Magamban felidéztem Gergő hangját, akinek inkább rockosabb volt hangja, rekedtebb, mélyebb. Az ő hangját nem szereti mindenki hallgatni, s őszintén megmondom, hogy én se, de mégis néha jól esik. De Norbiét tényleg mindenki hallgatná. Egyszerűen a két hang ég és föld. Norbi az ég, Gergő a föld. Megkapta az ötösét, így leült a leghátsó padba, ahol azonnal telefonozni kezdett, figyelemre se méltatva a többieket. Sorra mentek ki, kinek jobb, kinek rosszabb képességű hanggal, mégis teljesen más volt az egész. Sokan ugyanazt a dalt énekelték, de mégis teljesen más volt. Hol a remegéstől, hol a hang magasságától, hol pedig a hangminősége miatt. Odett természetesen azt a részletet énekelte el, amit Gergő osztott meg az oldalán, hogy mi lesz a következő dalnak refrénje, s én természetesen benne leszek abban a videóban, ahol az egészet meghallgathatják. Csodás, nemde? Aztán elértünk az utolsó betűhöz, a v-hez, amiben természetesen csak én tartoztam, így kelletlenül felálltam. Enyhén összehúztam magam, talán védtem magam a tekintetektől, vagy őket a hangomtól. Kérdés az, hogy mégis melyiktől. Félve mondtam ki melyik dalt választottam, s kicsit később elkezdtem Szabyest-től a Szakadékok közt c. dalt. Ezért ezt választottam, mivel ennek rövid a refrénje, pörgősebb, így gyorsan letudhatom. Sokszor megremegett a hangom, néhol elcsúsztam, máskor pedig nem jött ki jól a hang. Őszintén féltem az eredménytől, ugyanis sokáig elgondolkodva nézett rám, a többiek pedig egyszerűen csak csendben várták a fejleményeket. Orcám pírba borult, így a helyzet számomra még kínosabb lett. Miért nem tudja kinyögni azt a fránya jegyet!
-Most nem tudom eldönteni, hogy négyest vagy ötöst adjak.-morogja
-Négyest.-kiabálja be Odett
-Kérdeztelek Odett?-sóhajtott, de most kivételesen egyet érettem ezzel a hárpiával
-Adja meg a négyest. Sokszor rontottam, ezt maga is tudja.
-De a hangod azt tiszta volt. Eddig csak Kati és Norbi énekelt tisztán, de úgy néz ki csatlakoztál te is a kis csoporthoz.
Horkanás, majd kuncogás. Az előbbi női a másik határozottan férfihang, így fél szemmel Norbira pillantok, aki továbbra is pötyögött.
-Egyezzünk meg egy ötösben, de ezért csatlakoznod kell a kórushoz.-fordult felém egész testével
-Hogy mi van?-háborodott fel a padtársam
-Esküszöm legközelebb egy szigszalaggal jövök be hozzátok. Odett! Most már igazán befoghatnád!-emelte fel a hangját
-Szóval akkor kapok ötöst, ha csatlakozok az énekkarhoz?
-Így is fogalmazhatunk.-rántott vállat
-Írja be a négyest.-nyögtem ki egy kis idővel később, majd elindultam a helyem felé
Nem fogom magamat az iskola előtt leégetni, nem fogom a szabadidőmet kórusdalok magolásával tölteni, nem fogok plusz órákra bejárni. Szóval szerintem ebből határozottan rá lehet jönni, hogy nem akarok csatlakozni a nyamvadt kórushoz! Csíkká préselte ajkát a tanárnő, végül pedig beleegyezett, majd kiment a teremből ugyanis, időközben kicsengettek. Nem tudtam mit tegyek, így hát ittam egy korty vizet, de természetesen azt se tudtam nyugodtan véghezvinni, ugyanis  göndörke úgy döntött, hoyg beront az osztályomba. Az asztalra csapot és haragos tekintettel nézett rám, végül pedig felrántott a helyemről és a folyosóra vezetett, ahol három embert láttam. Egy nőt kezében mikrofonnal, egy férfit kamerával és Gergőt idegesen. Itt meg mi folyik?
-Mikor akartad velem közölni, hogy hirtelen beálltál celebnek?!-sziszegi
-Nem, én egyszerűen csak hagytam, hogy belerángasson egy videóklipbe.-dörzsöltem meg az arcom
-Te komolyan úgy gondoltad, hogy ezek után nem fognak keresni?-mutatott ki az ablakon, ahol a nő éppen a bejárat felé vette az irányt
-Kérlek segíts!-könyörögtem
-Emma. Ez a te sarad.-áll hátrébb
-Könyörögve kérlek szépen Kármen, hogy segíts rajtam.-tettem össze a két tenyerem, ugyanis már engem hívtak a portához a hangosbemondóban
-Azt akarod, hogy megbízzon benned? Akkor told le a segged, s ne hagyd, hogy leégjen.-sziszegi
Ajkamba haraptam, s újra lejátszottam a fejemben az anyámmal való beszélgetést. Azt monda ne legyek vele kettesben. Sőt megparancsolta. De én mégis azt fontolgatom, hogy lemegyek. Tegyek az anyai szóra és menjek le, vagy hagyjam, hogy az érzéseim vigyenek? Barátság vagy megint önzőség? A hajamba túrtam és amikor újra a nevemet kántálták, beleöklöztem a falba, majd mély levegőt véve elkezdtem lefelé trappolni. Mit meg nem teszek ezért a hülyéért. Bemutatkoztam a nőnek, aki sietve kivezetett, hogy csináljuk meg végre az interjút, de aztán közölték, hogy minimum negyed órát késni fogok, így kikértek inkább az egész óráról. Szóval ezek frankón azt hiszik, hogy engem csak úgy el lehet kérni angolról? Gondolhatom, mit gondol most rólam a tanár úr. Benyögtem egy rendbent, majd az arcomra festettem egy vigyort, aztán bemutatkozott meg elmondta kiket láthatnak a nézők, meg hogy miért is. Kérdések záporozták egymás után őt, s akár valami robot, automatikusan válaszolt rájuk. Mintha már előre begyakorolta volna a válaszokat. Homályos válaszokat adott a jövőre utaló kérdésekre, egy mondatban válaszolt a lényegtelen kérdésekre, viszont amit ki kellett fejteni, azt tömören meg is tette. Most ezzel akar jelezni nekem, hogy haragszik rám? Nem kizárt. Talán azt hitte, hogy a hírnév hallatán rohanni fogok? Fogalmam sincs. Még mindig azt hiszi, hogy egy kis semmi vagyok a társadalom szemében?
-És hol találkoztál Emmával?-teszi fel neki a kérdést, mire én is visszatérek a gondolataimból az élők közé
-Igazából mi gyerekkori barátok vagyunk, szoros a kapcsolatunk.-válaszoltam helyette és közben felnéztem rá, de ő csak bólintott egyet
-A videóklipp végét látván tényleg elgondolkodtam, hogy ti most együtt vagytok e, mert nagyon jó lett az a jelenet. Arra lennék kíváncsi, hogy tényleg van köztetek valami?
-Ne…-kezdek bele, de ő a derekamnál fogva magához ránt és szélesen a kamerába vigyorog
-Igazából, mint mondta szoros a kapcsolatunk. Szinte úgy tekintek rá, mint a húgomra, számára én pedig egy fiatalabb bátyó vagyok.
-Nem is csodálom, hisz’ együtt nőttetek fel.-kuncog- De azért sok képet lehet látni a fanoldaladon, hogy megölelitek egymást, sőt azt is lekapták, hogy este együtt érkeztetek meg, de csak másnap délután ment el tőled. Kapunk valami információmorzsát?
-Mi csak barátok vagyunk.-érzem, hogy válasz közben minden izmom megfeszül a személyes kérdés miatt, de közben szívem szétszakad. Szeretem ezt a hülyét, de ez lehet meg csak egy ágyast lát bennem.
-Egészen biztos?
-Teljesen.-nézek megint Gergőre, aki csak dermedve áll. Ezzel meg mi történt?
-Akkor köszönjük szépen, hogy válaszoltatok a kérdéseinkre.-mondta az utolsó mondatot nekünk, majd visszafordult a kamera felé, hogy a nézőktől is elköszönjön, majd eltűntek. De komolyan. Teljesen felszívódtak.    
-Mennyi az idő?-kérdeztem tőle, miközben elhúzódtam tőle
-Még csak tíz perc telt el az órádból.-veszi elő a telefonját
-Amúgy neked nem kéne dolgoznod is?-indulok vissza a bejárat felé
-Képzeld, sokat dolgozok.
-Hát eddig nem sokat láttalak.-horkanok fel, közben mégis azon agyalok, hogy miért is csinálom ezt. Ja meg van! Jobb veszekedni, mint egymással enyelegni. Vagyis nem jobb, de ezt kell tennem.
-Mert még teljesen nem végeztem el a sulit. Egy hét suli, egy hét munka. De te most miért vagy ennyire bunkó?-indul utánam
-Csak, mert miattad fog még jobban szekálni Odett, a tanár azt hiszi, majd, hogy én hirtelen beálltam celebnek, Kármen is ezt hitte. De én nem vagyok celeb!-csapok a combomra
-Már miért lennél celeb?-értetlenkedik
-Szerepeltem a videóklippedben, meginterjúvoltak, ráadásul a pletykalapodon már közös nevet is kaptunk.-soroltam fel
-Te ennyire követed azt az oldalt?
-Igen, mert szeretném tudni, hogy miféle híreket terjesztenek rólam.-röhögök fel fájdalmasan, de a hangom elcsuklik. Külső szemlélőként azt gondolhatja az ember, hogy ez most azért sír, mert híreket terjesztenek róla, de az én szemszögemből nézve azért, mert rossz érzés veszekedni vele. Fizikailag távol akarom magamtól tartani, de nem megy, ehelyett lelkileg bántom őt, hogy maradjon tőlem távol. Az a célom, hogy újra mindenki bízzon bennem, erre összetépem mindazt, amit tettem eddig, amit eddig felépítettem bizalmat, hogy ne kerüljek újra forró helyzetbe vele. Csodás, nem? Már a saját szerencsétlenségem miatt bőgök, minden szar miatt pityergek. Tényleg jogosan mondhatják rám, hogy egy síros kiscsaj vagyok.
-Ez bánt téged ennyire? Hogy belekevertelek?-teszi fel óvatosan kérdését és karját kinyújtja felém, de én elhátrálok
-Tulajdonképpen igen. Abba videóba is akaratom ellenére tettél bele.
-Miért nem mondtál nemet?
-Ott volt már az egész stáb. Már nem tudtam volna lelépni.
-Figyelj, sajnálom. Tényleg nem volt szép tőlem, hogy kérdés nélkül beletettelek a klipbe. Nem volt jogom hozzá.
-És már amiatt azt hiszik, hogy együtt vagyunk.
-Hiszen együtt is voltunk. Négy évvel ez előtt együtt voltunk. Neked nem jelentett semmit?
-Igen együtt voltunk, jó volt, szép volt, akár egy kis tiniszerelem. De semmi más.
-Szóval neked csak egy kis tiniszerelem volt? Azt akarod mondani, hogy semmilyen érzelem nélkül csókoltál vissza a hídon? Semmilyen érzés nélkül csókoltál vissza pár nappal ezelőtt?-emelkedett benne is a pumpa
-Én nem ezt mondtam, hogy akkor nem éreztem irántad semmit. Csak azt, hogy nem tartott sokáig, mert én elbasztam, de amúgy se lett volna hosszú életű. A múltkorit ne keverd pedig bele!
-Miért, az mi volt? Egy olyan szex, amiben semmi érzelem nem volt? Akár valami pornó?-közel lépett hozzám, vészesen közel, mellkasunk összeért, sőt ha egy magasak lennénk, akkor még az orrunk is egy vonalban lenne. És ez nagyon volt rendben
-Gergő én… Vannak bennem még érzelmek, de már kicsit sem olyanok, mint voltak.-törik el végleg a mécses. Ilyen érzéketlen hülye barmot, mint én, aki állandóan hazudik, még nem látott a föld.
-Már nem olyanok? Akkor ez sem ébreszt benned semmit?-simít végig a karomon, mire szívem zakatolni kezd, bőröm érintése után libabőrös lesz és a pulzusomról már ne is beszéljünk.
Csöndben tűrtem. Tűrtem, ahogy karja, körém fonódik, még közelebb ránt magához, szabad keze pedig a nyakam vonalát rajzolta végig, majd kulcscsontomét, végül arcomra tért át. Legszívesebben felnyögnék, kérnék egy csókot, vagy valamit, de azt azonnal kihasználná. Meg különben sem értem őt. Ez inkább a vágyat fokozza, mintsem azt, hogy bebizonyítsa magának, hogy még tényleg szeretem. De lehet neki ez egyenlő az érzékiséggel, amikor a test vágyik arra, hogy több legyen. Tekintetemet a mellkasára tapasztottam, s amikor hüvelykujjával végig simított alsó ajkamon, kicsit szakadozva szívtam be a levegőt. Úgy éreztem, hogy felgyulladok, forrt a vérem, s ez csak az idegeimmel játszott. Államnál fogva felemelte fejemet, hogy végre a szemébe nézhessek, amiben tiszta élvezetet láttam. Nem láttam értelmét harcolni ellene, így inkább hagytam, hogy ajkaim elnyíljanak, némán könyörögtem az érintéséért, enyhén még feljebb is emelkedtem, de ő lassan araszolva közeledett felém, végül pedig már megadtam magam. Két kezemmel megragadtam, s végül már én csókoltam meg őt, nem kegyelmezve neki. Hevesen faltam őt, miközben hátrébb lépkedtem, hogy a szélső termekből kinézve se lássanak minket. Hajába túrtam, ami miatt egy doromboláshoz hasonló hanggal ajándékozott meg, így a fenekembe markolt. Bennem végleg felgyulladt a tűz, amit nem lehetett eloltani, éreztem a forróságot, azt a bűnös forróságot. Tudtam, hogy ő is elveszítette a fejét, mert át akarta venni az irányítást, de én nem hagytam. Ő engem kínzott, most én őt. Finoman végighúztam ujjaimat felsőtestén, majd pólója alá csúsztattam azt, ahol azonnal megéreztem, hogy kirázta a hideg. Végighúztam körmeimet izmos hasfalán, végül pedig elszakadt tőlem.
-Ezt a csatát még nem nyerted meg.-lihegi
-De a háborút meg fogom.-kacsintok rá, mire összeszorítja fogait
-Üres valamelyik öltöző bent?-biccent a sportcsarnok felé
-Nézzük meg.-búgom, majd elindulok az épület felé, ő pedig akár egy kiskutya, követ.
Őszintén megmondom, hogy élveztem a helyzetet. Hogy most én irányítok. Mindig mindenhol azt láttam, hogy a nők semmibe se szólhatnak bele, mindig az van, amit a pasik akarnak, s végre én is tapasztalok egy ellenpéldát. Belököm az ajtót, majd az első üres öltözőbe belépek, ahol már szó szerint becsapja az ajtót és ő ront nekem, nem hagyva, hogy én legyek az irányító. Tetszett a hevessége, nagyon is. Polója alját szorongattam, míg a tarkómnál fogva tartott, aztán már ő dobta le magáról a felsőt. Kuncogtam rajta egy sort, de nem sokáig tartott, ugyanis újra megragadott és keményen megcsókolt. A falhoz préselt, s nyakamat kezdte el kényeztetni, itt viszont már hangot adtam élvezetemnek. Felsóhajtottam, ahogy megszívta a nyakamon a bőrt, de amikor egy apró puszit adott rá, teljesen elvesztettem az eszemet.
     
Gyorsan kapkodtam magamra a ruháimat, ahogy ő is. Ebben a pillanatban nem éreztem hibának azt, ami nemrég megtörtént, de amit elmegy, magamba fogok süllyedni, s az arcomra kiül a világfájdalom. Hiába élveztem, hiába volt jó, hiába érzek iránta bármit is, nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Miért érzem, hogy ebből nagy baj lesz? Miért érzem azt, hogy itt valaki összefog roppani? Nyeltem egy nagyot, miközben megigazítottam a hajamat, már amennyire tudtam, mert valaki annyira széttúrta az egészet, hogy ezt már csak fésűvel lehet rendbe hozni. Ebből azonnal rá fognak jönni, hogy itt volt valami. Valami olyan, ami elegendő egy nagyon szaftos pletykának, ami természetesen igaz lesz. Természetesen neki ez nem gond, fiúból van, náluk ez dicsőségnek számít, de egy lánynál már kevésbé. Arra az oldalra söpörtem a hajamat, ahol kiszívta a nyakamat, de előre tudtam, hogy ez veszett ügy. De még milyen veszett ügy! Mögém lépett és csókot lehelt az arcomra, majd egy utolsó forró csókot adott kipirult számra, majd egy elköszönés és már ott sem volt. Eltűnt, de én nem tudom lemosni a nyomát. Kiléptem az öltözőből, szerencsémre senki nem volt az előtérben, így gond nélkül kijöhettem az épületből és leültem a lépcsőre. Féltem. Hogy mitől, magam sem tudom, de féltem. Azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy érzelemmentesen feküdtem le vele akkor, így most is besétáltam a csapdájába. Tisztába volt vele, hogy hazudok, mégis megtette, mégis elcsavarta a fejemet. Legszívesebben elsüllyednék, eltűnnék a világ elől. Anyám megmondta, hogy ez lesz, de én még sem hallgattam rá. Összerezzentem a bentről kiszűrődő csengő hangjától, így az arcomat tenyerembe temettem. Még csak a második órám telt el, alig kezdődött el a nap, de én már az egészet elbasztam. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magamat, mégsem ment. Ezen nem lehet javítani. Egyáltalán nem lehet javítani. Erről csak én tehetek és ezt nem is lehet rendbe hozni.
-Hé! Mi a baj?-telepedik le mellém Kármen
-Alig vagyok fönt néhány órája, de én már úgy elbasztam a napomat, ahogy csak lehetett!
-Mit csináltál?-kérdezi
-Elhúzod a hajamat egy kicsit a nyakamtól, s meglátod.-adom neki az utasításokat, amit azonnal meg is tesz
Meglátja a lila foltot, így azonnal vissza is teszi a hajamat, majd felrángat a kőről és a mosdó kísér, ahol az alapozójával megpróbálja eltűntetni a foltot, közben meghallgat. Nem mondok semmi olyat, amiből azonnal rá lehet jönni, óvatosan fogalmazok, de a sírásom miatt amúgy se érteni senki. Konkrétan nem értem, hogy Kármen, hogy érti egyáltalán, amit mondok. Biztos valami titkos képesség. Természetesen elmondta, hogy ő is tökéletesen egyet ért anyámmal, de nem köp be neki. De milyen legjobb barát az, aki nem szid le a hülyeséged miatt? Szar, s én nem mondhatom róla, hogy szar, már azért sem, mert meghallgat és segít nekem. Rám áldozta az alapozóját, amit alapjában nem tenne meg. Megtöröltem az arcomat, majd a szemébe néztem. Láttam benne, hogy sajnál, láttam, hogy próbál együtt érezni, de vele még senki nem volt ilyen tapló. Őt még nem nézték egy olyan lánynak, akivel jó a kefélés, mert őt tényleg szeretik. Őt tényleg szereti Ádám. Én naivan azt hittem mélyen, hogy mi tényleg összejöhetünk, hogy ő is érez valamit, meg további hamupipőkés sztori, de a mai lelépése után egyértelművé vált, hogy nem. Miattam változott meg ennyire, én tettem egy ilyen tapló és barom emberré, aki kihasználja a lányokat.
-Gyere ide te!-tárja ki karjait, én pedig azonnal megölelem őt
-Köszönöm!-susogom
-Ne köszönj te semmit!-szorít magához még jobban

Csöndben fekszek az ágyamon, párnámból már ki lehetne csavarni a sós nedűt, de a könnyeim még mindig folynak. Senki nem tudott felvidítani, semmi sem tett jó kedvűvé, még egy mosolyt sem sikerül a srácoknak az arcomra erőltetni. Pedig mindent megpróbáltak. Vicces emlékeket idéztek fel, sütit, csokit és a kedvenc sós nasimat hozták el nekem, ölelgettek, mindent csináltak, de mégsem. Semmi sem használt. Egy darab szarnak érzem magam. Amióta az eszemet tudom, bejön ez a gyerek, sőt még szeretem is, de én elrontottam, megsavanyítottam őt. Nem tudom, hogy hány lány szenvedett az én önzőségem miatt, de most megfizetem az árát. Ha az kell neki, hogy megbosszulja azt, amit én tettem vele, tegye. Nem gátolom meg. Még egyszer belém kell rúgnia azt vége. Vége kell lennie, mert annyira nem lehet kegyetlen. Az oldalamra fordulok, hogy ne a plafont nézzem, hanem az emoji-s párnáimat, hátha jobb kedvre derítenek egy idő után, vagy valami, de az idióta kaki forma miatt, még jobban kakinak éreztem magam. Amikor a perverz fejű smiley-ra pillantottam, akkor is ő jutott eszembe, eszembe jutott az, amikor egy ideig úgy nézett rám, mint egy kis senkire és úgy csinálta, ahogy neki tetszett. Akkor fájt, de nem mutattam ki, mert féltem tőle, de mintha valami visszahozta volna, s újra a régit láttam benne. De az a tekintet örökre belém égett. Teljesen sötét volt, tüzes, akaratos és ijesztő. Az a szem, amibe el tudtam veszni egy tizedmásodperc alatt, olyanná vált, mintegy démoné. A telefonom váratlanul bevilágította a szobát, így érte nyúltam, de amikor megláttam Gergő képét, a gyomrom összerándult. Megnyitottam az üzenetet, amiben annyi áll, hogy „holnap?”. Van még képe megkérdezni, hogy holnap megint megfektethet e? Ez tényleg csak ennyinek tart engem? Egy kibaszott lyuknak, amibe kénye kedve szerint bedughatja magát? Én lettem a házi prostija? De ez lesz az utolsó. Utoljára rúg belém. Ha már lehet választani aközött, hogy előbb vagy utóbb, akkor inkább előbb essünk túl rajta. Visszaírtam egy okét, majd, amikor láttam, hogy ír, nagyon nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne kapcsoljam ki a netet, de ha már így állunk, várjuk ki a végét. Félbe hagyta az írást, így kikapcsoltam a telefonom képernyőjét, de rá pár másodperc múlva messenger jelezte, hogy hívnak. Minden mindegy alapon fogadtam a hívást és köszöntem neki.
-Szia! Nem gond, hogy felhívtalak?
-Nem.
-Valami baj van?-Történetesen te vagy a bajom, de ezt nem mondom neked.
-Csak most néztem végig egy drámát, így most bőgök.
-Ti lányok fölöslegesen siratatjátok meg magatokat.-nevet fel. Akkor te miért siratsz meg lányokat?
-Te sirattál meg lányt?-teszem fel a kérdést
-Miért érdekel?-savanyodik el
-Csak érdeklődtem.-rántok vállat, holott nem látja
-Tudomásom szerint nem. De te sirattál meg fiút.-horkan fel. Hagyjuk had álljon neki feljebb.
-Sajnálom.-nyögöm ki
-Ez nekem nem elég.-morogja ingerülten, én pedig megijedek.
-Egyenlőre csak ennyit tudok mondani. Nem tudom, hogy tudnám jóvátenni.
-Nekem van rá ötletem.
-Mi?-érdeklődtem
-Gyere ki most a Dunához.
-Most?-kerekednek ki a szemeim
-Ja.
-Akkor ott tali. Szia!-köszönök el, ő pedig simán csak kinyomja
Letörlöm az arcomon lefolyó könnycseppeket, és valami elfogadhatóbb öltözetbe vágom magamat, ugyanis nem egy óriás pólóban és egy igencsak rövidnadrágban kéne megjelennem ott. Felvettem egy sima fekete pólót, meg egy koptatott farmert, arcomra felkentem pár réteget. Mit meg nem teszek ezért a hülyegyerekért. Miért engedem, hogy lássa, mennyit bőgtem, még ha nem is tudja, hogy miatta? Halk ajtónyitásra leszek figyelmes, így fürgén hátra kapom fejemet, hogy megpillantsam ki az aki az ajtóban áll, ahol anyát vélem felfedezni érdeklődő arckifejezéssel. Gondolom kíváncsi arra, hogy hova készülök már megint. Gyorsan elmagyaráztam neki, hogy találkozok valakivel a Dunánál, meg még válaszoltam pár általánosabb kérdésére, s elindultam. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Egy egyszerű beszélgetésre? Vagy valami nosztalgiázásra? Esetleg forró percekre újra? Nem tudom. Egyszerűen túl akarok lenni az összes visszavágásán, hogy megköszönjem neki, hogy átéreztette velem, hogy ő mit érzett, hogy ágyasként használt és egyéb „finomságok”. De valahol mégis féltem. Hogy miért? Talán azért, mert lehet nem fog velem találkozni ezek után, hogy én leszek az aki miatt ténylegesen szétesik a csapat, hogy újra megint én rontok el mindent. Viszont az sem kizárt, hogy én gondolom túl ezt. Lehet nem akar semmit, bár a kijelentéséből nem erre következtetek, de meglátjuk. Felszálltam a motoromra, majd beindítva azt pár másodpercig csak hallgattam a hangját. Kellemes érzés volt. Meghúztam a gázt kétszer-háromszor, végül pedig egy sóhajtás közepette inkább véglegesen is elindultam előre. Furcsán üres volt a város, szinte senki ismerőst sem láttam, ami továbbra is rontotta a hangulatomat. Direkt csesz ki velem az élet vagy mi az isten?! Éreztem, ahogy a könnyek újra marni kezdik a szemeimet, de meg makacsoltam magam. Nem sírhatok! Nem sírhatok állandóan, mert nem lesz jobb, ezzel csak rontok a helyzeten. Tény, hogy könnyebb egyszerűen csak magadba roskadni, de javul a helyzet? Egyáltalán nem. És ezt nekem is végre fel kéne fognom, mert lassan vége annak az életszakasznak, ahol ez megengedett, hogy annyit sírj amennyit szeretnél, hogy hisztizz. Mennyit hisztiztem én régen! Tényleg nem értem, hogy ezek hogy tudtak elviselni. Túlreagáltam mindent, hülyeségeket beszéltem, hülyeségeket csináltam és azt hittem érett vagyok. Az volt a legnagyobb hiba. Érettnek képzelni magad, miközben mélyen te is tudod, hogy nem vagy az, s a körülötted lévők is. Borzalmas voltam az most már biztos.
Élesen bekanyarodtam balra, így elém tárult a rakpart nem is olyan rég járt útja. Mennyi minden történt azóta, hogy eljöttünk ide Natasával. Halványan elvigyorodtam, majd felgurultam a parkolóba, s leállítottam a kicsikét, majd egyszerűen csak ott ülve néztem az előttem lévő folyót. Most már nem fürödnek benne, kevesebb a homokos rész, az idő is hűvösebb. Lassan tényleg itt az ősz, aztán jöhet a kabátszezon. Fúúú de nem szeretem azt az időszakot! Leszedtem a fejemről a sisakot aztán a közeledő autó felé pillantok, amelynek kormánya mögött Sárosi Gergely ül, kedves fél mosollyal arcán. Intek egyet neki és leszállok a motoromról is, hogy úgy üdvözöljem, mint egy jó barátot, amit nem bánt. Gondolom ez jobban esik neki, mint egy sima köszönés, vagy egy intés. Eltávolodok tőle és szemébe nézek, ahol zavartságot látok és egy kis félelmet. Vajon mi bántja ennyire?
-Minden rendben?-simítok végig karján, de ő elfordítja fejét
-Nem teljesen.-fújja ki remegve a levegőt
-Gergő, ha megbántottalak valamivel, sajnálom. Nem volt szándékos.-kezdek el szabadkozni, pedig nem is tudom, hogy mit csináltam
-Te semmit, de én annál inkább.-nevet fel kínjában
-Nyögd már ki az isten szerelmére!-puffogok
-Átgondoltam az utóbbi napokat, ami velünk történt és rá kellett jöjjek, hogy hiba volt mindaz, amit tettünk. Gondolom te nem akartál semmi olyat, ami régen volt, én pedig haragudtam rád. Nagyon. Azt akartam, hogy kétszeresen visszakapd azt, amit te tettél velem.
És itt már nem bírtam állva maradni. Le kellet üljek, vagy legalább nekitámaszkodjak valaminek, így nem is tettem másképp, nekitámaszkodtam az autójának. Jogosan gondoltam mindent, tényleg egy ágyasnak gondolt, tényleg vissza akarta adni.
-Fájdalmas eszközhöz folyamodtam és gondolom te is megtapasztaltad, hogy ez lehet a világ legrosszabb módszere, én mégis megtettem. De mégis tisztában voltam vele, hogy ez nem jó, hogy egyáltalán nem helyes ez. Talán mégis az legrosszabb, hogy semmi érzelem nem volt benne. Semmi, s te az elsőnél tényleg úgy éreztem, hogy valami van még, de az egyoldalú. És aki ezt az egészet táplálja az te vagy.
-Hát tényleg nem voltál kegyelmes, de elmondtad, hogy megbántad.-nézek a szemébe
-Én amikor rád írtam, nem titkolom kefélni akartam veled, de aztán amikor feltetted a kérdést, hogy sirattam e már lányt, akkor már tudtam, hogy nem egy szappanopera miatt bőgtél, hanem miattam.
-Kérlek ne folytasd. Mint rájöttél, miattad bőgtem szét a fejemet délután, viszont most nem akarok!-törlöm le durván orcámról a lázadó könnyet
-Nem kéne többet kettesben találkoznunk…-sóhajtja, s ez volt a végdöfés. Anyámtól hallani is rossz volt, de ez volt a vég.
-Mert abból semmi jó nem származhat, mi?-csuklik el a hangom Nem is értem, honnan van ennyi könnyem.
-Nem. Rossz látni, hogy ezt én tettem veled, hogy már megint miattam sírsz. De nem mehet tovább.
Hevesen bólogattam, közben egyre jobban nyomtam szívemhez öklömet, hátha a fizikai fájdalom rosszabb lesz, mint az igazság. Többet nem akar semmit tőlem, sőt mióta leléptem, én csak gyűlöletet tápláltam benne, egészen idáig. Itt mindent bevallott. Nem bírtam tovább, némán utat engedtem zokogásomnak, de ő lépkedni kezdett felém. Kinyújtottam a karomat és eltávolodtam az autójától. Tudom, nem menni akart, hanem megölelni, mégis elléptem tőle. Talán ez volt az utolsó, hogy megölelt, több nem lesz. Gergő mégis újra elindult felém, kezét arcomra simította, de eszembe jutottak az öltözőben történtek, amikor enyhén megszorította a nyakamat, így mellkasára tettem a kezeimet és teljes erőmből ellöktem magamtól. Nem akartam mást, csak azt, hogy eltűnjön, s mire feleszmélek, már az autó sincs a közelben. A térdemre rogyok, majd felüvöltök torkom szakadtából, hangot adva fájdalmamnak.

Hey Everybody!
Meg is jöttem a résszel, s sajnálom, hogy ennyire sokat kellett várnotok, de jött a félév, rengeteg tanulás, stressz és egy pityergés is volt. De ennyit rólam! Hogy tetszett nektek a rész? Már ha volt bennetek annyi erő, hogy elolvassátok, ugyanis nagyon hosszú lett. 
És én is Nagyon Boldog Új Évet Kívánok MINDENKINEK!!!!!!!
Puszi:Sheila Mendes

2 megjegyzés:

  1. *Hjaj*
    Heyho vagy valami ilyesmi, de perpillanat akkora sokkot kaptam és olyan hirtelen ért a hideg zuhany, hogy ennél nagyobb és hidegebb dolog rég okozott ekkora pofont.
    Szóval feltenném a kérdést. MI A JÓ TÚRÓS SZENT MILKÁS CSOKOLÁDÉS ÉGŐSOR?

    Annyira, hogy is fejezzem ki magam?
    Öö..
    Nah szóval annyira elhitetted Gergő által Emmával az egészet (ennél jobban nem tudom megfogalmazni), hogy én is elhittem és esküszöm eszembe se jutott, hogy bevallja neki.

    Kiakadtam őszintén.

    Emma: Megtudom érteni, mint lányt, mert ja. Odaadta a szüzességét egy olyannak aki elméletileg és gyakorlatilag is szórakozott vele. Mondhatja azt, hogy megérdemelte, de nem. Ilyet egy lány sem érdemel, ezt a dolgot Gergő elég mocskosul kihasználta. Fájhatott neki egykor, viszont aaaaahj most úgy KIAKADTAAAM.

    Gergő: ÉN SZURKOLTAM NEKED!

    Norbi: Amikor Emma arról papolt, hogy Norbi hangja az ég és Gergőé a föld kezdtem abba hitbe tévedni... Nos azt hittem Emmának bejön. Bár lehet nem is vagyok messze a dologtól. Szimpi a srác de én a Germa párost shippelem:(

    Kármen: Annyit nevetek rajta:D Jó most nem nevettem, de őt is szeretem a többi szereplővel együtt. Az alapozós rész jó volt.

    Amúgy meg az egész.

    Ennek ellenére is... Imádat van <3!

    VálaszTörlés
  2. Heyo!
    Hát sajnálom drága, hogy összetörtem a véleményedet Gergővel kapcsolatban, de hát ő egy sztár lett, s eléggé rossz irányba változott. Valami ütős dolgot akartam, amire senki sem számít az első évad alapján, de hát négy év eltelt. Nem lesz semmi sem olyan, mint régen.
    Emma pedig erős lány, túl fog lépni rajta, vagy ha nem is, nem fogja, hagyni hogy még egyszer ártson neki.
    Kármen pedig egy igazi barátnő, aki bármikor képes leordítani a fejedet, mindenért, de attól függetlenül mindig ott van.
    Norbiról pedig egyenlőre nem nyilatkozom.
    Örülök, hogy azért tetszett! :D
    Puszi:Sheila Mendes

    VálaszTörlés