2016. október 29., szombat

#2 Negyedik fejezet



Másnap reggel megint korán keltem, ami igencsak nehezen jött össze, ugyanis negyed órát csúsztam a hazajövetellel, de szerencsémre anya elaludt, szóval nem kaptam fejmosást, de akkor is vannak a szemeim alatt karikák, amiket én kifejezetten utálok, szóval rögtön egy alapos sminkeléssel kezdtem a napom, csakis azután jöhettek az egyéb fontos dolgok. Szabi már elment, ahogy anyu is, így egyedül maradtam a lakásban, szóval kicsit csipkednem kellett magam, majd a végén már futva hagytam el a házat és ugrottam rá a motoromra. Az elmém kicsit még tompa volt, de még így is tudtam érzékelni, hogy túl gyorsan hajtok, így a belvárosban kicsit lassítottam, ugyanis nem akartam sem karambolozni, sem elütni valakit. Az is biztos, hogy hétköznap többet nem fogok elmenni bulizni. Balszerencsémre pont előttem váltott pirosra a lámpa, mire dühösen csaptam a combomra és morgolódtam. Tudtam, hogy ha valaki most kommunikálni akarna velem, azt biztos elküldeném a jó büdös picsába, szóval próbáltam lenyugtatni magam. Mély levegőket vettem, majd mire már zöldre váltott, egészen megnyugodtam. Felnéztem a templom órájára, ami harmincötöt mutatott, így egy kicsit visszavettem az iramból, aminek a tenyerem kifejezetten örült, ugyanis már nem égett egy kicsit sem és nem is zsibbadt, ugyanis erősebben szorítottam a kormányt, mint kellett volna. Leparkoltam ugyanoda, ahova tegnap, ahol ott állt Bálint, lazán a falnak dőlve és szélesen mosolyogva. Gondolom szórakoztatta, azt, ahogy milyen gyorsan fordultam be. Leszedtem a fejemről a sisakot és megráztam a fejemet, közben pedig azon agyaltam, hogy hogy szívathatnám meg drágalátos Bálint barátomat.  Talán szólhatnék neki hogy nem engem kapartak össze hétfőn a Sugó partról, de az bunkóság lenne, így majd máskor fogja vissza kapni. Leszálltam a kicsikéről, s intettem a vidám barátomnak, aki jót szórakozott rajtam továbbra is, mire én ezt megelégelve, mértem ütést a hasára. A kellemetlen érzésre fájdalmas fintorba rándult az arca, de továbbra is szemembe nézett.
-Látom ezt a szokásodat kicsit sem hanyagoltad el.-nyögi
-Nem is tervezem.-kuncogok
-Elaludtál?
-Csak egy picikét.-forgatom meg a szemeimet
-Milyen órád lesz az első?
-Drágalátos barátom, még mindig nem jegyezted meg, hogy a második napon csak egy jegyzetfüzet kell, ugyanis többet fogunk az iskolán kívül lenni, mint benne?-hallom meg Kármen hangját.
-Másoknak utolsó napon van. Miért velünk csesznek ki?
-Örülj, hogy nem misével kezdődik az éved nagyfiú.-utalok arra, hogy ha a másik iskolába ment volna, akkor bizony misével indították volna az évet
-Na itt egy Nati kettő.
-Csing.-teszem az állam alá a kezemet és idétlenül vigyorgok
-Te a két lány keveréke vagy.-nevet fel
-Még szép. Hiszen ő húgunk.-veri vállba Kármen
-Engem ma mindenki meg ver?-túr a hajába bosszúsan, mire Kármen értetlenül tekint rám
-Újabb csing.
-Inkább nem mondok semmit.-rázza meg a fejét
Bálintból és belőlem egyszerre tör ki a nevetés, amit látva Kármen is velünk röhög, közben pedig látszik a fiún, hogy a könnye is kicsordul. A térdeimen támaszkodok, ugyanis simán kinézném magamból, hogy eldőlnék, így nem kockáztatok, de aztán egy tanár dühösen szól ki az ablakon, miszerint csendesedjünk el, így visszatartjuk a röhögést, de amint újra eltűnik, tovább folytatjuk.
-Hogy lehet ilyen jó kedvetek korán reggel?-kérdi Odett, mire meghökkenve nézek rá.
-Hát te?
-Gondoltam megkérdezem mi olyan mulatságos, de úgy néz ki semmi fontos. –nézi meg a frissen festett körmeit. Egy fekete cicanadrágot viselt fehér atlétával, s a lábán vászoncipővel, vállán pedig az óriási divatos táska, amibe belegyömöszölte a számára fontos dolgokat. Sosem értettem, hogy miért olyan jó ilyenbe hordani a tankönyveket, füzeteket.
-Csak egymáson nevettünk.-szólal meg Kármen
-Amúgy honnan ismeritek egymást?-mér végig gúnyosan. Gondolom, nem teszik neki a világos kék felsőm és a farmerem és a vállamon lógó hátizsák.
-Kárment már pólyás korom óta ismerem, Bálintot pedig négy éve.
-Hol ismerkedtetek meg?-faggat tovább
-A szomszédomba lakott.-válaszol Kármen
-Engem pedig a kórházban.-mosolyodik el kedvesen
-És Gergőt honnan ismered?-néz rám. Akkor meg is van, mi böki annyira a csőrét a lánykának
-A szomszédomban lakott, őt is már kisgyerekkorom óta ismerem. Egyedül a barátaim közül Bálintot, Martint és Ádámot nem ismerem annyira rég óta.-világosítom föl
-Értem.-néz végig a hármasunkon, majd egy köszönés után tovább áll
-Ja és Emma. Igyekezz, mert első tesi.-áll meg a lépcső tetején
Nagyokat pislogva bólintottam, majd még egy kicsit ott maradtam beszélgetni a srácokkal, de aztán én is elindultam lerakni a táskámat, amiből kiráncigáltam a tesicuccomat és rohantam át a tornacsarnokba. Belöktem a női öltöző ajtaját és azonnal elfoglaltam az első üres helyet, és öltözni kezdtem. Most már értem, hogy miért volt furán sportosba felöltözve Odett, még pedig azért, mert ő már régen átöltözött, s hogy ezt honnan tudom? Onnan hogy van egy fogas, ami alá oda van írva, hogy Odett, hatalmas betűkkel, s az akasztókon lógtak azok a ruhák, amit inkább mondanék Odett stílusának. Az említett fogas mellett, volt az a pár lány, akikkel tegnap láttam a Gergő mániás lányt, így egy fintor ült az arcomra. Ezek úgy követik azt a lányt, mint a katonák a parancsot. Immár tesifelszerelésben ülök a padon és várom, hogy menjünk, vagy történjen valami, de semmi. Senki nem néz rám, senki nem akar beszélni velem vagy tudom is én. Egyszerűen levegő lettem. Talán betudtak annak, hogy ha én most nagyobbakkal barátkozom, akkor menő vagyok, és nem keresem a társaságukat, holott nagyon is keresném, csak valahogy amikor kéne az a határozottság, sosincs itt, mindig elvonul aludni. Vagy valamit elpletykáltak rólam, ezért nem szól hozzám senki, de akkor rám néznének. Talán azt várják, hogy én lépjek. Lehet, hogy azt is kéne. Lépnem egy nagyot és elhagynom a félelmeimet, de ha most elhagyom, akkor következőleg úgyis elő fog jönni, szóval nem lenne semmi értelme akkor. Éppen amikor megszólítottam volna egy csöndesebb lányt, egy hangos sípszó rázta meg az aprócska kis helyiséget, mire összerezzentem. A hang irányába néztem és egy középkorú nőt láttam az ajtóban, szájában pedig ott volt az előbb megfújt neon sárga síp. Egy szürke mackónadrág, egy iskola lógóval ellátott póló és egy fekete sportcipő volt rajta, rövid haját egy apró copfba fogta össze, de akadtak olyan tincsek is, amik az arca két oldalán lógtak. Ajkát egy félmosolyra húzta, szeméből ki lehetett venni, hogy egy pindurkát meg fog minket dolgoztatni. Elállt az ajtóból és kezével az ajtó felé intett, mire azonnal felállt a csapat és egyesével kibaktattunk az öltözőből. A fiúk már tornateremben álltak és egymással beszélgettek, s mindegyiket alaposan végigmértem. A Legtöbbjüknek barna haja volt, talán olyan barna, mint az enyém, egyeseknek egy kicsit sötétebb, de volt egy sötétszőke hajú srác, kinek haja oldalt fel volt nyírva, középen viszont hosszú volt, s azt össze fogta hátul, így lett egy kisebb copf a feje hátulján. Körülbelül százkilencven centiméter lehetett, barna szeme és izmos, mondjuk ilyen korba melyik fiú nem arra törekszik, hogy minél izmosabb legyen? Na, mindegy. Egy egyszerű fehér póló volt rajta és egy melegítő, lábán egy sportcipő, de ahogy még jobban felmértem, feltűnt, hogy a karján minták futnak végig, s mintha a mellkasán is lenne valami felirat. Csíkká préseltem ajkaimat és beálltam a tornasorba és meghúztam a copfomat, hogy még jobban fájjon a fejbőröm. Aztán lefagytam. Várjunk csak! Hiszen ez a srác nem is rossz! Magasabb nálam, barna a szeme és szőkés haja van, és édes mosolya. Eddig befutó, de valamiért éreztem, hogy ez nem jó. A rossz érzésre, megmarkoltam a bal csuklómat és erősen szorítani kezdtem, közben próbáltam figyelni a tanárra, aki arról ecsetelt, hogy mennyire kíváncsi arra, hogy ki hogy bírja a futást, hogy mégis mennyit bírunk, mire megforgattam a szemeimet. Az itteni általános iskolámban is az akkori tanárom erre hajtott. Hogy minél gyorsabban és tovább bírjuk az iramot, így meg edződtem, már ha elő tudom csalogatni az akkori állóképességemet. Közölte, hogy öt kört benn fogunk futni, utána egy kis erősítés, majd a végén egy tömbkör kint, mire mindenki felnyögött. Úgy néz ki, hogy a régi testnevelő tanár nem volt ennyire kegyetlen. Esetleg nem akar vissza jönni? Őszintén örülnék neki. Egy közepesen futó fiút állított előre, hogy mindenki próbálja meg tartani azt a tempót, amit ő diktál, amire páraknak egy nyögés hagyta el megint csak az ajkát a gondolatra, hogy ők majd közepes tempóban fognak végig futni, mások egy „ Ne mááár!” mondattal ajándékozták meg a tanárnőt. Elmosolyodtam az ellentétes érzelmeken, de tudtam, hogy már megint én vagyok az, aki mindenbe beletörődik, mindent elfogad, s nem szól semmit. Újra megfújta azt a sípot, s elindultunk, de már az első kör után lemaradt a lányok többsége, rajtam kívül csak két lány tartotta a tempót, a fiúk előre mentek. Éreztem, hogy a tüdőm ég, de úgy harmadik körig nem mondtam semmit, se hangosan, se magamban, de akkor nem bírtam tovább. Felnyögtem és magamban elküldtem a tanárnőt melegebb éghajlatra, s tovább küzdöttem a légszomjjal, éreztem, ahogy a lábaim kezdik feladni a harcot, majd egy újabb emlék jutott eszembe a négy évvel ez előtti nyárról, amikor éppen ezt éreztem, amikor Gergő elől menekültem. Akkor történt az, hogy bevallottam és megöleltem. Az emlékre kellemes bizsergés járta át a testem, de aztán felváltotta a harag. Nem gondolhatok rá így! Ő a barátom, s az is lesz. Többet nem lesz semmi olyan, mint volt. Felmordultam és kihasználva a haragot, gyorsabb tempóra kapcsoltam, így már a fiúk között futottam, amiért sok furán méregetett, mondjuk én is ezt tenném. Egy molett lány, tacskó lábakkal majdhogynem elől. Ez körülbelül olyan furcsa, mint az, hogy víziszonyos ember fogadásból nyakig elmerüljön a vízben. Aztán az utolsó kört is megtéve álltam meg és támaszkodtam meg a térdeimen. Bal karommal letöröltem a verejtéket a homlokomról és küzdöttem a légszomjjal, de legalább kiadtam magamból a rossz érzést, eltüntettem a vörös ködöt, ami elborította az agyamat. Mire beérnek a lányok, addigra már az én szívem visszaállt az eredeti ütemére, s sok fiúnak csak most tűnik fel, hogy egy lány már nem is liheg, s nem is szenved, mire a szőke hajú fiú összevonja a szemöldökét, majd elmosolyodik, mire ösztönösen hajtom le a fejemet és nézem a parkettát, melyről már egy-két helyen lekopott a lakk. A tanár megengedte, hogy igyunk pár kortyot, mire én befutottam a mosdóba és azonnal kortyolni kezdtem a hideg hűsítőt, majd a forró arcomat is megmostam vele eztán elhagytam a helyiséget, átadva ezzel az egyik mosdót két lánynak. Kezemet az ajtóra tettem, ezzel kilökve azt, de a nyikorgás mellé társult egy jajkiáltás is, mire akár egy őz, kisszökkentem a nyílászáró mögül és megláttam a tetovált srácot, aki éppen fájdalmas fintorral az arcán masszírozza a halántékát, mire én a szám elé kapom a kezemet és azonnal elkezdek mentegetőzni. Hogy lehet az, hogy tegnap is, és ma is fájdalmat okozok valakinek, aki ráadásul fiú és jól is néz ki én pedig nem tudom befogni a pofámat? Halkan felnevet és rám néz, mire a szívem kihagy egy ütemet. Na, jó. Ezt vagy a tükör előtt gyakorolta, vagy tényleg ilyen jól néz ki?
-Alaposan kupán vágtál, mit ne mondja.
-Tényleg sajnálom, én nem akartam. Mutasd.-veszem el a kezét a homlokáról és felmérem a fájdalmas terüleletet, mely már el is kezdett dagadni. Ó a francba!
-Az arcodból ítélve nem szép a látvány.
-Ha nem dagadna tovább, akkor el tudnám fedni, de van egy olyan érzésem, hogy a sors nem lesz olyan kegyes veled, sem velem.-húzom el a számat
-Szólok a tanárnak, hogy te a továbbiakban nem fogsz tesizni, addig menj a védőnőhöz.-utasítom, s már fordulok is meg, de a futás előtt szorongatott csuklóm után kap, amit alaposan végigmér és én is látom, hogy egy csöppet vörös és puffadt.
-Szerintem nem csak nekem lenne szükségem jégre.
-Én túlélem. Te már nem biztos.-nevetek
-Éreztem már fájdalmasabbat is.
-Mit? A náthát?
-Jól van elég lesz. Egyezzünk meg valamiben. Csak akkor teljesítem a parancsodat, ha te is eljössz lejegelni a csuklódat.
-Rendben van. De akkor menjünk és szóljunk a tanárnőnek.-indulok meg előre
Bent csak két fiú van, akik furán néznek a mellettem baktató srác homlokára, amit a tanárnő is észrevesz, mire azonnal elküldi, de a fiú felemeli a karomat, így meglátja az én csuklómat is, mire megdörzsöli az orrnyergét és int egyet, mire mi alig bírjuk visszatartani a röhögést, szinte már úgy szaladunk ki az épületből, de amint kiérünk, irdalatlanul hangosan elkezdünk kacagni, de közben mégis valahogy el tudtunk botorkálni a lépcsőhöz és valahogy sikerült azon is feljutnunk, de az aulától én már tanácstalanul nézelődtem, hogy mégis merre tovább. A siheder a fejével biccentett balra, mire követtem, s lassan szembe találtam magam a védőnővel, aki nem szólt semmi, hanem félre állt az ajtóból és a székekre parancsolt minket. Akár a jó gyerekek leültünk, s vártuk, hogy mégis mit ad majd a kezünkbe, mire azt a zselét dobta oda nekünk, ami természetesen az ölembe esett, így felszisszentem, de utána ráraktam a csuklómra, melynek történetesen jobban esett a hideg, mint a combomnak.
-Hogy sikerült kupán vágatnod magad?-kérdi a fiút
-Kinyitotta az ajtót.-ránt vállat, miközben felém biccent
-Ezért te megszorongattad a csuklóját?-vonja fel a szemöldökét
-Nem.-rázom meg a fejemet-Tulajdonképpen én szorítottam meg ennyire.
-Fura vagy.-néz rám az egyre nagyobb puklival ellátott fiú
-Vannak ennél még furább szokásaim.-rántok most én vállat, utána csöndben ülünk
Fejem lehajtva, íriszeimmel a puffadt csuklómat nézem, közben pedig agyalok ezen az egészen. Eddig ugye azt vallottam, hogy meg kell szabadulnom a Sárosi gyerek iránti gyengéd érzelmeimtől, s amikor talán lenne is rá esélyem, megtántorodok. De mégis miért? Egyáltalán mire is kérdezem azt tulajdonképpen, hogy miért? Arra, hogy miért nem lépek tovább, vagy hogy miért nem tudom elfelejteni? Mélyen éreztem a választ, a fejemben mintha hallottam volna is a választ, de egyszerűen nem akartam elfogadni. Nem akartam mellette kikötni, nem akartam ezt az egész szerelmesesdit. Másoknak ilyenkor általában nincs ilyen gondjuk, ők már valószínűleg sikeresen tovább léptek, de én valahogy még sem tudok. Mi az isten köt hozzá ennyire? Ha valaki tudja, kérem, magyarázza meg, mert igazán kíváncsi vagyok rá. Sóhajtottam egyet, s kinéztem az ablakon, ahol megláttam a kék ruhás embereket, fehér sisakban, a ruhájukra pedig a Démász felirat volt. Hát ezek meg? Ráharaptam a nyelvemre és inkább elfordítottam a fejemet, inkább csak néztem a szemben lévő szekrényt és vártuk a megváltást, miszerint múljon el már valamelyikünk fájdalma, ami valahogy nem igyekezett elmúlni, ami engem felettébb idegesített, így elkezdtem rázni a lábamat, majd hirtelen eszembe jutott, hogy tulajdonképpen a sorstársamnak nem tudom a nevét, így felé fordultam, s feltettem neki a kérdést.
-Norbi vagyok.-mutatkozik be
-Emma. De szerintem tudod.
-Mivel az osztálytársad vagyok, még jó hogy tudom.-nevet
-Fáj még a fejed?-húzom el a számat
-Próbálok nem arra gondolni, hogy egy krumplit varázsoltál a fejemre.-horkan fel
-Sajnálom.
-De legalább az vigasztal, hogy te meg fura vagy.
-Meséljek még pár fura szokásomról?
-Akarom tudni?
-Hát én azt honnan tudjam? Talán adsz egy röntgen szemüveget és úgy olvassam ki a fejedből a gondolataidat?
-Jól van humorzsák. Inkább tartsd meg a szokásaidat.
-Akkor megtartom.-öltöm rá a nyelvemet

Kicsöngetésre úgy gondolta a védőnő hogy én mehetek, szóval ott hagytam Norbit, akivel közben egymás idiótaságait osztottuk meg, így egy széles mosollyal búcsúztam el tőle, aki nevetve bemutatott, én pedig ugrálva mentem vissza az öltözőbe átöltözni, ahol a lányok nagyban az óra kegyetlenségeiről beszéltek, így én inkább meghúztam magam és igyekeztem minél gyorsabban átöltözni, mielőtt bárki észrevenne. Természetesen nem tudtam elkerülni, hogy Kati ne szóljon be, de mivel nem akartam felcseszni magamat, inkább figyelmen kívül hagytam és leléptem. Újra megtettem azt a kis távolságot az sportcsarnok és az iskola között, majd be az épületbe, ahol az emberek lassacskán hagyták el a termeiket és telepedtek le a folyosón egy csoporthoz, vagy egyszerűen enni kezdtek, esetleg fülesen keresztül zenét hallgatni. Nem futottam össze egy ismerőssel sem, így kicsit feszengve lépkedtem, majd végül megkönnyebbülve léptem be a terembe és ültem le a helyemre, várva a jelzést, miszerint el kell hagyni az iskolát és lesétálni a szigetbe, ahol különböző féle versenyeken lehet részt venni, így előre tudtam, hogy ma is jót fogok aludni. Beléptek az osztálytársak, akik szintén nassolni kezdtek és beszélgetni, én viszont megint csak egyedül maradtam, szóval felálltam és elindultam felkutatni a két félnótást, akiket persze az iskola másik végében találtam meg, egy csoportnál, így kicsit félénkebben léptem hozzájuk közelebb, de amint megtudták, hogy barátok vagyunk, lazábban kezdtek velem viselkedni, így én is fokozatosan feloldódtam, végül pedig már én is beszálltam a beszélgetésbe. Faggattak, hogy milyen volt Pest, milyen érzés újra Baján lenni, milyen érzés az, hogy jövőre érettségizek, amire nem tudtam választ adni, így inkább visszakérdeztem és azonnal el kezdtek panaszkodni, hogy ők nem akarnak elmenni, hogy ők még akarják az itteni tanárok vérét szívni, s ha tehetnék, még jövőre is szecskáztatnának, amin én csak kacagtam. Jó fejek, de az én kis csapatomnál senki sem jobb. Senki. Kármen Megragadta a karomat, s elkezdett rángatni a mosdó felé, én pedig botladozva követtem. Ez a lány szinte mindenhova rángatva visz el, ami kicsit sem jó érzés, de inkább csöndben vagyok, ami szintén rossz szokásom. Hagyni, hogy az emberek azt tegyenek velem, amit akarnak. Erről talán le kéne szokjak. Betuszkolt a mosdóba, amit már azért nem hagytam szó nélkül, főleg azt ne, hogy bezárta az ajtót. Ez most megőrült?
-Te mi az istent csinálsz?-lépek hátra párat, mire felnevet
-Csak nem akartam, hogy bárki is hallja azt, amit kérdezni akarok, ráadásul azért zártam be, mert Odett eléggé figyel ma téged.
-Ó. Már azt hittem túl sok horrort néztél, azért csinálod ezt.
-Kössz.-morog
-Na, de mondjad, mit szeretnél?
-Jól láttam, hogy tegnap alig akartátok elengedni a másikat? Ott a konyhába?
-Azt azért nem mondanám, hogy nem akartuk elengedni a másikat, de… Várjunk csak! Te miért figyeltél minket?!
-Hát öhm… Hehe.-húzza el a száját
-Mi műveltél?
-Miután elmentél elhatároztuk, hogy minden szeptember első estéjén, hogy fogadunk, amire tegnap eléggé gyorsan ráéreztél, szóval mindegy. Hát én Gergővel fogadtam.
-Tessék?!-visítom
-Nyugi. Csak az volt a feladata, hogy öleljen meg, ugyanis nem ölelt meg az anyján kívül senkit mióta elmentél, s már csak azt vettem észre, hogy nem akarjátok elengedni egymást.
Elképedtem. Nem is önszántából akart megölelni, nem is ivott, csak színészkedett. Aztán valamiért nem engedett el egy idő után, gondolom ott változott meg valami. Én meg elhittem, hogy minden oké, hogy rendbe hozhatom a hibáimat, de aztán minden csak Kármen miatt volt. Ennyire reménytelen eset vagyok? Megköszörültem a torkomat, majd Kármen szemébe néztem, akinek a szemébe csak aggódást látok, amin eltöprengek. Vajon direkt csinálta, vagy csak segíteni akart? Hogy egy kicsit könnyebb legyen? Nem haragudhatok rá. Neki nagyobb joga lenne rá, de mégsem teszi, akkor nekem miért kéne?
-Nem tudom, hogy miért tetted, vagy hogy ezzel mi volt a célod, de köszönöm.
-Megköszönöd?
-Hogy legalább megölelhettem.
-Hát akkor szívesen.-nyitja ki az ajtót, mire beesik egy ismerős ember, mi pedig összeráncolt homlokkal bámuljuk a földön fekvő lányt
-Te mit szeretnél?-kérdezi a fürtös lány
-Öhm, csak vécére akartam jönni, de zárva volt az ajtó.
-És ezért az ajtóra kell feküdni?-kérdezem, ami miatt vörösödni kezd
-Odett barátnője vagy, igaz?
-Az vagyok.-húzza ki magát
-És mit hallottál?
-Annyit értettem, hogy valami ölelésről beszéltetek. Ezért utálom a szüneteket. Mindig túl hangos a folyosó-horkan fel, mire megforgatjuk a szemünket és elhagyjuk a mosdót
 Az iskola bejárata felé vesszük az irányt, ugyanis meghallottuk a jelzést és a tömegben felfedeztek Norbit, aki a barátaival beszélgetett, de én örömmel vettem tudomásul, hogy egész jól visszahúzódott a púp a homlokáról, így már nem kell, miatta aggódjak, túléli. Csöndben ballagok lehajtott fejjel, ugyanis egyedül maradtam, mert Kármennek vissza kellett mennie az osztályához, így megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Felidéztem a tegnapi estémet, ami sokkal jobbra sikeredett a vártnál, remélhetőleg a következő is ilyen jó lesz, talán akkor már nem érzem azt, hogy én itt egy picit idegen vagyok. Vajon mi lett volna, ha maradok? Mi történt volna másképp? Valószínűleg minden, ugyanis én miattam ment tönkre minden, ami szörnyű érzés. Én mindig azt hittem, hogy sosem fogok ilyet tenni, de mégis megtettem, mert rá kellett jönnöm, hogy önző vagyok, amit soha nem akartam bevallani. Önző vagyok, mert csak saját magamat sajnáltam, önző vagyok, mert senkit sem kerestem, önző vagyok, mert azt hiszem, hogy minden a régi, hogy szinte semmin sem kell javítanom, holott de. Annyi mindenen kéne kezdve azzal, hogy újra elnyerjem a bizalmukat, aztán mindenkivel hosszasan elbeszélgetni, majd végül ígéretet tenni magamnak és egyben nekik is, hogy többet ilyet nem teszek. Nem akarok olyan lenni, mint a filmekben azok a lányok, akik saját maguk miatt veszítik el a barátait, saját maguknak okoznak gondot. Vagy már ezzel elkéstem? Remélhetőleg nem. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam és csak bámultam ki a fejemből, amiben csak száguldoztak a gondolatok, kérdések és a homályos emlékek, amikkel túlzottan nem törődtem, mert nem akartam a múltra gondolni. Túl akartam lépni rajta, el akartam felejteni, amire talán soha nem leszek képes, hiszen ezek miatt vagyok olyan, amilyen. A rossz és jó dolgok formáltak olyannál amilyen vagyok. Sokat beszélek hülyeségekről, akaratos vagyok, talán anyáskodó is, talán még bunkó is, néha túl sokat sajnáltatom magamat, rengeteg rossz szokásom van, például bántani a másikat fizikailag, amiről valamiért soha nem sikerül leszoknom. Szeretem magamat olyan dolgokba ringatni, amik nem valósak, mindig azt hiszem, hogy mások élete jobb, pedig mindig van valami, ami miatt szar nekik is, sokszor hiszem, hogy nekem a legrosszabb az életem, pedig én csak egy aprócska kis részét éreztem át annak, amit mások. Az a helyzet, hogy tisztában vagyok a rossz dolgaimmal, de nem vagyok hajlandó változtatni rajta, inkább figyelmen kívül hagyom, nem törődök velük, pedig nagyon is kéne. Sok dologból kéne vissza fognom magamat, akkor talán jobb lenne minden, jobb lenne másoknak is és nekem is. És ilyenkor döbbenek rá, hogy nem tudok pozitív dolgokat felsorolni, olyan tulajdonságokat, amik jók, ezért néha eltöprengek azon, hogy van e nekem egyáltalán olyan. Biztos, hogy van olyan, csak még úgymond „nem fedeztem fel őket”. Néha úgy érzem, hogy ez a személyiség téma olyan, mint egy útvesztő. Eltévedsz benne, nem tudod, hogy most akkor te most anyáskodó vagy, vagy aggódó, esetleg erős vagy csak beletörődő. Talán mindkettő, de az biztos, hogy az útvesztő színes, mert vannak a sötét dolgok, amik történetesen a negatív tulajdonságok, vannak a semleges, ami azt takarja, hogy valakiknek rossz, valakiknek jó, de van a világos, ami egyértelműen a pozitív dolgokat jelenti. Tiszta virágos kert az egész, vagy akár egy óceán. Sötét és hideg, félhomály és hűvös, fény és meleg.
-Te aztán nagyon el vagy merülve valamiben.-nevet fel Norbi, mire én a mellkasomhoz kapok
-Jézusom!-nézek rá
-Már nagyon érdekelt, hogy min agyalsz, szóval nem bírtam kihagyni, hogy ne mondjak neked valamit.
-Csak gondolkodtam a leglényegtelenebb dolgokon.-válaszoltam a fel nem tett kérdésére
-Majdnem negyed órán keresztül?-mutat az előttünk lévő focipályára, mire ledermedek
-Már itt vagyunk?
-Egy ideje igen. Nem is értem, hogy hogy nem estél el, miközben leültél, vagy amikor sétáltál.
-Rejtett képességem van ezek szerint.-rántok vállat
-Ami azért ijesztő, nem gondolod?
-Én inkább furának mondanám. Az ijesztő az relatív.
-Tényleg fura vagy.
-Üdvözöllek azoknak a klubjában, akik ezt gondolják rólam.
-De szerintem jó ez a furaság.
-Jó? Ez miért lenne jó? Emiatt nézik le a másikat. Ha vannak fura dolgai, máshogy gondolkodik, cselekszik.
-De ezek a „furák” a világon a legjobb emberek.
-Én messze vagyok a jótól.-hajtom le a fejemet, nehogy meglássa égő orcámat
-Akkor legyél az az ember, aki messze van a jótól, de mégis jó ember.
-Ugye tudod, hogy ez értelmetlen?
-Az olyan fura emberek, mint te az értelmetlenben is meglátják a jót, nemde?
-Talán.
Szóval mégis van egy jó tulajdonságom, ami eléggé rosszul hangzik, de mégis jó. Értelmetlen megfogalmazás, de mégis jónak hangzik. Aztán mégis kit érdekel, hogy értelmetlen e vagy sem, szerintem jó! És csak akkor számít, ha nekem jó.
-Én vagyok az, aki távol van a jótól, de mégis jó…-súgom és valami kellemes melegség áraszt el

Hey Everybody! :)
Húsz nap után feltoltam a seggem ide, hogy végre kirakjak egy új részt. Hát mit is mondjak, érdekes lett szerintem a befejezés. Nem is tudom milyen hangulatom volt, amikor ezt írtam, s őszintén megmondom, nem is akarom tudni. Nektek mennyire szimpatikus ez a Norbi gyerek?
Köszönöm a három pipát az előző részhez. :3 A véleményeket továbbra is szívesen várom :)
Puszi:Sheila Mendes

2 megjegyzés:

  1. Azt a túrós lepényes Szent kakaós baglyos mindent!
    Nincs sz mennyire IMÁDOM ezt az egészet. Az egész bagázst. Odett meg egy kiállhatatlan *hapci*.
    Szóóóval a motorozós jelenetek, nagyon jók. Legalábbis szeretem amikor írsz, ahogy felrepeszti az aszfaltot:D
    Az a vécés jelenet meglepett, de örülök, hogy egyáltalán megölelték egymást. Remélem újra visszakapom a Germa (!!!!!!) párost. Szívesen olvastam volna a tizenkettedikesek szívatásáról:D Ugye még nem késő?
    ÚÚÚ nehogy megtedd! Jut eszembe! Nehogy átállítsz Norma párosra (értsd: Norbi&Emma páros) UGYANIS ESZMÉLETLENÜL SZIMPATIKUS, CUKI ÉS JA. AHW. Végén még Gergő ellen fordítasz. *Keserves sóhaj*
    Nagyon, de nagyon, de nagyon reménykedek abban, hogy hamarosan felkerül a következő rész. Ha nem akkor ezt kívánom a hullócsillagtól és teljesülni fog *hahh*.
    IMÁDTAM.
    Imádat! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt a mondatot! :D
      Én is így vagyok. Annyira örülnék, ha lenne nekem is egy ilyen baráti társaságom, de hát sajnos ez nem a valóság része. :c
      Örülök, hogy így vélekedsz a jelenetekről, amiket bepötyögtem, viszont el kell szomorítsalak, nem lesz a szecskáztatásról egy mondat sem. Ha kilencedikes lenne, akkor azt mondanám, hogy igen, de mivel már bőven a 11.-ben van, így nem.
      Szerintem egy ideig lehet jobban kedvelni fogod majd Norbit, de aztán ki tudja mi lesz. De az biztos, hogy nehéz időszak fog várni a mi Emmánkra. :/ (*gonosz mosoly*)
      A következő rész még szünetben fel fog kerülni, már csak úgy 1500 karakter kell :D
      Puszi:Sheila Mendes

      Törlés