2016. május 25., szerda

22.Fejezet-Mínusz egy családtag

Lassan a szemem hozzászokott a világossághoz, aztán amint kitisztult a látásom tekintetemet rávezettem a kezemre, ami még mindig az övét fogta, de szegénykém a széken bealudt. Elmosolyodtam a látványon, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én most látom először aludni, így kihasználtam az alkalmat, hogy így is alaposan végigmérjem. Hosszú szempillái árnyékot vetnek az arcára, ajkai enyhén szétnyílva, haja enyhén lelapult, mellkasa lassan emelkedett és ereszkedett, s halkan szuszogott. Annyira édes volt a látvány, hogy le sem tudtam venni róla a szemeimet, de aztán megéreztem azt az ételnek nevezett valaminek az illatát, mire azt hittem elokádom magamat. Valószínűleg a vacsora volt, amit nem értem miért hoztak be, ha látták, hogy alszok, de inkább a nővérekre hagyom, eztán belépett egy fiatal lány, aki mosolyogva lépkedett be. Szőke haja kontyba volt, barna szemi kedvesen csillogtak, körülbelül egy magas lehetett velem. Olyan húsz év körüli lehetett.
-Látom a lányok nem vitték el a kaját.-emeli fel a tálcát
-De nem is értem, hogy miért hozták be.-nézek ki a fejemből
-Reménykedtek benne hogy felébredsz, mert már eléggé régen ettél, de nem jött össze. Mellesleg a fiú eléggé nyúzottan fog kinézni miután felébredt, mert az a szék nem a legelőnyösebb az alváshoz.-kuncog
-Szerintem az ismerőseim közül mindenki nyúzott.-kuncogok fel
-Egyszer megpróbáltam hazaküldeni, de nem akart, így hát rá hagytam a dolgot. Megkérdezhetem mióta nem láttátok egymást?
-Hát nem olyan régen. Konkrétan nem is tudom. A táborban nehéz volt számolni a napokat.
-Értem. Hát ahogy látom hiányoztatok egymásnak!-biccent az összekulcsolt kezeinkre, mire az arcom enyhén pirosas lett   
-Nem tagadom, tényleg.
-Na de én megyek. Vár a munka.-köszön el majd kisétál a hófehér szobából
Újra csöndben ültem az ágyamon és vártam hogy felébredjen, hogy végre kioktassam arról, hogy neki bizony haza kellett volna mennie és nem itt maradnia éjszakára, de amilyen hülye megértem. Megtapogattam az oldalamat, mire halkan felszisszentem, de legalább már nem fáj minden lélegzetvételnél, ami azért biztató. Hirtelen ötlettől vezérelve kitakartam a lábaimat, s megnéztem az Evelin által ejtett sebeket, amik még nem voltak a legszebbek, de mondhatjuk azt, hogy az autóbalesettől voltak, meg a szám sarka, meg a karom, meg az egyéb érintett területek a bunyóban. A pukli is lejjebb ment, s elkezdtem gondolkodni, hogy én mégis hogy tudok ilyen gyorsan felépülni? Végül is általában a betegségeket is gyorsan kijárom, a jobb alkarom csontjai is egész gyorsan összeforrtak az akkori doki szerint. Igazság szerint én valahogy mindig gyorsabban épültem fel mindenből, mint mások, ami azért jó dolog, nem? Akkor nem kell sokáig szenvednem. 
-Hány óra?-morogja édesen 
-Neked is jó reggelt.-forgatom meg a szemeimet
-Honnan tudod hogy reggel van?
-Amíg nincs dél, addig reggel van.-mosolyodok el szélesen
-Végül is aki a fél életét eddig átaludta-néz rám gonoszul, mire megcsapom a legközelebbi vállát
-Na megszólalt, aki tizennégy évesen úgy ivott, mint ha semmi sem számítana.-korholom le
-Majd te is meg fogod tapasztalni azt a korszakot, s befogod látni, hogy az egy kurva jó korszak!-túr a hajába
-Miért nem mentél haza?-döntöttem oldalra a fejemet
-Nem volt szívem itt hagyni a házi sárkányomat.-villantja rám az ezerwattos mosolyát
-Köszi, de most a házi sárkányod megparancsolja, hogy menj haza.
-Hallod. Jó hogy felébredtem!-hökken meg
-Hallod. Sokkal jobb egy ágyban aludni, mint egy műanyag székben!-forgatom meg a szemeimet
-Annyira utállak ilyenkor.-morogja
-Ha utálsz, akkor miért vagy itt?-kuncogok
-Szerintem tudod!-kacsint
-Adj rá okot!
Sunyin elmosolyodott, majd lassan felém hajolt, s úgy nézett a szemeimbe.Tudtam mit akar csinálni, mert a szeme ugyanúgy csillogott, amikor a Dunánál csókolt meg, ugyanolyan huncutul, ami miatt még kisfiúsabb lett a szokásosnál is. Elmosolyodtam, majd én emelkedtem feljebb és én csókoltam meg. Amint hozzá értem ajkaihoz, mintha áram cikázott volna végig a testemen, a bőröm libabőrös lett, a szívem ezerszer gyorsabban vert, a pulzusom pedig már messze járt a normálistól, ahogy a lélegzetvételem is. Kezemet az arcára simítottam, majd onnan a hajba vezettem, mire ő elmosolyodott, de legnagyobb bánatomra elhúzódott tőlem, mire a szám szélei lekonyultak, de azért még adott egy pillangópuszit az orrom hegyére, aztán végig puszilta az arcomat és én elkezdtem nevetni, de egy idő után éles fájdalom nyilallt az oldalamba, mire abbahagyta. A szemével kért bocsánatot, mire megráztam a fejem, és adtam egy puszit a szájára.
-Most már tényleg menj haza! Szerintem anyud már aggódik érted. Míg a végén azt hiszi magamhoz láncoltalak.
-Legalább nem azért hisztizik, hogy menjek már el többször valahova!
-Gergő!-szólok rá erélyesebben
-Jól van. Megyek már!-nevet fel, mire bólintok és ő egy óvatos ölelés után kisétál a szobából
Furcsa volt egyedül lenni, így gondoltam átmegyek Martinhoz megnézni, hogy mi van vele, de aztán eszembe jutott, hogy én nem kelhetek fel. Hangosan felmordultam, és a hajamba túrtam. Most mégis mi a szart csináljak? Beszélgessek magammal vagy mi? Esetleg énekeljek a képzeletbeli szobatársamnak egy dalt? Vagy mi? Most már igazán vissza vihetnének Martin mellé amúgy mert már vége annak, amit anyu akart elintézni. De amúgy apa mikor jön? Egyáltalán el fog jönni? Vagy elfelejtett esetleg? Nem. Apu azért törődik annyira velem, hogy tudja, itt vagyok egy kórházban. Mondjuk volt már rá példa, hogy csak úgy ott hagyott az iskolában, de mindegy. Az már régen volt. De azért mégis csak jól esne, ha bejönne hozzám legalább fél órára. Szeretném megtudni, hogy vele mi van, kibékültek e anyuval, elmesélni a táborban történt dolgokat, mindent. Hisz' mégis csak az apám és gondolom örülne neki, ha megtudná, hogy a lánya nagyon jól érezte magát a táborban, mellesleg nem is kellett az egészet kifizetni, mert hazajöttem. Szóval ja. Meg hiányzik apa. Akármennyire is megbántott, akármennyire is haragudtam rá, akárhányszor sírtam miatta, akármennyire is fájt, amikor lelépett otthonról, akkor is szeretem. Szinte sosem ölelt meg rendesen, de amikor mégis, az nagyon jó érzés volt. Jó volt tudni, hogy egy olyan ember, mint az apám, szeret engem és boldog voltam, hogy az én apám beszélt velem, s nem volt olyan mint a világon a legtöbb apa. Váratlanul egy nő halk nevetését hallottam meg a folyosóról, mire a szemöldököm az égbe ugrott és kíváncsian néztem a folyosóra, ahol emberek százai járkáltak kihasználva a délelőtti látogatási időt. Aztán megláttam egy fekete hajú, barna szemű, eléggé világos bőrű nőt, aki éppen érintette a negyvenegyet talán és mellette ott állt az apám egy levakarhatatlan mosollyal az arcán. Egy egyszerű fehér inget viselt, fekete nadrággal és egy elegáns fekete cipővel. A mellette álló nőt alaposabban végig mértem és nem féltem kimutatni nem tetszésemet. Derékig érő haja enyhén hullámos, arca a smink miatt hibátlannak tűnt, szemei boldogan csillogtak, s így is nagy szempilláit még kiemelte szempillaspirállal. A ruhája egy fehér blúzból és egy fekete rövidnadrágból állt lábán pedig egy sarut viselt. Igazából nem is néz ki nagyon negyvennek, mert az öltözködése miatt inkább egy húszasévei végét járó nőnek látnám, de azért a smink sem tudja eltakarni azokat az apró ráncokat. Amikor észrevették, hogy őket bámulom abbahagyták a kacagást és megpróbáltak komoly arckifejezéssel nézni engem, ami ha hülye lettem volna, be is vettem volna. Ki az a nő? Mit keres itt? Ismerem egyáltalán?
-Szia Emma! Hogy vagy?-indulnak meg felém
-Szia apu! Azonkívül, hogy bordáim elvannak törve és minden nagyobb lélegzetvételnél fáj az oldalam, plusz nem is kelhetek fel, nagyon jól, köszi.-erőltetek magamra egy vigyort
-És az a Martin gyerek hogy van?
-Hát őt meg kellett műteni, s a fejébe állt egy szilánk, s mióta ide hoztak nem tudok róla semmit. Desma-t pedig sikeresen újra tudták éleszteni.
-Desma? Ki az a Desma?-értetlenkedik
-Ő volt a táborban a szállás egyik vezetője és Martin egyik nagynénje.
-Értem. Anyádék?
-Őket hazaküldtük aludni és majd délután jönnek, Gergő pedig nem rég ment el.-Azért azt nem mondom el neki, hogy itt töltötte velem az éjszakát!
Csönd ült a társaságunkra és én mindig az apám mellet álló nőt bámultam, aminek köszönhetően eléggé feszülten érezte magát. Helyes! Addig érezze is magát, amíg nem kapok valami olyan választ, ami miatt nem kell aggódnom.
-Apa! Ki ez a nő?-nézek felváltva rájuk, mire ők pedig egymásra néznek és a nő nagyot nyel
-Emma! Ő itt Vivien. Vivien, ő a lányom Emma.-mutat be minket egymásnak, mire a Vivien felém nyújtja jobbját
-Örülök hogy megismerhetlek!
-Szintúgy!-erőltetek magamra egy mosolyt, közben pedig a szívem ezer darabra tört belül. Jól tudtam, hogy ki az a nő, hogy mit keres itt, hogy valószínűleg miatta ment tönkre minden.
-Bővebben elmondanád, hogy pontosan ki is vagy?-faggattam őket tovább. Tőlük akarom hallani legfőképpen apám szájából...
-Szerintem már tudod.
-Hallani akarom!-emelem feljebb a hangom
-Apád és én...-nyel nagyot-...együtt vagyunk.
És ahogy kimondta az "együtt" szót úgy robbant ki belőlem a sírás, mintha muszáj lenne. Szemeimből úgy folyt a sós nedű, mint a Niagara vízesés, a mellkasom szétfeszítette a fájdalom, a jeges kéz pedig összeszorította a szívemet. Elkezdtem bólogatni és törölgetni a szemeimet, miszerint nem akarom hogy lássák, hogy szenvedek, de inkább meggondoltam magam. Lássák csak. Lássák, hogy mennyire összetörtek, menyire fáj, mennyire csalódtam az édesapámban.
-Mióta? Mióta csalod anyát?-nézek a szemébe, de ő csöndbe maradt
-Válaszolj!-emelem fel a hangom
-Emma. Már régen nem érzek szerelmet anyád iránt és...-kezd bele
-Ne! Ne kezdj bele a szent beszédbe. Szerinted anyu ezt érdemelte? Hogy ilyen csúnyán hátba szúrd? Két gyereket szült neked és tudom, hogy szeret téged, még ha nem is úgy, ahogy a házasságotok elején, de szeret. Törődött veled, te pedig már ki tudja mióta vagy vele! Ugye tudod, hogy tulajdonképpen miattad szenvedtem autóbalesetet? Megtudtam, hogy anyu szenved, így hazajöttem, erre megtudtam, hogy éppenséggel azért szenved mert megcsaltad!-üvöltöm
-Emma. Kérlek! Hagyd, hogy apád elmagyarázza!-szólal meg Vivien
-Ne merj megszólalni! Miattad történt minden! Minden miattad ment tönkre!
-Emma!-szólt rám haragosan apa
-Mi az?! Rossz hallani, hogy ami megtörtént miattatok történt meg?!
-Ha meghallgatnál, akkor megértenéd!
-Nekem ennyi is elég volt. Most kérlek menjetek el!-hajtom le a fejem és nézem, ahogy a könnyeim foltot hagynak a takarón
-Emi.
-Menjetek el!-szólalok meg erélyesebben, mire beadják a derekukat és kisétálnak a kórteremből, én pedig elkezdek  hangosan bömbölni
Nem tudom felfogni, hogy apám ilyet tett. Miért nem akkor váltak el, amikor ez az egész elkezdődött? Miért most? Miért most tettek tönkre? Miért nem tudott elénk állni apa, hogy ő el szeretne válni anyutól? Akkor talán mindenki jobban fogadta volna, és akkor nem csalta volna meg már ki tudja hány évig. Nem érdekel mit csinál ezek után, nem érdekel mit fog mondani, milyen mesével akar elém állni, egyszerűen nem fog érdekelni. Mától számomra ő nem családtag, számomra ő csak egy ember, akinek a génjeit hordozom. Számomra ő olyan lesz, mint azoknak a gyerekeknek az apjai, akik csak spermadonorok. Ő már csak biológiailag az apám, semmi több.

Heyo! :3
Itt is vagyok az új résszel, aminek a vége kicsit szomorúbb hangulatú lett,
de azért próbálkoztam, úgy írni, hogy ne legyen olyan, hogy aki
mindenen sír(példának itt vagyok én)megkönnyezze. 
Szóval ja. Én ennyi is lettem volna mára a rész pénteken érkezik valamikor estenyolc
körül. 
Puszi:One Girl 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése