2016. június 4., szombat

26.Fejezet-Vízhang

Eltelt három nap azóta hogy kiderült, véglegesen költözünk és öt nap a búcsúbuli miatt. Azóta semmit sem aludtam, akármennyire is fáradt voltam, a tudat, miszerint nemsokára elhagyom a várost, nem hagyott aludni. Legszívesebben újra és újra körbesétálnám a várost, addig amíg már a könyökömből folyik Baja térképe. Nem tudtam mit tegyek így, hogy költözünk. Egyszerűen tanácstalan voltam. Ha még Bajához közel lettünk volna nem lennék ennyire szótlan és szomorú, hanem egy kicsit vidámabb, de így hogy a fővárosba megyünk. Egyszerűen akárhova nézek, valamiről vagy valakiről eszembe jut egy emlék és ez borzasztó, főleg úgy hogy ez az utolsó napom itthon. Éreztem, hogy vége, hogy innen nincs tovább. Semmi lehetőségem nincs megváltoztatni a dolgokat. Rossz érzés ezek után elhagyni a várost, ezek után, hogy végre mertem ismerkedni itt a városban, de Pesten mi lesz? Ott mindent kezdhetek előröl? 
-Emma! Megjött a pizza!-kiáltotta anya. Tekintve arra, hogy a legtöbb konyhai eszköz már el van rakva, így pizzát rendeltünk és ez szar. Szeretem a pizzát nem azzal van a gond, hanem azzal, hogy amiatt rendeltünk pizzát, mert minden el van pakolva. Így már nincs is kedvem enni.
Kivonszoltam magamat anyuhoz, aki már nagyban ette a hawaii-is pizzáját és a telefonján pötyögött. Biztosan az ottani ismerősökkel közölte hogy oda költözünk így találkozhatnak, én csak úgy ott leszek és állok majd. Leültem anyuval szemben és én is elvettem egy szelet pizzát és elkezdtem nyammogni. Az utóbbi napokban nem tudtam találkozni egyik barátommal sem, mert folyamatosan pakoltunk és pakoltunk, néha levittem Momót sétálni, de ha le is vittem akkor nagyokat sétáltunk. Jó nagyokat. Ő is hiányozni fog. Nagyon. Eddig azt hittem nem fog annyira hiányozni, mert sosem volt olyan igazi gazdi-kutyus kapcsolat közöttünk, de most hogy így elérkeztünk a végéhez, rájöttem, hogy meg volt a kapcsolat, csak nem úgy, mint ahogy másoknál. Hihetetlenül rossz lesz majd úgy sétálnom majd ott fent Budapesten, hogy nincs mellettem ez a kis szőrmók, nincs aki minden kutya láttán megdermed és nekem kell onnan elráncigálnom, hogy nem kell majd kijárnom hozzá, hogy hallgasson el, mert aludni szeretnék, hogy nincs kinek jutalomfalatot adnom. Egyszerűen olyan sokáig könyörögtem egy kutyáért és most mivel nem vihetjük föl, ezért el kell adnunk és ha erre gondolok, mindig könny szökik a szemembe. Nem is vagyok ott az albérletbe, de már most utálom, ahogy egész Budapestet is. 
-Szólalj már meg kérlek! Napok óta alig halottam a hangodat.-sóhajt anyu és a hangja tele van fájdalommal
-Nincs mi mondanom, amit meg akartam azt kisírom.-rántok vállat
-Hiányzik az az Emma aki mosolygott.
-Hidd el, nekem is...-harapok egy nagyot a pizzából és továbbra is csendben ülünk és nézünk ki a fejünkből
Amint befejeztem az evést egy "Levittem Momót!" mondattal álltam fel és alig két perc múlva már az utcán sétálok a szőrmókommal, aki szerintem már kezdi sejteni, hogy mi folyik itt. Már nem is csóválja annyit a farkát, mint régen. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a Duna felé. Ez az utolsó kutyasétáltatásom, így megmutatom neki, hogy hol voltam olyan sokat. Mint mindig, most is rengeteg biciklis ment arra, ahogy sétálni vágyó emberek is. Ahogy végig néztem az úton, az út melletti házakon elkapott a sírhatnék, de tartottam magam.Nem sírhatom el itt magam! Annyira gyenge nem lehetek. Megtettem az utolsó kanyart és láttam a tescos kocsit. Azt a tescos kocsit, amivel minden elkezdődött. Ahol bevallottam magamnak, hogy szeretem Gergőt, ahol még együtt voltak Kármenék, ahol én még olyan voltam, mint régen, ahogy minden. 
-Hát Momó. Itt kezdődött el az, ami miatt most minden szar.-simogattam meg a fejét és azután kíváncsian szaglászni kezdett.
Mindent alaposan végig szaglászott,majd egyszer csak leült és nézte a Dunát, mintha olyan érdekes lenne, ahogy magával viszi a faágakat és a szemetet, amit beledobtak. Én is leültem mellé és bámultam vele a folyót. Sokak szerint tényleg nem szép látvány, vagy olyan nagyon átlagos, de így, ahogy most leültem a kutyusom mellé, rájöttem, hogy ő nem is konkrétan a vizet nézi, hanem azokat az apró dolgokat, amik gyönyörűvé teszik ezt a látképet. A magas fű, ahogyan a szél miatt elhajol, velük együtt a virágok is, ahogy a túloldalon az emberek jól érzik magukat, ahogy a Gemenc égig érő fái közül madarak röppenek fel. Olyan szép. Újra megsimogattam a kutyám buksiját, majd hirtelen ötlet után a az ölembe tettem és úgy néztük tovább. Éreztem, hogy a már régóta kicsordulni készülő könnyek újra előjönnek, de most nem húzok eléjük gátat. Engedem, hogy lefolyjon a sós nedű az arcomon, hogy a zokogásom hangja hallatszódjon. Szorosan megölelem Momót és csak bőgök, de ő mintha tudná, hogy mire van szükségem, a fejét a felkaromnak kezdi el dörgölni, aminek köszönhetően a sírásom csak még hangosabb lett.
-Annyira sajnálom. Tényleg. Mindent.-mondom neki, s adok neki egy puszit, majd elkezdtek előre-hátra dülöngélni, mint amikor anyu próbált megnyugtatni, amikor kicsi voltam. Beleültetett az ölébe, átkarolt és ő is elkezdett dülöngélni. Olyankor úgy éreztem,  hogy semmi sem bánthat. 
És abban a percben minden emlékem, ami Bajához köthető, mint valami film, lejátszódott bennem. Minden évből volt egy, minden évszakból, minden fontosabb napból. Úgy éreztem a mellkasom szétszakad, a szívem pedig kővé válik és a bennem tátongó üresség elnyel. Elnyel és nem fog elengedni. És én nem akartam, hogy elnyeljen. Én nem akartam ezt. Én nem akartam, hogy elköltözzünk, én nem akartam szétszedni Kármenéket, én nem akartam, hogy anyuék váljanak és apu megcsalja anyut, nem akartam elmenni, nem akartam ebből az egészből semmit. Egyszerűen csak egy emlékezetes nyarat akartam. Viszont az emlékezetes nyár az megtörtént, csak a negatív értelemben. De hékás! Vannak pozitív dolgok is! Itt van például, hogy eljutottam Görögországba, és meg volt az első táborom, megismertem új embereket, megmutattam, hogy engem nem lehet csesztetni, mert abból rossz vége lesz, segítettem egy kisgyereknek, felmertem vállalni az érzéseimet, meg történt az első csókom és még sok más. Annyira rossz, hogy az ember sosem veszi észre a jót akkor, amikor kéne, amikor szüksége van egy kis támogatásra, még ha emlékekből is, de akkor is kell. Felemeltem a fejem, vettem egy nagy levegőt és kitöröltem a szemeimből a könnyeket. Ha bele is fogok pusztulni, akkor sem leszek szomorú. Ott is fogok ismerkedni, ott is fogok szerezni barátokat és egészen biztos, hogy ott is fognak történni jó dolgok, meg nem sokára fog születni egy unokatestvérem, ami azért nem kis dolog. Kivettem az ölemből Momót és felálltam. Ez így nem mehet tovább, hogy nem szólok egy szót sem. Attól nem fog megváltozni semmi, de ha beletörődök és elfogadom, akkor változhat. 

-Megjöttem!-csatolom le Momóról a pórázt
-Merre jártál?-kérdezi
-Megmutattam a kedvenc helyemet Momónak. Ha már ez volt az utolsó sétáltatás, akkor azt is tudja meg, hogy olyan sokszor miért nem vittem le időben, hogy akkor hol voltam.
-És tetszett neki?
-Szerintem igen!-bólintok
-Anyu?-szólalok meg óvatosan
-Igen?
-Ígérd meg, hogy nem fogsz cserben hagyni! Nem fogsz egyedül hagyni!-csuklik el már megint a hangom.Tököm tele van ezzel a sok sírással!
-Megígérem!-ül mosoly az arcára hosszú idő után és részesít egy csontropogtató ölelésben
Arcomat a vállába fúrtam és beszívtam az öblítő illatát, ami szintén a házra emlékeztet, de most arra, hogy amikor először próbáltam én betenni a mosást. Nahát abból az lett, hogy elázott a fürdő, szóval azóta nem is nagyon próbálkoztam.
-Tudsz valamit a Tomiékról? Sikerült e már berendezkedni?
-Igen, már teljesen és nagyon boldogok. Alig pár hetes a magzat, de már most azt akarják, hogy megszülessen a kicsi.-nevet fel, majd meghallom azt a rég nem halott vízhangot. Még ötször visszahallom anyu nevetését, mire én is megszólalok
-Vízhang!-emelem feljebb a hangom, mire intenzívebben hallom vissza a hangomat. Régen, amikor ilyen helyeken voltunk, mindig ezzel szórakoztam
Anya elmosolyodott és ő is elkezdett dolgokat mondogatni, így szórakoztunk. Azért van jó oldala annak, is ha üres a ház és minden be van dobozolva, mint például játszhatsz a vízhanggal. 
-De most már menj el fürödni. Holnap korán indulunk.-paskolja meg a combomat anyu és fel áll a földről, mert hogy időközben odakerültünk
-Oki.-pattanok fel én is és elindulok a fürdő felé
Furcsa belegondolni, hogy amit itt csinálok, ebben a lakásban, abból mind az utolsó. Még a tárgyaknak is ez az utolsó napuk itt, utána be a kamionba és irány Budapest.
Gyors tusolás után, ráfeküdtem az ágyamra és néztem a plafont. Semmi különleges nem volt rajta, csak sima fehérre festett mennyezet, amit annyira sokszor bámultam az utóbbi napokban. Fordultam balra, fordultam jobbra, és minden egyes kis négyzetcentiméterét alaposan végig mértem, felidéztem, hogy mi hol volt a szobámba, mert szeretném hasonlóképpen berendezni ott. Hátha segíteni fog abban, hogy hozzászokjak az új lakáshoz. Furcsa, hogy minden tárgy ami a szobámban volt a szobám túlsó végében van bedobozolva, ahogy minden. Hát ez is eljött, az utolsó éjszaka, amit itt töltök Baján, az otthonomban, a szobámban. Lehunytam a szemeimet és próbáltam a legjobb emlékeimet felidézni esti mese gyanánt, hátha beválik, s szerencsémre be is vált, mert hamarosan az álmok csodálatos világában találtam magam.

Heyo! 
Sajnálom, hogy ma raktam ki a részt, de tegnap amint hazaértem borultam be az ágyba.
És hogy kárpótoljalak titeket, ezért ma ki fogom tenni az utolsó részt is,
s hivatalosan is be tudom jelenteni, hogy lesz majd második évad! Köszönöm azoknak,
akik szavaztak! :)
Majd estefelé hozom az utolsó részt. 
Puszi:One Girl 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése