2016. szeptember 23., péntek

#2 Első fejezet



Szeptember elseje, reggel hatóra van jelenleg, én viszont alig aludtam négy és fél órát az izgalom miatt. Új suli, régi otthon, s ma talán találkozhatok Kármennel. Talán láthatom ma. Natasát pedig fel fogom ma keresni, s szépen lassan mindenkivel szeretnék találkozni, ám nem hiszem, hogy Gergő még itt lenne Baján, hiszen mindig is arra vágyott, hogy egy nagyvárosban élhessen, ahol több lehetőség nyílik az emberek számára, de talán ki fogom fogni azt a napot, amikor láthatom, még ha csak pár percre is. Megdörzsöltem az arcomat, majd lendületesen felültem és keltem ki az ágyamból egyenesen a konyha felé vettem az irányt, ahol már csak Szabolcsot találtam, hiszen anyának már ott kell lennie a munkában, Szabi viszont csak negyed nyolcra megy, ezért furcsálltam, hogy már fent is van. De magamban lelegyintettem és inkább meg fogtam a maradék pizzát és betettem a mikróba, miközben a reggeli kávémat készítettem el, ami a végére inkább látszott kakaónak, mintsem kávénak a sok tej és cukor miatt. Így legalább nem leszek kómás egyhamar. Leültem az asztalhoz és rögtön majszolni kezdtem a reggelimet, közben pedig nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a szomszéd házban lakik Nati. Vajon észrevette az új lakókat? Vagy talán látta anyut? Megráztam a fejem, majd lenyeltem az utolsó falatot és végül lehúztam azt a pár kortyot a kávémból, ami maradt és már rohantam is a szobámba. Kinyitottam azt a dobozt, amibe a sulis cuccaim voltak és annak tetején azok a ruhák, amiket ma szándékozok felhúzni. Egy laza fehér fölső, aminek a nyakrésze fekete csipkés és hozzá pedig egy világoskék csőnadrágot választottam cipőnek pedig a már agyonhasznált szürke Fila cipőm, kiegészítőnek pedig egy fekete nyakláncot választottam, ami eléggé”rászorul” a nyakra. Az mostanság furcsán divatos. Átsétáltam a fürdőben, s gyorsan megmostam a fogamat és a hajamat is megcsináltam, majd visszamentem a barlangomba. Elővettem a táskámat, amin megcsörrent az a pár kitűző, amit még kilencedikbe aggattam rá, s beraktam azokat a szükséges dolgokat, amiket írtak, így nem volt olyan nehéz a táska, mint gondoltam. Elraktam az egy literes Tupperemet, meg az utolsó szelet pizzát és a pénztárcámat, mert az biztos, hogy nem lesz elég ennyi, szóval kell majd vennem valamit a büfében. Végül pedig úgy döntöttem, hogy elindulok. Végül is negyed nyolc, az nem gond, ha előbb ott vagyok. Elköszöntem Szabitól, majd kiléptem az ajtón, de amint léptem egy lépést, már bele is ütköztem valakibe, így bocsánatot kértem, de amikor megláttam az ismerős vörös hajat, azonnal ledöbbentem. Tekintetemet felvezettem az arcára, amin az a tipikus „Csak ennyi?!” arckifejezés volt, én pedig felvontam a szemöldököm

-Több mint négy évre eltűnsz és még csak meg sem ölelsz?-nevetet fel én pedig olyan „Kérésed számomra parancs!” módba kapcsoltam és azonnal megöleltem a vöröskét.

Erősen szorítottam, arcomat a vállába temettem, ugyanis lehet, hogy eltelt négy év, de én szinte egy centit sem nőttem, még ő ötöt az tuti! Mindig szomorú voltam, amikor szóvá tették az alacsonyságomat, de ma már örülök neki, hogy nem lettem felhőkarcoló, ugyanis mostanság a magas lányok mindig azon paráznak, hogy nem találnak maguknak fiút. Beszívtam a lány illatát, ami nekem kicsit túl édes volt és tömény, de mivel tudtam, hogy ő az ilyeneket szereti, így ezt elnéztem. Eltoltam magamtól és újra a szemébe néztem.

-Tökre kiegyenesedett a hajad.-állapítottam meg

-Ez az egyik ok, amiért utálom a hajamat. Viszont te… Hogy is mondjam… Meg nőiesedtél.-nyögte ki

-Mennyit változtam?-kérdeztem kíváncsian

-Nem sokat, de keveset sem. A magasságod maradt, az alakod, ugye nőiesebb, a hajad hullámosabb lett, de látszik, hogy majdnem felnőtt vagy.

-Köszi!-zavartan tűrtem egy tincset a fülem mögé

-Miért nem kerestél fel minket?

-Féltem, mert ha sokat beszélek veletek, csak még jobban azt éreztem, hogy ez az én hibám, meg az is ott volt, hogy több barátotok lett és én már csak egy jó emlék vagyok.

-Azt a hülye fejedet nehéz elfejteni. Nem is értem, hogy hogy nem ismertelek már meg a szemedről.-mosolygott, közben pedig elindultunk lefelé

-Én élveztem.

-Nem is gondoltam mást.-forgatta meg a szemét

-Te most kezded az utolsó évedet a gimiben, ugye?

-Igen, te pedig a tizenegyediket, szóval megúszod a szecskáztatást.

-Itt igen, de Pesten nem úsztam meg.

-Menniyre volt szar?

-Kurva szar volt!

-Ejj!

-Na de az én kicsikém arra van, szóval majd még beszélünk. Ha van időd, akkor találkozhatunk délután a téren!

-Persze. De előtte még biztos, hogy beszélünk.

-Renben. Szia!-intettem neki és feltettem a fejemre a sisakot, majd elindítottam a Yamahát és nem is várva egy pillanatot sem, indultam el az iskolám felé. Az úton próbáltam nem úgy menni, mint valami őrült, amihez szükségem volt az összes akaraterőmre, de végül csak sikerült a nélkül eljutnom az iskoláig, hogy nem mentem át egy piros alatt sem, szóval tökre büszke vagyok magamra. Ám amikor elértem az iskola utcáját, elfogott a félelem és a pánik. Új iskola, régi-új emberek. Fura lesz és ijesztő. De mégis csak egy dolog járt a fejemben, mégpedig az, hogy megtaláljam Kárment. Vele is kell, beszéljek. Felmentem a járdára, majd a fal mellé támasztottam le a kicsikét és végig néztem azokon, akik engem bámultak meg, viszont közülük, egyik sem volt ismerős. Háromnegyed nyolc és Kármennek itt kell lennie. De vajon melyik osztályba járhat?

-Emma?-hallottam meg a hátam mögül a nevemet, mire arra fordultam és szembe találtam magam…

-Bálint? Ugye te vagy az?-lépkedtem felé

-Még szép, hogy az vagyok, te lány!-mosolyodott el majd kitárta a karjait én pedig egyenesen a nyakába vetettem magam

-Olyan jó, hogy látlak teee!-nyújtotta meg az e-t, közben pedig szorosan ölelt és kicsit elemelt a földtől

-Hiányoztál! De nem úgy volt, hogy a Szent Lászlóba mész tovább?-engedtem el

-De, de aztán változott a terv és inkább ide jöttem.

-Annyira örülök!-mosolyogtam rá

-Kár, hogy Ádi és Márk nincs itt.-húzta el a száját

-Ők hova járnak?

-Mind kettő Bereczki, s mindketten rendészet.

-Nem is gondolhattam volna mást.-ráztam meg kuncogva a fejemet és beléptem a hatalmas épületbe

-Tudod, melyik osztályba jár Kármen?-érdeklődtem

-Ha velem tartasz, akkor meg tudod!-kacsintott, s azonnal megragadta a csuklómat és elkezdett maga után húzni az emelet felé

-Bálint, lassíts már. Hova sietsz?

-Azért sietek, hogy minél több ideig tudjátok egymásból kiszorítani a szuszt.-forgatja meg a szemeit, majd megáll és benéz a 12.C-be. Szóval c-s lett.

-Kármen!-ordította

-Igen?-szólalt meg, én pedig már a hangja miatt vigyorogtam

-Van egy meglepetésem!-újra kacsintott, majd lassan elkezdett befelé húzni, én pedig hagytam neki.

A szívem hevesen vert, azt hittem kiugrik a mellkasomból, szaporán vettem a levegőt, a gyomromban a lepkék örült tempóban repdestek, a tenyerem izzadt. Innen már nincs visszaút. Egyszer már csak azt veszem észre, hogy teljes testtel bent vagyok az osztályba, de ahelyett, hogy körbe néztem volna, csak azt láttam, ahogy göndör haját kisimítja a szeméből, hogy megbizonyosodjon, valóban jól lát e. Még szélesebben elvigyorodtam, és a kezemet intésre emeltem.

-Szia Kármen!-intettem neki, ő pedig lassan indult meg felém

Alaposan felmértem a változásokat, de ő viszont nem változott rengeteget, nem úgy, mint Natasa. Viszont a stílusa változott. A laza öltözékből, nőies lett, s elegáns, de kicsit még tükrözte a régit az a nyaklánc, amit még tőlem kapott a tizennegyedik születésnapjára. Mintha megérezte volna, hogy ma találkozni fog velem. A szeme elárulta, hogy nem hiszi el, hogy engem lát maga előtt, itt az iskolában, itt Baján, de mégis itt vagyok.

-Tényleg te vagy az?-suttogta

-Én vagyok az Vörös Emma, csak már nem tizenhárom éves, hanem tizenhét.

-Istenem Emi!-szorított magához én pedig készségesen viszonoztam ezt a csontropogtató ölelést

Éreztem, ahogy elerednek a könnyei, s én is alig álltam meg, hogy sírjak, de mégis kicsordult egy könnycsepp. Tudtam, hogy épp ugyanúgy fájt neki, mint nekem az, hogy nem láttuk egymást minden nap, de még nem is beszéltünk annyit, mint azelőtt. Éreztem, hogy a melegség szétárad a bensőmben, mire még jobban szorítottam magamhoz vékony testét és a fejemet a vállába fúrtam és beszívtam az illatát. Jézusom, milyen rég éreztem ezt az illatot. Azt a rózsás illatot, ami régen körbejárta a szobáját és magát a lányt. Istenem, de hiányzott ez a lány. Hiányzott a nővérem.

-Miért nem írtál, te szemét állat?-tolt el magától és kitörölte a szemeiből kicsorduló könnyeket

-Egy! Meglepetésnek szántam a hazatérésem. Kettő! Mert ha írtam volna, akkor még mindig olyan befordult lennék, mint régen és még nehezebb lett volna elviselni a távolságot. És azt akartam, hogy ismerkedj!

-Tudod, te, hogy mennyire szar volt? Azt hittem, hogy rögtön el is felejtettél minket!-ölelt újra magához

-Őszintén sajnálom!-csuklik el a hangom, de tartom magam

-Hallod bassza meg sírjál is, mert nem csak azt akarom, hogy én szenvedjek!-vert vállon

-Nem erősségem az érzelem kimutatás.-rántottam meg a vállam

-Szarom le jelenleg, hogy mi az erősséged!-rázza meg a fejét

-Gyere ide, te hisztis tizennyolc éves asszony!-ölelem meg újra

Továbbra is csak sírt és csak sírt én pedig tényleg alig bírtam tartani magam, de mély levegőkkel sikerült és magamban megjegyeztem, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy elfelejtettem, mennyire érzékeny ez a leányzó. Némán elmosolyodtam, majd egyszer csak izmos karok fonódtak körénk. Tudtam, hogy Bálint az, így felnevettem és ott álltunk a 12.C-ben szorosan ölelve egymást, miközben szólt a jelző, de mi nem foglalkoztunk vele, mert mi éppen kiszorítjuk egymásból a hiány által keletkezett űrt. Aztán pedig végül elengedtek, majd eligazított, hogy merre találom az osztályt én pedig egy „Nem sokára látjuk egymást!” kiáltással iramodtam meg a leendő osztálytermem felé. Szerencsére az osztálytagok most kezdtek el beszállingózni a terembe, így sikerült elvegyülnöm. Balszerencsémre egyetlen olyan padot sem láttam, ami üres lett volna, max egy helyet egy lány mellett, így félénken oda mentem a padhoz és magabiztosságot álcázva szólaltam meg.

-Bocsi, de foglalt ez a hely?

-Nem, nem foglalt, de nem is ülhetsz ide!-forgatta meg a szemét, mire értetlenül bámultam rá

-Már bocs, de ha nem ül itt senki, miért ne ülhetnék ide?

-Mert azt hiszed, hogy negyvenöt percen keresztül azon a mocskos földön lesz a lábam?

 Őszintén, nem tudtam, hogy mit reagáljak. Ez a lány a széket lábtartónak használja? És komolyan, miért ő az egyetlen, aki egyedül ül ebben a szerencsétlen osztályban? Vettem egy mély levegőt és lassan elszámoltam magamban háromig, mielőtt ordítozni kezdtem volna, majd nyugodt hangnemben kezdtem el beszélni.

-Nem tudom, hogy hogy hívnak, vagy hogy miért kell neked egy lábtartó, de ez az egyetlen üres hely, nem fogok veled vitatkozni, azon, hogy én ide ülhetek e vagy sem, szóval kérlek, vedd le onnan lábacskáidat!-tettem le a táskámat a pad mellé

-Arról álmodozhatsz senkiházi.-nyávogja, majd elkezdi a körmeit reszelni

Megdörzsöltem az arcomat, majd fogtam magam, és letettem a lábait és leültem mellé, ő pedig akár egy hal, csak tátogott. Rá nem figyeltem, de mindenki másra igen. Ahogy látom, ebben az osztályban egész normális mindenki, sőt egy igazán jó osztályközösségnek is lehetne mondani, ha éppenséggel a mellettem ülő nőszemély nem lenne itt. Hallottam, ahogy magában motyog, miszerint én mit képzelek magamról, ami engem igencsak szórakoztatott. Nem egy szimpatikus egyéniség ült itt a teremben, de szerintem engem még észre se vettek, szóval inkább nem nyugtalankodtam, meg eleve most nem ezért jöttem vissza, hogy új barátokat szerezzek, hanem hogy újra a régi társaság tagja legyek, mégpedig anélkül, hogy megint elköltöznék egy huzamosabb időre, aztán megint vissza. Nekem erre nincs szükségem. Egyáltalán. Aztán megzördültek a folyosón a becsengetést jelző csengők és a tanár percre pontosan nyolc órakor tipegett be a terembe. Fiatal volt, talán nem rég kezdett el tanítani, de látszott rajta, hogy már nem ez az első év, hogy ezzel az osztállyal kezdi el a tanévet. Hangosan és vidáman köszönt nekünk, mi pedig morgós és álmos hangnemben mondtuk vissza ugyanazt a mondatot. Tetetett csalódottsággal tette csípőre a kezét és fürkészően nézett végig az osztályán.

-Na még egyszer gyerekek!

Próbáltuk a legélénkebb hangot kicsikarni magunkból, de szerencsére ezzel is megelégedett a tanárnő, így felírta a táblára, hogy szeptember elseje, majd fogta magát és hátra sem nézve felszólított.

-Emma, kérlek, mondj pár dolgot magadról, hogy egy kicsit jobban megismerjen az osztály.-tette le a krétát, majd csillogó szürke szemekkel nézett a lelkembe, én pedig feszélyezve kezdtem el tördelni az ujjaimat.

-Hát Pestről jöttem, ide vissza Bajára, tizenhét éves vagyok és a bátyám után én is úgy gondoltam, hogy én is itt szeretnék leérettségizni.

-Hogy hívják a bátyádat?-kérdi egy fiú az első padból. Barátságosan rám mosolyogott, ami egy kicsit megnyugtatott, így most már bátrabban szólaltam meg

-Vörös Tamás.

-Te vagy a Vörösnek a húga?-kerekedik ki a szeme a kérdező fiúnak

Értetlenül, de bólintottam. Vajon miért híres a bátyám? Na vajon miért? Talán azért, mert még mindig szólnak a történetek az ő volt osztályáról? Vagy nem egyszer mesélték már el néhány vicces sztorijukat? Lehetséges.

-Örülhetsz, hogy ilyen jó fej bátyád van.-forgatja meg a szemét egy rózsaszín hajú lány

-Örülök is neki!-nevetek fel

-Szóval egy volt diákunk húga vagy. Akkor gondolom, örül a bátyád, hogy ide jöttél.

-Ő vele még nem találkoztam idén, tehát még ezt sem tudja, hogy ebbe a suliba járok.-rántok vállat

-Értem, de akkor kezdjük is el a szokásos év elei beszélgetést.-tapsol egyet, majd bele is csap a lecsóba.



Négy kegyetlen unalmas osztályfőnöki óra után vidáman kapom fel a táskámat a vállamra és lépek ki az osztályomból, ahol már Kármen és Bálint vár, ami miatt egy-két osztálytársam furán kezd el méregetni. Fittyet hányva rájuk néztem a barátaimra, akik azonnal el kezdtek faggatni az első napomról, s én készségesen válaszoltam az összes kérdésre, de aztán megcsörrent Bálint telefonja, így félre állt és Kármen huncutul csillogó íriszeit rám emelte. Ezt mindig akkor szokta használni, ha valamiben settenkedik, így megforgatom a szemeimet és elindulok a büfé felé, ugyanis a gyomrom, mindjárt kilyukad. Amikor már majdnem beálltam a sorban, meghallom Odett hangját, így félig felé fordítom a fejemet, s látom, ahogy a csoportjával valamit nagyon néznek a telefonján. Pontosabban hallgatnak. Alig észrevehetően közelebb húzódok, s egy jól ismert hangszernek dallamát hallom meg, közben pedig társult hozzá egy bariton. De még milyen bariton! Vajon mi ennek a hírességnek a neve? Azonnal rá kell, keressek! De közben Odett csatlósainak száját folyton halk sikoly hagyja el, és amikor vége lett a videónak rögtön beszélni is kezdtek.

-Annyira mázlista vagy Odett! Ilyen pasit nem találni a világban egykönnyen!

-Egyet értek Katival! Sportol, jó a felsőteste, zenél, vicces és motorozik, jó fej pluszban pedig az is rátesz egy lapáttal, hogy zenél!-Ez lány ilyen gyorsan elfeljti, hogy kétszer mondja, hogy zenél?

-Igen, s nem sokára már nem leszek szingli. Szegény annyit szenvedett egy lány miatt, de szerencsére már nincs az életében, így nyugodtan rástartolhatok.-kuncog. Akkor ő egy pasifaló. Remek…

-És ma lesz egy koncertje!-kezd el ugrálni Kati

-Szóval ajánlom, hogy csak én legyek zöldben, mert az a kedvenc színe. Ha valamelyikkőtök felmer húzni bármi olyat, ami zöld, akkor attól meg vonom a klubtagságot!-fenyegetőzik. Ja hogy be ne szarjak!

Mindegyik elkezd bólogatni, majd átterelődik a téma valami modellre, így beállok a sorba, majd nem sokkal később szalámis szendviccsel indulok meg a motorom felé. Ezek szerint a fiú magyar és bajai. Akkor eddig, hogy hogy nem hallottam róla? Mondjuk jó, hogy itt vagyok pár napja, de akkor is. Ha egy koncert lesz valahol, akkor azt mindig ki plakátolják a városban, hacsak nem valami zártkörű. Valószínűleg az, mivel tényleg semmi szórólap, amivel hívnák az embereket, max az, aki ismeri az énekest, az hív meg embereket, s így lesz koncert. Végül is így is meg lehet oldani. Neki dőlök a járműnek, közben pedig harapok a szendvicsből és figyelem a diákok seregét. A legtöbb fiú tátott szájjal néz végig rajtam, pontosabban a motoron, gondolom szokatlan nekik, hogy egy lánynak nem robogója van, hanem nagymotorja. De ugyanúgy motor, szóval nem értem a meghökkenésük okát. Miután az utolsó falat is eltűnt a gyomromban a fejemre húzom a sisakot, de mielőtt beindítanám a kicsikét, Kármen elém szalad. Nevetve nézem, ahogy kifújja magát a szaladás után, majd egy nagy nyelés után kinyitja a száját.

-Figyelj! Lenne ma este egy jelenésed, ugyanis azt szeretnék, hogy a négy évvel ezelőtti csapat újra a régi legyen, szóval majd Natival menj a megadott címre. Vagyis ő fog majd vezetni téged a címre.

-Rendben. De amúgy téged ne vigyelek haza?-biccentek mögém

-Nem kell!-legyint-De akkor este találkozunk, s valami szépet vegyél fel, de maradj hű a stílusodhoz.

-Jó hogy meg nem szabod, hogy melyik bugyit vegyem fel basszus.

-Ki tudja. Lehet, hogy az is le fog ma rólad kerülni!-kacsint rám, én pedig teljesen lefagyok. Ezt most mégis mire véljem?

Megráztam a fejem és inkább hazaindultam, vagyis a régi otthonom felé. Ha már nem hozhattam haza, talán Nati megengedi. Az ismerős környékre újra eszembe jut az, hogy régen mennyit gyalogoltam erre, hogy mennyire utáltam várni a lámpákra, mennyire nem bírtam, ha mögöttem sétáltak, mennyire zavart, hogy folyton megnéztek, de azóta sem derült ki, hogy miért. Befordultam a régi utcámba, s a sisakom alá is bekúszott a mellettem lévő ház gyomorforgató szaga. Ezt még mindig nem sikerült eltakarítani?! A mellettem elsétáló tinik is orrot befogva mennek el mellettem, de sokak szintén végig néznek rajtam, de amikor a fiúk kinyújtják az öklüket, akkor feltolom a sisakom ellenzőjét megajándékozva őket egy csúnya pillantással, azonnal visszahúzzák a karjukat maguk mellé. Leparkoltam az iskola kapujában és leszedtem a fejemről a bukósisakot, várva a vöröskét aki egy fiú mellett jött ki az iskola területéről. Gondolom, az egyik haverja lehet. Elvigyorodom, ahogy visítva ugrik a fiú nyakába, aki készségesen öleli vissza a lányt, majd ott állnak egy darabig, ölelve egymást, ami nekem kicsit fura. Csak nem összejött vele? És ha igen, nekem erről miért nem szólt? Összefonom a karjaimat a mellem alatt, s mintha a lány megérezné, elengedi a barna hajú fiút és felém pillant, így vörös orcával elköszön a sráctól és felém kezd el trappolni. Látom a szemében a reményt, miszerint nem fogom felhozni, de arról álmodhat. Elkezdem húzogatni a szemöldökömet, mire ő erősen vállba csap, erre pedig már felnevetek. Megölelem a lányt, aki bosszúból még egy erőset is rácsap a hátamra, amit én is visszaadok neki, de azután el is húzódok tőle, nehogy a végén még eltörje a gerincemet. Ravaszul elvigyorodik, majd megszólal:

-Szerintem is jobban teszed.

-Szerintem meg jobban teszed, ha beavatsz az előbbi ölelés részleteibe, vagy én fogom megkérdezni őt.-kacsintok rá

-Mindent elmagyarázok, de nem itt, mert szerintem meghallja, amilyen hallása van.-forgatja meg a szemét

-Akkor pattanj fel és megyünk a Dunához!-szállok fel a kicsire, majd Nati is és elindulunk a rég nem látott IV.Károly Rakpart felé


Itt is vagyok az első fejezettel, ami a szokásoshoz képes eléggé hosszú lett, de mostantól általában 3000-45000 szóból fog állni. Vagyis körülbelül. Szóval remélem tetszett nektek az első rész, kíváncsian várom a véleményeket, s köszönöm a prológushoz érkező pipákat. :3
Puszi:One Girl 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése