2016. november 21., hétfő

#2 Ötödik fejezet



A hosszas mozgás után komótosan caplattam az iskola felé, ami alig volt már ötszáz méterre, szóval már nem kapkodtam annyira a lábamat. Inkább csak nézelődtem és Norbi kijelentésén gondolkodtam, ami még mindig jól esik. Soha nem hallottam még ilyet, főleg nem úgy hogy nekem mondták. Igazából nem is nagyon mondtak nekem ilyeneket, ha jobban belegondolok, mindig csak a negatív tulajdonságaim után érdeklődtem, ami miatt mindig szomorúbb voltam, mint előtte, aztán meg csodálkoztam azon, hogy miért van ilyen rossz kedvem, holott csak magamnak köszönhettem. Emlékszem, amikor szembesítettek azzal, hogy anyáskodó vagyok. Az vicces helyzet volt, igazából, ha nem történt volna az, akkor szomorú napként emlékeznék rá. És itt döbbentem rá, hogy milyen egy pesszimista ember vagyok én. Mindenről szomorúság jut eszembe, nem nézem meg a jó oldalát. Ez talán azért van, mert amikor volt ez az egész fejlődés bennem, szinte csak ilyeneket tapasztaltam, láttam, hallottam, olvastam és nem akartam túlzottan tenni érte, inkább csak hagytam a dolgot. Ez nagyon nem tetszett így utólag, de sajnos már ezen nem tudok változtatni. Megálltam egy pillanatra és hátranéztem a volt általános iskolám felé, s hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy bemegyek ma oda. Nem az volt életem legjobb iskolája, de volt idő, amikor szerettem, még ha csak egy év volt az. Újra gyorsítottam a lépteimen, a lépcsőfokokat kettesével szedtem, majd fürge mozgással kaptam a vállamra a táskámat és újra megtettem a távot, immár lefelé. Elköszöntem azoktól, akiktől el kellett, majd a motoromat megragadva indultam meg az általános iskola felé. Már messziről lehetett hallani a szünetet kint töltő gyermekek hangját, hallani ahogy a focilabda a rácsnak ütődik és a hangos sípokat, amik jelezték, hogy ideje sorakozni a bejárat előtt. Pont akkor értem oda, amikor az utolsó gyerek ment be az épületbe, így már gondtalanul lépcsőztem egy kicsit még és beléptem az alsó aulába. A portásra mosolyogtam, aki kicsit már megöregedett, így nem ismert fel, de nem hibáztatom. Akik csak elsuhanni láttak a folyosón meg néha krétát kérni, arra nem lehet pontosan emlékezni. Megnéztem a Diák önkormányzatos táblát és a neveket, a jelenlegi osztályokat. Ugyanaz a rendszer volt. Hátra fordultam és megnéztem a volt környezet tanárom faliújságát, amin még mindig ott volt az öko táblázat, miszerint melyik osztály hány pontot kapott a tisztaságra. Az enyém általában hatot kapott, ami hozzánk képest egész jó. Újra felsétáltam az emeletre és végig néztem a fölső aulában, ahol a még június elején kirakott rajzok voltak kirakva, mindegyiket egy itteni diák rajzolta. Ráfordultam a régi szárny folyosójára és végig néztem az osztályokon, hogy mégis melyik osztály van itt és ki az ofő, aztán miután csak ismerős tanárok nevével futottam össze, így inkább visszafordultam az új szárny felé, ahol a régi osztályom volt. Aztán amikor balra kellett volna fordulnom, hogy szembe kerüljek a termem ajtajával ledermedtem. Lelki szemeim előtt hirtelen a volt osztályomat láttam, amint informatikára vagy erkölcstanra vártunk, amikor a tanár után leskelődtünk, szinte hallottam, ahogy az akkori osztálytársaim üvöltöznek. Eszembe jutott az a karácsony, amikor kétszer kisütöttük az áramot az osztályba, egy táblaszivacsot kiégettünk, amikor szökőkutat csináltunk és beszorultunk a terembe. Sóhajtottam egyet és óvatosan az ajtó elé álltam és a falra felfüggesztett kis táblára néztem, amin a volt osztályfőnököm neve díszelgett és az 5.B felirat. Ránéztem az órarendre,így megtudtam, hogy osztályfőnöki óra zajlik bent, így vettem a fáradságot és bekopogtam, mire csönd lett. Lassan lenyomták a kilincset és a tanárnő enyhén ráncos arca bámult vissza rám és csak pislogott. Láttam a szemében, hogy ismerős vagyok neki, de nem ugrik be neki hogy honnan, így egy kicsit megkönnyítettem az dolgát és megszólaltam, mert a hangom az nem sokat változott.
-Jó napot Zsuzsa néni! Emlékszik még rám?-mosolyogtam rá
-Te lennél az Emma?-kerekednek ki a szemei, mire bentről azonnal susmorgás hangzik ki
-Igen, én lennék. Gondoltam meglátogatom a volt iskolámat és a volt osztályfőnökömet.
-Jaj, gyere be! Régen láttalak már.-tárja nagyobbra az ajtót, így én is beléphetek, ahol vagy húsz darab szempár figyeli minden mozdulatomat. Először megrémültem, de aztán eszembe jutott az, hogy ezek még csak gyerekek, nem kell félni tőlük, így intettem nekik.
-Sziasztok!
-Jó napot kívánok!-mondják egyszerre
-Szóval gyerekek, ő egy volt tanulója az iskolánknak, s úgy döntött, hogy meglátogat minket. És mivel a mai témánk nem volt olyan eget rengetően fontos, így most Emma fogja átvenni a fegyelmező szerepet és én hátul meghúzom magamat. Hagyom, hogy kérdéseket tegyetek fel neki.-azzal el is indult hátra a zongorához és mosolyogva figyelte, ahogy minden gyermeki szempár rám szegeződik
-Köszönöm szépen. Szóval! Először is tisztázzuk azt, hogy engem tegezettek, nem vagyok még olyan idős, hogy magázzatok. Bármilyen kérdésre válaszolok, csak legyen értelme, akinek meg nem tetszik a viselkedése, annál alkalmazni fogom a volt itteni tesnevélő tanárom módszerét. Figyelmeztetlek titeket, fájdalmas lesz.-teszem le a táskámat és elfoglalom a tanári széket, amiben életembe egyszer ültem, mégpedig amikor ötödikben az első biológia témazárómat írtam. Igen. A tanár ide ültetett.
Pár kéz a magasba lendült, így azoknak a gazdáit lassan felszólítottam miután válaszoltam a kérdésre. Általában arról kérdeztek, hogy mi a kedvenc kajám, italom, hobbim és egyebek, de néha egész érdekes kérdéseket kaptam és őszintén megmondom, hogy ezekre szerettem a legjobban válaszolni. Zsuzsa néni is vigyorogva vette tudomásul, hogy akármennyire is kedvesnek látszom, érezni lehet rajtam, hogyha kell, keményítek, gondolom az volt a fejében, hogy milyen jó tanár is lehetnék én. Aztán az ablak felöli padsor leghátulsó padjában felfedeztem egy lányt, aki csak a füzetében babrált vagy az ablakon nézett ki, közben pedig tűrte, hogy a fiúk radírdarabkákkal dobálják. Láttam, ahogy néha nagyobb levegőket vett, szinte magamat láttam benne. Fogtam magam és hátra felé indultam egyenesen a lány és két fiú felé, de srácok rám sem hederítettek, gondolták, hogy csak a tipikus tanári hátrasétálás lesz, ám egyszer csak mögéjük álltam és a vállaikra csaptam a kezemet, mire megdermedtek.
-Megkérdezhetem, hogy mit ártott nektek, hogy ilyenekkel dobáltátok?-fogtam egy kis darabot és az egyik arcba dobtam
Csöndben ültek és lehajtották a fejüket, éreztem, hogy röhögnek, mire a felkarjuknál fogva rántottam fel őket a székből. Na, akkor megfagyott a vér az ereikben. Velem szemben fordítottam őket és a szemükbe néztem és felfedeztem bennük azokat a vonásokat, amiket annyiszor láttam, amikor engem dobáltak így.
-Szóval, mit is ártott nektek?-kérdeztem meg újra aztán pedig intettem, ők pedig kuncogva akartak megint leülni, mire megráztam a fejemet.
-Nem. A földre.
Összenéztek és óvatosan megcsinálták azt, amit kértem, én pedig elmagyaráztam nekik, hogy mit kell csinálniuk, mire lefehéredtek. A lányra sandítottam, aki kíváncsian figyelt, ahogy a többiek is, gondolom ilyet még nem láttak az itt töltött öt iskolai év után. A srácok fejükkel megtámaszkodtak a padlón, kezüket hátuk mögé tették, én pedig elkezdtem számolni. Ha már ilyen a nagy szájuk, akkor viseljék a következményeket.
-Húsz.-mondtam ki az utolsó számot, majd megsemmisülve estek a földre
-Szeretnétek még ilyet csinálni?-tettem fel nekik a megválaszolandó kérdést, amire természetesen nem volt a válasz
-Akkor jó. Leülhettek.-indultam vissza a tábla felé és újból elmosolyodtam, majd hagytam, hogy tovább kérdezzenek

Az óra végén mindenki felpattant és összepakolt, majd szépen és csendben elhagyta a termet, a végén már csak a tanárnő és én maradtam az osztályteremben.
-Örülök, hogy meglátogattad az iskolát.-szólalt meg
-Nekem is jó érzés volt. Furcsa, hogy tizenhét évesen itt vagyok.- simítok végig a pad felületén. Szinte látom magam előtt, hogy, hogy ültünk az osztályteremben, hatodikban, ki-ki mellett, vagy, hogy hol töltöttük a tízórai szünetet. Én vagy a helyemen, vagy az ablakban ülve, mások a táblánál ökörködtek, esetleg az egyik pad körül ültek.
-Milyen volt a pesti általános iskola?
-Hát zsúfoltabb. Sokkal zsúfoltabb.
-Hát persze. Hiszen az a főváros!-mosolygott
-És mi volt az iskolával miután én elmentem?
-Két hetedik osztály indult. Az osztályodat szétosztottuk a c-sek és az a-sok között. Te az a-ba kerültél volna, csak hát kiiratkoztál. Sok tanár nem tudta, hogy hova lettél, s a volt történelem tanárod talán még hiányolt is.
-Robi bácsi? Tényleg?
-Lehetséges. De a lányoknak is hiányoztál.
-Nem kizárt.
-A többiek is szétszéledtek. Sokan maradtak Baján, de sokak mentek is vidékre. Azóta én sem halottam felőlük.
-Hiányzott az iskola, ez a megszokott környezet.
-Megértem. Sokan mondták, hogy borzalmas, de a te félék meglátták a jót is ebben a régi épületben. Na, de melyik középiskolába jársz?
-Itt vagyok a szomszédban. A Türrben.
-Végül oda mentél.
-Mindig is oda akartam, még akkor is, ha a matek ősi ellenségem.
-Hát tényleg nem ment a legfényesebben.-kacagott
-Sajnos nekem mennem kell. De talán még egyszer ellátogatok ide.
-Remélem. Viszlát.
-Viszlát Zsuzsa néni.-intettem neki, majd a kisgyerekekkel együtt baktattam lefelé a lépcsőn, de amikor az aulába értem végignéztem az ott csoportosuló nyolcadikosokon. Sok ismerős arcot láttam, de volt köztük egy, aki igazán az volt, még pedig a legnagyobb kocka, akit valaha ismertem. Lassan mögé lopóztam és a vállára tettem a kezemet, mire óvatosan fordult velem szembe, majd a szemében a felismerés csillant meg.
-Emma!
-Heló Öcsi!-ölelem meg a Kármen öccsét, Lalit, aki elfogadja azt
-De rég láttalak.
-Hát még én. És hogy megnőttél. Amikor utoljára láttalak mekkora is voltál? Körülbelül ekkora?-tettem a kezemet a bordáimhoz, de most szinte már túlnőtt, s meg is emberesedett. Már nem piapász lábai és az anorexiásokat megszégyenítő bordakollekció volt, hanem egy izmosabb és húsosabb gyerek.
-Sikerült beérnem Kárment.-rántott vállat
-Ameddig nem leszel nálam magasabb, addig nem.-borzolom össze a haját
-De már egy magasak vagyunk.-ölti rám a nyelvét   
-Öhm ki ez a lány Kenyeres?-kérdezte tőle a legmagasabb fiú
-A nővérem legjobb barátnője, aki csaknem négy évre teljesen eltűnt.-bökte meg a vállam
-De visszajöttem öcskös.-kacsintok rá, de aztán egy füttyszó zengte körbe a hatalmas helyiséget
-Ki ez csaj a leglúzerebb társaságnál?-kérdezte, kicsit sem halkan
-Roland.-morogja Milán a magas gyerek
Hátra fordulok é szembe találom magamat egy kicsivel, magasabb fiúval, akinek fekete hajkoronája a szemébe lógott, barna bőre arról árulkodott, hogy valahol délen töltötte a nyári szünetet, kicsit izmosabb karja arról árulkodott, hogy, menő és ő az általonos iskola legmenőbb fiúja. Trikóján egy LA felirat, farmere térdig ér világos kék, cipője egy sima fekete vászoncipő.
-Neked is szia.-intettem neki
-Hát te honnan jöttél?
-A volt osztályfőnökömtől. Na és te?
-Csak nem osztályt váltasz?
-Tizenegyedikből nem szeretnék vissza jönni nyolcadikba.-horkanok föl
-Tizenegyedik?-kerekednek ki a szemei
-Amikor Roland pofára esik…-röhögnek fel a hátam mögött a fiúk, s én is csatlakozom hozzájuk
-De sebaj kistöki. Egyszer majd találsz egy olyan lányt, aki legalább van olyan hülye, hogy ettől a kérdéstől elolvadjon.-veregetem meg a vállát, majd biccentek Lalinak, hogy kövessen, aki értetlneül követett
Az udvaron a járgányom körül fiúk álltak és csodálattal nézték a kicsikét, de amikor odaértek rám hördültek. Megforgattam a szememet és az ujjaimon megpörgettem a kulcsot, majd oda tolakodtam és felültem rá. Beindítottam és megpaskoltam a mögöttem lévő helyet, mire mindannyian magukra mutattak, de én csak Öcsire néztem, aki büszkén lépdelt előre és pattant fel mögém.
-Ez nem lehet igaz. Lali ismeri a csajt.
-De még mennyire.-nézek a fiúra, akinek az arcán levakarhatatlan vigyor ül, aztán elindulunk hátunk mögött hagyva az iskola épületét  

Otthon úgy dőltem az ágyamra akár egy darab fa, s hangosan felásítottam. Úgy éreztem, hogy képes lennék itt egy helyben elaludni, de aztán eszembe jutott, hogy én bizony éhes vagyok, s mivel anyu nincs itthon, nekem kell csinálnom magamnak élelmet. Így hát felálltam és a konyhába vonszoltam magamat és nekiálltam a zacskós gyümölcsleves után kutakodni, de aztán hangosan kopogtattak az ajtón. Felüvöltöttem miszerint egy pillanatot várjon az illető, és amikor fel akartam állni, frankón belevertem a fejemet a polcba, mire kiszökött belőlem egy szisszenés. A fejemet masszírozva nyitottam ajtót annak a valakinek, aki már a csengőt nyomkodta, de aztán megdermedve bámult engem és én is őt. Hát ez meg honnan tudja a címemet?
-Hát te?-engedtem beljebb
-Gondoltam benézek, meg délutánra úgy sincs programom.-rántott vállat
-Hát akkor jó. Éhes vagy?
-Eléggé.
-Akkor nem zacskós leves lesz a kaja.-kuncogok
-Ugyan, miattam nem kell egy egész falura főzni.
-Pedig de.-nézek szét a szekrényekben
-Nézd már meg, hogy van e hűtőben tojás!
-Van. Rengeteg. Anyud mégis honnan szerzett ennyit?
-Nem is akarom tudni hány ismerőse van.-rázom meg a fejemet, majd vágok kilenc szelet kenyeret, előveszem az olajat és az egyéb használati eszközöket
-Mire készülsz?
-Bundáskenyér megfelelő lesz?
-Persze.
-Akkor hajrá. –tapsolok párat
Nevetve megrázza, a fejét miközben elmagyarázom a feladatát, amit el is kezd, s utána én is hozzá látok, közben pedig elkezdünk beszélgetni. Ő igazából mesél arról, hogy milyen egy nap a Bereczkiben, meg hogy miket csinált abban a négy évben, amikor nem voltam itt, aztán engem is elkezd kérdezgetni. Én nagyon nem tudtam miről mesélni, de mégis összeszedtem, minden olyat, amire kíváncsi lehet, de ő aztán mindenre kíváncsi volt. Egyszerűen tényleg mindenre, én pedig nem győztem felidézni az ottani életemet, hogy tudjak válaszolni a kérdésére, de nem bírtam sokáig, kibukott belőlem a kérdés.
-Miért érdekel ennyire az, hogy milyen volt Pesten az életem?
Csönd lett, csak az olaj sercegését lehetett hallani, ami engem aggasztott. Úgy volt, hogy nem bolygatjuk fel a múltat, hogy örülünk, annak, hogy végre újra együtt a csapat, én is el akarom felejteni azt a négy évet nélkülük, de így, hogy Ádám állandóan erről faggat, nehéz lesz.
-Csak kíváncsi vagyok.-ránt vállat
-Arra az emberek ritkán kíváncsiak, hogy milyen volt az osztálytermem kilenc és tízedik osztályban, meg hogy, hogy néz ki kívülről a rendőrség, s hogy milyenek ott az emberek.-nézek rá, fogva tartva tekintetét. Nem szeretem ezt csinálni, de ha muszáj, akkor megteszem. És én most úgy érzem, hogy muszáj, mert valamit nem mond el nekem.
-Korán sem biztos a dolog szóval inkább nem mondanám el.-teszi le a félbevágott citromot
-Ádám azonnal mond el, hogy mi a fészkes fene van!-jár át a düh, az aggodalom és a félelem
-Lehet, hogy ösztöndíjat kapok. Pestre.-nyel egy nagyot. És én összeomlok. Tudtam, hogy nem egy átlagos iskolába, hanem bizony rendészetre, s emiatt féltem. Ahogy kinézem belőle, nem a legnyugisabb rendőri munkát választja majd, hanem majd bizony valami keményet, s nekem már csak az hiányzik, hogy ha valami fegyveres idegbeteggel kerül szembe akkor lelőjék. Tizenkét évesen is emiatt féltem, csak akkor a bátyám volt ilyen helyzetben. Érettségi után akarta megpróbálni Szegeden, de nem sikerült neki, amiért örültem. Tudom nem a legjobb, de megkönnyebbülten. Aztán jött a villanyszerelés, ami meg a másik, de szerencsére, ha van eszed és figyelsz, akkor semmi bajod nem lehet.
-És te szeretnéd?-fordulok vissza a tűzhely felé. Visszajöttem, reménykedve, hogy mostantól nem válunk szét erre meg jött egy ösztöndíj.
-Emma. Nem mindenki kapja meg ezt és szerintem te is tudod, hogy hülye lennék ezt elutasítani.-lágyul el a hangja
-És te nem vagy az. Nem vagy hülye.-rázom meg a fejemet
-Ha a miatt aggódsz, hogy történik velem valami, akkor nem kell. Magyarországot tudtommal semmi terrortámadás nem fenyegeti.
-Jelenleg nem. Annyira éreztem, hogy egy barátom biztos valami ilyen munkát kap, csak gondoltam valami közelebbi helyen.
-Pest sincs messze.
-De az nem egy sima iskola. Ott nem járhatsz minden hétvégén haza.
-Nyugi Emma!-fordít magával szemben-Nem a frontra megyek, hanem egy iskolába, ahol max gyakorlat van. Ne gondolj ilyenre.-ölel meg, én pedig próbálok lábujjhegyre állni, hogy én is rendesen megöleljem
-Kellett neked ilyen jó sportolónak lenned.-motyogom, mire felkacag
-A kenyér lassan szerintem oda kap.-enged el, én pedig azonnal megfordulok és kiveszem, mielőtt néger kenyeret ennénk. Így is eléggé barna lett.
-Ha megégett volna, akkor te etted volna meg.-bököm meg a mellkasát
-Már miért én? Te nem figyeltél!
-Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz veled, ha a feleségednek fogod majd ezt mondani. Na, ott aztán olyan leszel, mint egy aranyos félős kiskutya.-kuncogok
-Köszi. Igazán kedves vagy.
-Nincs mit Ádi!-rebegtetem meg a szempilláimat, mire nevetve legyint egyet és beízesíti a teát

Kint már sötét volt, anyáék a nappaliban nézik a szokásos esti sorozatukat, én pedig az asztalomnál ülve a gépemen sorozatokat nézek, s azon agyalok, hogy a pasi és a csaj miért nem csókolják meg egymást, miért „titkolják” az érzelmeiket. Ezen mindig felcseszem magam, de utána kárpótol az, hogy a történet és a fantasy lények milyen jól vannak kidolgozva, meg, ha nem kell a főszereplő csajnak a srác, én elfogadom, sőt, boldogan jelentkezek. A mellettem lévő chipses zacskóba nyúlok, majd nyammogni kezdem a finomságot közben pedig nézem, ahogy a víz hatására a fiú tetoválásai felragyognak. Néha annyira cserélnék, egy-két sorozat vagy könyv női főszereplőivel, amit mondjuk minden második lány mond, de sebaj. Legyünk kicsit tömeglányok. A telefonom hangos rezgésbe kezd mellettem, mire megállítom a sorozatot, s felveszem a mobilt.
-Helo?
-Szia Em! Mit csinálsz?-kérdezte Gergő
-Azon agyalok, hogy egyes sorozatok női főszereplői miért ilyen idióták és eszek. Te?
-Én pedig azon gondolkozok, hogy egy pizzára vagy másra hívjalak meg ma este.-kérdezte
-Honnan veszed, hogy ráérek?
-Nagyon reménykedek benne, mert itt állok az ablakoddal szemben.-nevet, én pedig mosolyogva oda sétáltam az említett nyílászáróhoz
És tényleg ott állt. Vörös pólóban, fekete nadrágban és sportcipőben lazán a motorjának támaszkodva. Haja a szemébe lógott, a mellette lévő lámpa fényében, mintha látnám csillogni barna szemét. Akár egy romantikus filmben.
-Talán ráérek.-rántom meg a vállamat
-Told már le a segged és menjünk. Közelebbről csak jobban fel tudsz mérni.-arcán félmosoly jelenik meg. Kiszúrta. Ó bassza meg.
-Megyek!-sóhajtok, s leteszem, de azért lehúzom a redőnyömet, mert ha hazaérek, egészen biztos, hogy már nem lesz kedvem még azt is lehúzni, plusz nem kéne látnia, ahogy áthúzom valami szebb felsőre a pólómat, ugyanis az előbbi igencsak óriási, gyűrött és régi. Kézbe vettem a sisakomat és a derekamra kötöttem a felsőmet, majd elköszöntem anyuéktől és kiléptem a lépcsők társaságába, ahol mindent lehetett hallani. Még a rockot hallgató szomszéd leányzót és az igencsak kéjesen nyögő házaspárt is. Igen. Sajnos eléggé vékonyak a falak. Kilöktem az ajtót, beszívtam a kora őszi kellemes levegőt és megragadtam a motorom kormányát, s az utca felé vettem az irányt, közben pedig egy többet láttam a Sárosi úrfi testéből, majd megjelent önelégülten vigyorgó feje is, ami miatt kicsit megszadiztam volna, de inkább hagytam szerencsétlent. Becsuktam magam mögött a kaput és a szemébe néztem, ami ugyanúgy mosolygott, mint ő maga. Újra tetőtől talpig felmértem, minden egyes millimétert alaposan megfigyeltem és arra kellett rájöjjek, hogy izmai még nagyobbak lettek, mint négy évvel ezelőtt. Őszintén mondom, nem akartam látni azt, amikor elborul az agya, mégpedig egy ember miatt, de azt megnéztem volna, ha dühében a falnak ad egy jobbost. Nem tudom miért, egy filmben szerettem ezeket a jeleneteket és még sosem láttam ilyet élőben. Na, inkább hagyjuk abba a fantáziálgatást. Újra az arcára néztem, amin látni lehetett, hogy tisztában van azzal, hogy én mit gondolok róla, letagadni sem akarja, hogy ezt élvezi, így lassan megnyalja ajkát, a gerincem mentén pedig mintha áram cikázna végig, alig láthatóan megborzongok. Nincs is miért tagadnia, hogy jól néz ki, mert jól néz ki. Nagyon is.
-Semmit sem változtál.-rázom meg a fejemet és felveszem a sisakot
-Mondanám azt, hogy te sem, de akkor egy hatalmasat hazudnék.-kacsint
-Fejezd be.-indítom be a kicsikét
-Vagy különben mi lesz?-kapcsol és ő is felveszi a sisakját
- Soha nem fogod megtapasztalni, hogy mikre is vagyok képes.-Ha már ő is az idegeimen játszik, akkor had szórakozzak én is egy kicsikét
Meghúztam a gázt, nem törődve azzal, hogy a szomszédok egészen biztosan elküldtek a búsba, mert egy bácsi el kezdett kiabálni, én pedig erre csak az ajkamat kezdtem el rágni, amit persze nem láthatott. Megtettem a szükséges kanyarokat a körforgónál és egyenesen a domb felé vettem az irányt. Kicsit visszább vettem a tempóból, ugyanis kórházba nem szeretnék, kerülni, így a bevállalós Gergő utolért és begurult mellém. Rá se hederítettem, hanem mentem előre és a kanyarnál, újra beelőztem, és megint csak meghúztam a gázt, szinte repültem. Élveztem, ahogy a szembeszél bőrömet cirógatja, ahogy a motorom hangja és az övé felébreszti az egész környéket, élvezem, ahogy az adrenalin miatt a pulzusom az égbe szökik, szívem mintha egy gyors ütemű dob lenne, ami soha nem akarna megállni. Arcomon levakarhatatlan mosoly, szinte sikolthatnékom volt boldogságomban. Mindig is erre vágytam, s hála sok gyűjtésnek sikerült. Gergő megint csak beért, de valamiért nem előzött be, hanem inkább mellettem maradt és együtt szeltük át az utat, de megint csak le kellett lassítanunk, immár végleg, ugyanis az Újhídtól már a város van és elütni meg nem szeretnék senkit. Átkeltünk a hepehupás hídon, de a túloldalon megálltam és vártam, hogy Gergő mutassa az irányt de ő inkább leállította a motort.
-Hát te mit csinálsz?-kérdem
-Úgy néz ki, hogy benzinkútra kell menni, ugyanis nem sok van már a tartájban.
-Az nekem se ártana.-húzom el a számat
-Akkor házhoz jön a pizza.-indítja be újra és lassabban megyünk tovább

-Te neked aztán jól bejött az élet.-hülök le a fehér ház előtt állva
A közepes méretű, ámde az emeletes ház gyönyörű volt. Előtte egy pázsitos terület állt, aminek egy fekete mellkasig érő kerítés szabott határt. A garázsba vezető út barna kövekkel volt kirakva, de körülbelül a közepétől egy vékonyabb út ment tovább egyenesen a bejárathoz, mely fekete volt, a függőlegesen pedig apró négyzet alakú üvegek sorakoztak. Az ablakok a háznak e részén egy vonalba voltak, mindegyiken egy fehér függöny volt, de néhol feltűnt az ablakpárkányban egy-egy növény. A tető cserepei szintén feketék, ami miatt nehezen, de ki tudtam venni a tetőablakot, ami résnyire ki volt nyitva.
-Fogalmazhatunk úgy is.-zárta le a garázst, majd elém sétált-Gyere.
Akár egy kiskutya, követtem, s csöndben álltam, de aztán felkapcsolta a lámpákat és belülről is megcsodálhattam az otthonát. Az előszoba szintén fehér volt, a parkettán egy puha világos szőnyeg terült el a cipős szekrény előtt, azon pedig árván ott hevert Gergő imént ledobott kulcscsomója. Lerúgtam a lábamról a cipőmet és beljebb lépkedve szembe találtam magamat a nappalival, ami már kicsit színesebb volt, feltűnt más szín is a fehéren kívül, például a sötét barna és a bézs. Egy hatalmas heverő foglalta el szinte az egész helyiséget, de volt egy kisebb plazma tv, s egy dohányzó asztal. A falon feltűnt egy-egy kép, de mind tájkép volt. Balra a konyha, ami inkább szürke volt. A szekrények, a hűtő, a sütő és a fehér asztalon is szürke volt a terítő. A hűtő melletti szekrényen egy kávéfőző pihent, a sütő mellett pedig egy mikró és egy pirító. Található volt még lent egy kisebb fürdő, meg egy vendégszoba, amiket inkább a letisztultság jellemezte.
-Micsoda rend van itt lent.
-Fönt már kevésbé.-túr a hajába
-Már kezdtem megijedni.
-Amúgy milyen pizzát kérsz?
-A hawaii vagy sonkás.-ülök le a bézs színű kanapéra, de aztán inkább hanyatt dobom magam és élvezem, hogy milyen puha az egész. Az oldalamra fordultam, aztán pedig ráeszméltem, hogy én bizony eléggé fáradt vagyok, de eléggé pofátlanság lenne most itt elaludnom, szóval inkább újra felültem.
-Pedig már rád akartam ülni.
-Aztán meg hogy akartál volna felkaparni a kanapéról?-vonom fel a szemöldökömet
-Addig nem jutottam el.
-Igazán kedves vendéglátó vagy.-forgatom meg a szemeimet
-Talán valami nem tetszik Vörös kisasszonyság? Hmm? –guggol le, s mire reagálhatnék, ujjai meglelik a hasamat és kíméletlenül csikizni kezd, de aztán felordít, én pedig egy kemény valamit érzek meg a térdemnél.
Ránézek, de addigra már a földön fekszik, s az állát fogja, bennem csak akkor tudatosul, hogy én szépen állba térdeltem. Letérdelek mellé és félve fogom kézre arcát, szemeimet könny marja. Halkan kezdem el mondogatni, hogy mennyire sajnálom, s kérdezem, hogy mennyire fáj, kell e jég rá, de aztán kinyitja szemeit, amiből rájövök, hogy eléggé kába. Érzem, hogy remegni kezdek, rengeteg obszcén szó hagyja el ajkamat, s öklömet az asztalba verem. Hogy lehetek ekkora balfasz? Pislog párat, majd elmosolyodik, végül már alkarján támaszkodik. Hang nem jön ki a torkomon, pedig legszívesebben rárivallnék, hogy ne mozogjon, de egyszerűen úgy remegek, hogy semmit sem tudok csinálni, csak az íriszeibe nézni. Jobb kezét az arcomra simítja, majd hüvelykujjával cirógatni kezdi az arcomat, de én továbbra se csinálok semmit csak bámulom azt a barna szempárt.
-Édes vagy amikor aggódsz.-morogja, majd ajkát az enyémre nyomja
Őszintén mondom, ledermedtem, még jobban. Ajka még édesebb és puhább, mint emlékeztem. A kellemes érzésre lehunytam a szemeimet, aztán megmozdult az ajka, én pedig hagytam, ami neki láthatóan tetszett, ugyanis teljesen ülőhelyzetbe tornázta magát és szenvedélyesebbre és éhesebbre vált a csók, amitől elmosolyodtam. Ösztönösen ültem az ölébe és nyaka köré fontam karjaimat, ő pedig derekamra helyezte kezét és közelebb húzott magához. A hajamba túrt, amitől elvesztettem a fejemet és én invitáltam hevesebb táncba, ami meglepte, talán azért, mert megszokta, hogy ő irányít, így versenybe szállt velem. Szinte nyerésre állt, mire kezei a pólóm aljához értek és az anyagot egyre feljebb kezdte el húzni, így hagytam, had nyerje vissza az irányítást. Aztán a pólóm a földre került, hajam akár a szénaboglya, szívem vágtázott és egyszerűen elvesztem az érintésében és abban, hogy átkarol engem, szinte azt sem tudtam hol vagyok, de amikor már ő is megszabadult volna felsőjétől, a pizzafutár csengetett. Ilyenkor annyira utálom az embereket. 

Hey Mindenki! Tudom kilenc nap híján egy hónapja tettem ki utoljára részt, amit sajnálok, de mivel hosszabb fejezeteket írok(mint láthatjátok a mostaniból), így kicsit nehezebb, de azért igyekszem. Nektek hogy tetszett a rész? Mi volt a reakciótok a végét illetően?
Rengeteg puszi:Sheila Mendes 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése