2016. október 9., vasárnap

#2 Harmadik fejezet



A szívem kihagyott egy ütemet, a lélegzetem elakadt és a lábam a földbe gyökerezett. Ritkán pislogtam, minél tovább akartam őt látni, nem érdekelt, ha akár egy tizedmásodperce is sötétülne el a világ, egyszerűen csak legeltettem rajta a szemeimet. Megnyaltam a számat és inkább pislogtam párat, mert még a végén nevetség tárgya lennék és beszélgetést kezdeményeztem. Érdeklődtem a srácok iránt, érdeklődtem a suliról, hogy mit terveznek az után, hogy befejezik a középsulit, érdeklődtem a szerelmi életek iránt, s meglepően mindenki szingli volt, de amikor Martin mondta, hogy nincs senkije, láttam, hogy egy gyors pillantással ajándékozta meg Natit, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. Szélesen elvigyorodtam és elhatároztam, hogy ha bele is fogok pusztulni, ezek ketten még tél előtt össze fognak jönni. Sok vicces dolog történt mindannyiunkkal, amin mindenki nevetett, volt, hogy annyira, hogy az egész társaság, aki körülöttünk volt ránk sandított, de túlzottan nem foglalkoztak velünk. Éreztem, hogy figyelnek és volt is sejtésem, hogy ki lehetett az, de inkább csak a fejemben idéztem fel újra a fiút, nem néztem rá, mert akkor megint lefagynék, és rá kellett jöjjek, hogy nem léptem túl rajta. Eszembe jutott, ahogy a kocsiban megfogta a kezemet, ahogy akkor kellemes bizsergés futott át a gerincemen, szinte éreztem, ahogy a keze az enyémet fogja, amitől az egész testem libabőrös lett és kicsit megremegtem, újra eszembe jutott, amikor felültem mögé a motorra, eszembe jutott az a nap, amikor minden elkezdődött és most eljött a folytatás ideje. Eljött annak, hogy tovább folytassam az életemet itt Baján és talán annak, hogy elengedjem és elfelejtsem, amire kevés esélyt látok. Ha négy év nem volt elég nélküle, akkor mennyi kell? Egy egész élet? Kitudja. Talán legközelebb, amikor elhagyom a várost, akkor meghalok, bár mondjuk volt hozzá egy közeli élményem, amikor hazajöttem a táborból. Akkor is meglátogatott, akkor ott maradt velem végig éjszaka. Újra előjött az emlék, amikor utoljára csókolt meg. Jézusom, miért gondolok ennyit rá? Hisz’ ezek az idők már elmúltak, most már nem tizenhárom vagyok, hanem tizenhét, el kell felejtenem az akkor történteket.
-Tudja valaki, hogy ma kinek a számait fogja elénekelni?-kérdi Nati, mire én is visszatérek a valóságba
-Azt hiszem ma inkább Andy Biersack-ra fog ráfeküdni, de egyáltalán nem biztos. –ránt vállat Kármen és meghúzza a sörösüveget
-Feldolgozásokat énekel?-kérdezek rá
-Leginkább, de vannak saját zenéi is. Szabad idejében ezzel foglalja le magát. Vagy megtanulja a szöveget és a dallamot lejátszani, esetleg saját magának ír. De aztán vagy elmegy úszni vagy motorozni, és reggeltől délután kettőig dolgozik. –vázolja fel egy napját a göndör hajú barátosném
-Hol dolgozik?
-Még úgy konkrét állása nincs, de amint aláírja a szerződést, akkor itt fog a Démásznál.
-Ő is?-lepődök meg
-Tökre ugyanúgy csinálta, mint anno a bátyád. Leérettségizett, elment a Jelkybe megtanulni a szakmát, aztán a végén a Démásznál kötött ki azzal a különbséggel, hogy ő itt marad a városban, nem úgy, mint a bátyád.-húzza el a száját
-De valamikor le fognak jönni, anyu lehívta őket, csak azt nem tudom, hogy mikor.-nevetek fel kínosan
-És hogy van a gyereke?
-Jól van, szerencsére egészséges, s amúgy kisfiú lett. Adrián lett neve.
-És Niki is jól van?
-Teljesen. Vagyis én úgy tudom. Anyám előszeretettel hallgat el dolgokat.
-Néha nem jobb tudni dolgokat.-horkan fel Bálint
-Ezt hogy érted?-nézek rá
-Emlékszel arra a lányra, akivel találkozgattunk, az előtt hogy elmentél?-kérdi, mire én kimérten bólintok
-Kiderült hogy megcsalt. Nem egyszer, nem kétszer.
-Ííí.
-Nincs kedve valakinek beugrani egy whisky-ért?-néz körbe Nati
-Ha muszáj bemegyek én. Ott gondolom, van víz is.
-Komolyan vizet akarsz inni?-kerekednek ki Martin szemei
-Igen.-kacsintok
-Ha itt bemész a szemben lévő ajtónál, akkor azonnal a konyhába kötsz ki és a pia az asztalon van.-magyarázza Nati-Ja és köszönöm.-küld puszit a levegőbe én pedig szemet forgatva fordítok hátat a csoportnak és indulok meg a bejárat felé
Sikeresen átverekedtem magam az embertömegen és beléptem a valamivel szellősebb helyiségbe, ami mondjuk így furán hangzik tekintve, hogy a friss levegőről jöttem be, de mindegy. Itt már nem üvöltött a zene, ahogy az emberek sem, és nem éreztem azt a kellemetlen érzés, amely jelezte, hogy figyelnek. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd ittam egy pohár vizet, közben pedig végigmértem a konyhát. A barna szín uralkodott a falakon, ahogy a pultok és a szekrények is olyanok voltak, a függöny pedig fehér volt. Az asztal négy személyes volt, mindenféle speckó konyhagépek sorakoztak a helyiségben, amiket én három gombnyomással tönkre tettem volna a biztos. A poharak egyszerűek, de mégis hihetetlenül tiszták, mintha soha nem lettek volna használva, drágábbnál drágább borok és egyéb alkoholok sorakoztak az asztalon, melyeknek az alkoholtartalmuk jóval nagyobb volt, mint amiket én eddig ittam. Mondjuk eddig nem ittam valami sok piát, szóval inkább nem mondok semmit. Meg nagyon nem ihatok, hiszen nekem még ma vezetnem is kell. Elöblítettem a használt poharat és azt a bútorra téve kinyitottam a whisky-s üveget, de meghallottam, hogy nyílik az ajtó, így a tüdőmbe rekedt a levegő, de ezt egy nagy levegővel el is intéztem. A szeme sarkából figyeltem az alakot, aki egy légtérbe tartózkodott velem és rájöttem, hogy egy fiú van itt, mire beparáztam hű maradva az idétlen szokásomhoz, miszerint, még mindig félek az idegen fiúktól. Nekidőlt a konyhapultnak, én pedig a kupakot csavartam vissza az üvegre, miközben egyenletesen próbáltam lélegezni, de a gondolat nem hagyott nyugodni, miszerint itt áll mögöttem és engem figyel.
-Még mindig félsz?-hallom meg a kellemes baritont, miközben felnevet, látom, ahogy oldalra dönti a fejét, én pedig egyszerűen végleg lefagyok. Ő van itt.
Óvatosan teszem meg a száznyolcvan fokos fordulatot, s aztán meglátom azt az édes mosolyt, amit imádtam, sőt talán most is imádok. Arcán apró gödröcske jelenik meg, karjait mellkasán összefonta, lábait keresztbe tette és csak engem nézett, próbálta elkapni a tekintetemet, de nem voltam hajlandó a szemébe nézni, magam sem tudom miért. Talán azért mert féltem, hogy elveszek bennük és nem szabadulok ki onnét. Elveszek azokban a csodálatos barna íriszekben.
-Csak megismertél?-kérdem halkan
-Nehéz nem megismerni egy számodra kedves arcot.
-Úgy tudom már nem annyira kedves.
-Tény és való, hogy szenvedtem miattad, de rájöttem, hogy semmi értelme. Nem kerestél, így én sem, s túltettem magam rajtad.
-Elrontottam. Nagyon.
-Tökéletesen egyet értek veled.-bólint-De nem válaszoltál a kérdésemre.
-Igen. Félek. De már javult a helyzet.-engedek meg egy halvány mosolyt
-És milyen volt Pesten?
-Megtanultam barátkozni. Vagyis mondjuk azt. De veled mi a helyzet? Mesélj.
-Hát gondolom, tudod, hogy én is villanyszerelő lettem, csak amikor van szabadidőm, akkor úszok, vagy zenélek, esetleg a haverokkal járom az utakat. Fura volt, hogy nem ismertél fel.
-Te voltál az?-hülök le, ő pedig csak egyszerűen bólint és közelebb lép. Alig volt köztünk tíz centi, amikor megállt és a szemembe nézett, én pedig megéreztem az illatát, s eluralkodott rajtam a vágy, a vágy mely arra ösztönzött, hogy öleljem meg, de tudtam, hogy ellökne magától így elfojtottam. Nem ölelhetem meg, mert avval neki is ártok és ártottam neki én eleget. Hogy lehettem ekkora köcsög? Hogy tehettem ez a barátaimmal? Lehajtottam a fejemet és a nyelvemet kezdtem el rágcsálni, miközben meg fogtam a poharat, de aztán újra felnézek és a könnyek marni kezdik szemeimet. Erőteljesen ráharapok a nyelvemre, hogy visszafojtsam a sós nedűt, de közben meglötyögtetem a pohárban lévő italt.
-Nekem ezt ki kell vinnem, szóval, ha megbocsátasz, akkor én mennék.
-Várj még!-lágyul meg a hangja és megfogja a csuklómat, mire kikerekedett szemekkel nézek ujjaira, majd rá, ő pedig azonnal elrántja, s a kellemes érintés megszűnik. Megköszörüli a torkát és látom, hogy az arca halványan elpirosodik, ami miatt legszívesebben felnevetnék, de nem teszem. Hogy miért? Mert tudom, hogy kínos neki. Vagyis szerintem.
-Szeretnél még valamit mondani?
-Csak annyit, hogy üdv újra Baján.-lép hátra, majd elindul a ház belseje felé
Összevonom a szemöldököm, s nézem tovább a széles hátát, majd amikor eltűnik a másik szobában, én elfordítom a fejemet és újra lejátszom a beszélgetést a fejemben. Szóval úgy kezdődött, az egész, hogy észrevette, hogy félek, aztán elhidegült, majd amikor el akartam menni, bent akart tartani, aztán pedig inkább lelépett. Ez most csak nekem furcsa, vagy tényleg az? De mindegy, majd még átgondolom, az előttem álló pár órában. Visszamentem a többiekhez, majd a szomjas Natinak oda adtam az italát, melyet lassú és nagy kortyokkal tüntetett el a pohárból, a többiek beszélgettek, s én is próbáltam oda figyelni, de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a szituációt, amikor megölelhettem volna, amikor kiszoríthattam belőle, azt a fájdalmat, amit okoztam neki, amiért keresni is lusta voltam, amikor megpróbálhattam volna, helyre tenni a hibámat. De nem. Nem tettem. És ezzel megint elszúrtam. Végig néztem a társaságon, s őszintén hiányzott az a személy a csapatból, akiért talán még most meghalnék. Talán tovább kéne lépjek, talán meg kéne ismernem másokat is, nem csak rá összpontosítanom. Őszintén akarom. Talán még semmit sem akartam ennyire, mint azt, hogy tovább lépjek. Elhatároztam hát, hogy kiverem végleg a fejemből, hiszen már semmi nincs köztünk, én csak a barátságát akarom visszaszerezni, de azt nagyon.
-Minden oké?-karolja át a vállamat Ádi
-Igen, csak elgondolkodtam.-nézek fel rá
-Gergőn?-biccent az említettre, aki éppen most haladt el mellettem
-Jóvá kell tennem a hibáimat és újra azt akarom, hogy barátok legyünk.
-Em. Ti sosem voltatok csak barátok.
-Hát akkor most csak azok leszünk.-nézek a szemébe határozottan, mire csak egy erőltetett vigyort fest magára
-Mi a téma?-kérdi az idősebbik
-Csak Emma fura elhatározását hallgattam meg.
-Ez megint valami olyan, ami nem fog összejönni?-nevet
-Ez össze fog jönni.-öltöm rá a nyelvem
-Egy heted van rá, hogy az a valami összejöjjön, ha nem, akkor egy teljes kört te állsz.-nyújtja felém a kisujját
-Azt hiszed nem fog sikerülni?-kérdezem lassan, ő pedig somolyogva bólint-Hát akkor el kell, szomorítsalak, mert sikerülni fog.-kulcsolom az ujjába a sajátomat, ezzel megpecsételve a fogadást
-De ha én nyerek, mit kapok?
-Elüvöltök bármilyen baromságot a sulidban.
-Éééés?-teszi a vállára a kezét Nati
-Mit akarsz még Vöröske?
-Ez semmi. Tulajdonképpen nem is alázod meg magad.-tájékoztatja
-Akkor a sulimba is.
-Inkább az egyik tesi órát végezd el egy száll alsógatyában, s a mellkasodra legyen írva, hogy:”Lealázott egy csaj!”-vigyorodok el ördögien
-Ezt nem teheted.-sápad le
-De-de. Te fogadtál velem, szóval tartsd is be a szabályokat.
-Kérlek nyerd meg.-súgja Ádi, mire felnevetek
-Látszik mennyire szeret a saját öcsém-fortyog
-Bocs tesó!-ránt vállat
-Srácok gyertek. Kezdi.-ragad meg Kármen
Kacagva futok utána, s a tömeg végén állok meg, mire megkönnyebbülök, de aztán jöttek mások is, akik mögöttem sorakoztak fel, mire a szívem heves dobogásba kezdett, szinte könyörögve szorongattam Kármen kezét, de nem törődött vele, ő csak vigyorgott, akár a vadalma, Nati Martinnal beszélgetett, Ádám a sörét iszogatta, egyedül Bálintra számíthattam, aki valahogy eltűnt, így elfogott a félelem. Most komolyan a tömeg közepén állok, ahol a legfülledtebb a levegő, s senkit sem érdekel az, hogy én itt mindjárt összeesek? És mégis Kármen mióta bírja ennyire a tömeget?  Lányok sokaság volt elől, de volt pár fiú is, azokat gondolom, előre rángatták, szinte látni lehetett rajtuk, hogy szívesebben lennének egy szeméttelepen, mint itt, s egy kicsit meg is értettem őket. Eléggé kegyetlen lehet számukra, de ők mégis ott maradtak és szótlanul tűrték. Nem sok srác lenne képes ilyesmire. Aztán elölről dobhártya sértő sikítás támadt és megláttam ennek kiváltóját, még pedig az énekest. Őszinte vigyor ült a fizimiskáján, ami igazán jól állt neki, főleg hogy még a gödröcskéi még egy kis cukiságot adtak neki. Intett a tömegnek, majd egy tipikus:”Köszönöm, hogy eljöttetek…” szöveget kezdett el, de aztán elkezdték megszólaltatni a hangszereket, s a Sárosi fiú is kinyitotta a száját és előcsalogatta hangját, melyet még sosem hallottam, így lefagyva néztem, ahogy énekel. Hogy lehet az, hogy erről nem tudtam? Magamba felhorkanok a kérdésre és jól elhordom magamat, majd aztán vigyorogva figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy a többiek tették. Jó volt látni, hogy boldog, hogy jól érzi magát, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon tényleg örül neki, hogy hazajöttem, vagy magában visszaküldött a fővárosba. De ha nem örülne, akkor nem mondta volna azt, hogy üdvözöl Baján, de lehet, hogy csak kínjába mondta ezt. Talán már nem is akar velem beszélgetni, vagy hasonlók. Lehet, hogy ennek a fogadásnak tényleg nem volt sok értelme, de inkább megpróbálom. Megemelte a hangját, én pedig kikelve magamból énekelni kezdtem vele és lehunytam a szemem, élveztem, hogy senki sem hallja a hangomat, így üvölthettem bátran, tény és való, hogy holnap rekedt leszek, de az érdekel legkevésbé, maximum nem beszélek annyit. Kinyitottam a szemem, s valahogy mintha megérezte volna, rám kapta a tekintetét, s a szemembe nézett, én pedig elvigyorodtam, közben pedig tovább énekeltem. Szélesen elmosolyodott, és a gitárjára nézett, majd folytatta, de aztán vége lett a dalnak, én pedig türelmetlenül vártam a következőket, még többet akartam hallani a kedvenc dalaimat az ő hangjával, ami talán jobban is tetszett, mint az eredeti énekesé, pedig neki is eléggé jó hangja. Tovább énekelt, ahogy én is vele, ahogy a többiek is, a zene dübörgött a belsőmbe, szinte nem is hallottam mást, csak a zenét, ami mondjuk nem volt nehéz, mert szinte tényleg csak azt hallottam. Nem figyeltem semmire se, csak az ütemre, nem figyeltem senkire, csak Gergőre, jó volt látni egy eddig számomra ismeretlen oldalát is. Nem láttam még a zenészt, aki megbújt benne és még többet akartam belőle. Még többet akartam ebből a zenészből, akit eddig rejtegetett. Tudtam, hogy lassan szünet, így elkezdtem ugrálni is, hogy ne fagyjak meg, amikor kilépek a tömegből, éreztem, hogy a göndör hajú barátnőm is ugrálni kezd velem együtt, de viszont ő nem énekel, mondjuk nem is gondoltam volna. Ő nem szereti annyira Andy dalait, mint én, így megértem, talán csak azért ugrált velem, mert nem akarta, hogy csak én egyedül tegyem ezt, mert azt azért érzékeltem, hogy csak én egyedül játszom labdásat. Lehajtotta a fejét, majd ugrott egyet és meghajolt a közönség előtt, mire egy újabb sikolyhullám rázta meg a környéket, de én csak vigyorogva és ugrálva tapsoltam meg, közben pedig elindultam újra a konyha felé, hogy igyak egy keveset, ugyanis hihetetlenül kiszáradt a torkom. Váratlanul valaki rárakta a tenyerét a vállamra, mire én ijedtembe, hátra ugrottam és szerencsétlennek a lábára pont, mire az érintett hangosan felszisszent. Kezemet a szám elé kaptam és az alakra néztem, majd megláttam az énekest, mire azonnal elkezdtem mondani, azt hogy mennyire sajnálom, abban a pillanatban szinte úgy tűnt, hogy más szót nem is ismerek, csak ezt az egyet, de ő nevetve megrázta a fejét és kicsit bicegve elindult és én is követtem. Nem tudtam, hogy mit akar, vagy, hogy hogy szúrta, ki, hogy mégis hol vagyok, ugyanis a színpad környékén kívül nem is volt már világítás. Kinyitotta az ajtót és előre engedett, de én háttal mentem be az épületbe, mert továbbra sem állt be a szám, ami gondolom már eléggé idegesítette, de én akkor sem tudtam befogni a számat.
-Oké, most már igazán abbahagyhatnád.
-Rendben.-bólintok-De akkor is sajnálom.-mondom ki utoljára, mire megdörzsöli a halántékát
-El akarod még ismételni?-néz a szemembe, mire én meg rázom a fejemet
-Akkor jó.
-És te miért jöttél?
-Beszélgetni?
-Én azt hittem, hogy már nem nagyon akarsz velem.-halkulok el
-Tény és való, hogy négy év nem beszélés után, nagyon most sem akarok, de hát muszáj, ha már újra együtt a csapat, nem de?
-Mi lelt téged?
-Semmi.
-De valamiért nagyon gyorsan megváltozott rólam a véleményed.
-Na jó igazából az változott meg, hogy még ennyire nem láttalak örülni annak, hogy énekelhetsz, s nagyon örülök, hogy nem csak én szeretem ennyire Andy Biersack-et.
-Senkivel sem tudtad megszerettetni?
-Nagyon nem. Vagyis a csapatból nem.
-Akkor most már itt vagyok. Szóval nem vagy úgymond egyedül.
-Annak örülök.
-Esetleg holnap ráérsz egy fél órára? Ihatnánk valamit.
-Holnap megint csak este érek rá, de ha neked az jó, akkor igen.
-Akkor szerintem majd még beszéljünk erről.
-Az lesz. De amúgy milyen a suli?
-Eddig jó, mondjuk nem voltam bent valami sokáig ma, csak négy osztályfőnökim volt. De sírtam reggel egy sort, amikor elsőnek találkoztam Kármennel. Látnod kellett volna. Elsírta magát ott mindenki előtt.
-Hiányoztál neki.
-Ti is nekem. Csak balfasz voltam.
-Öhm…-lép közelebb, mire én felvonom a szemöldököm
-Te ittál?
-Annyit nem, hogy részeg legyek, csak egy kicsit jobb a kedvem.
-Akkor miért nem azt mondod?
-Mi helyett?
-Ahelyett, hogy beszélni szeretnél velem.
-Pedig szeretnék. Hallod. Ha részeg lennék, nem utánad futottam volna, hanem az első lányt már letámadtam volna.-nevet fel, belém pedig, mintha kést döftek volna, de én csak mosolygok és kínosan beletúrok a hajamba
-Bocsi.
-Nem baj. De ha már jó a kedvem légyszi ne rontsd el megint.-újabb döfés. Kegyetlen szar ember vagyok, azt kell mondjam. Én hagyom őket itt, erre pedig képtelen vagyok szembe nézni a hibáimmal, magamat akarom sajnálni, nem őket. Normális vagyok én?!
-De amúgy mit szeretnél?-utalok az előbb tett lépéseire
-Hát ez lehet furán fog hangzani, de lehetséges az, hogy meg akarlak ölelni?
Dermedve nézek a barna szemeibe és a fejemben víz hangzik az előbbi mondata. Meg akar ölelni. Engem. Azok után, amiket tettem vele. Legszívesebben azt mondanám, hogy normális, de nem lehet, mert egy seggfejt nem szoktunk megölelni, vagyis olyat nem, aki miatt szenvedtünk. Mégis ki csinál ilyet? Ezek szerint ez a fiú igen. De a legrosszabb, hogy engem ez érdekel a legkevésbé. Lehajtom a fejemet és lejátszódik az az ölelés, ami ott történt a rakparton négy évvel ez előtt, mire valami határozottság száll meg én pedig szinte a nyakába ugrok. Meghökkent a tettemre, de én csak szorítom, kapaszkodom belé, s önző módon arra gondolok, hogy ez nekem milyen jól esik most, nem az lebeg előttem, hogy ezt nem kellene. Éreztem, ahogy lehajtja a fejét, mert a haja csiklandozta a nyakamat, de én csak élveztem a teste melegét és kölnijének illatát, hallgattam szuszogását és szívének dobbanását. Valahogy éreztem, hogy nekem itt a helyem, közben mégis utáltam magam. Hogy lehetne itt a helyem, ha megbántottam? Karjai körém fonódtak, mire egy-két könnycsepp kicsordult az érzésre, főleg akkor, amikor elkezdte simogatni a hátamat. Hogy lehet ilyen velem? Miért ilyen? Miért nem hagyja, hogy én próbálkozzak? Szeretném tudni a kérdésre a válaszokat, de akkor lehet elrontanék mindent, inkább kiélvezem a pillanatot. És én nem akarom, én azt akarom, hogy álljon meg az idő, én csak a mostnak akarok élni, mert ez most van. Nem tegnap, nem holnap, nem két óra múlva, nem fél órával ez előtt, hanem most, ebben a pillanatban. És én imádom ezt a pillanatot.
-Szeretném azt hinni, hogy nem telt el négy év nélküled.-súgja
-Szeretném elfelejteni, hogy egy köcsög, faszkalap voltam, szeretnék nem rágódni a holnapon, szeretném kiélvezni, hogy most utoljára önző lehetek. –csuklik el a hangom, mire szorosabban zárja körém izmos karjait
-Önzőnek is kell lenni.
-De nem annyira, mint voltam.
Ezután nem szólt semmit, hanem csak ölelt, aminek én hihetetlenül örültem, egyszerűen mintha elszakadtam volna a talajtól, mintha nem lenne semmi a lábam alatt, csak ő tartana meg. Mert tudtam, hogy ha baj van, számíthatok rá, közben pedig mélyen éreztem, hogy nem kapaszkodhatok többé úgy belé, ahogy régen. 

Mint ígértem, még a hétvégén hoztam a részt, ahol végre megtörténik az első beszélgetés Germa párosunk között és még több is, szóval remélem most mindenki örül. Nektek mi a véleményetek Emma cselekedeteiről? Ti is ezt gondolnátok, vagy mást? Esetleg semmit? Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Puszi: Sheila Mendes

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése