2016. május 21., szombat

21.Fejezet-Találkozás

Egyre több dolgot hallottam, s éreztem, aminek nem igazán örültem, ugyanis a fejem mindjárt széthasad, s az oldalam eszeveszettül fáj, amikor levegőt veszek. Felnyögtem fájdalmamba, majd erőt vettem magamon, s elkezdtem nyitogatni a szemeimet és lassan kitisztult a kép. Fehér falak, fehér ágy, fehér csempe, tipikus kórház illat, emberek trappolása kintről. Szinte lehetetlenség lenne nem felismerni, hogy ez a hely bizony egy kórház. Ránéztem a kezemre, keresve az infúziónak a helyét, amit hamar meg is találtam, s azonnal meg is tapogattam a fejemet, hogy mégis mi van vele, hogy ennyire fáj, majd megéreztem, hogy a homlokom van egy sebtapasz és hátul egy kicsit feltűnő nagyságú púp. Felszisszentem, ahogy megnyomtam az említett púpot, de emiatt az oldalamba fájdalom nyilallt, így inkább hagytam a fenébe azt a kibaszott púpot, inkább azon kezdtem el agyalni, hogy mégis hogy kerültem ide. Körbe néztem a szobában, s megláttam magam mellett Martint, aki eléggé szarul nézett ki. Arcán különböző nagyságú horzsolások, és lila foltok, a feje neki is le van ragasztva, csak az övé kétszer akkora, mint az enyém, s a lábából egy cső állt ki, amelyből vér folyt egy kis üvegcsébe. Megesett rajta a szívem, de még mindig nem tudtam, hogy hogy kerültem ide, s hogy ő. Aztán halk nyöszörgést hallottam meg a fiú felől, aki a szemét takarta az erős fény elől, majd mintha csak megérezte volna, hogy nézem, rám pillantott. Értetlenség volt a szemében, ahogy a lábából kiálló csőre nézett, aztán félve rám kapta tekintetét, de olyasmi félelem volt azokban a barna íriszekben, mintha a saját testvérét féltené. A szívemet, már emiatt a pillantás miatt is melegség járta át, de aztán ahogy vettem egy nagyobb lélegzetet, megint feljajdultam.
-Mostantól nem hiszem, hogy át fogok menni bármikor is a határon.-morogja, majd megdörzsöli az arcát. Egyetértően biccentettem, majd kicsit feljebb tornáztam magam, de akkor megéreztem, hogy valamivel körbe kötözték a törzsemet. A kezemmel kitapogattam és megéreztem a fáslit, de ahogy egy kicsit megnyomtam, szó szerint, majdnem felordítottam. Eddig azt hittem, hogy jobban bírom a fizikai fájdalmat, de úgy néz ki, hogy tévedtem.
-Mi az?-vonja fel a szemöldökét
-Szerintem valami történt a bordáimmal.-motyogom eléggé rekedtes hangon. Mintha csak most keltem volna fel egy mély alvásból. De várjunk csak! Hiszen én abból keltem fel!
-Neked rémlik valami?-kérdem tőle
-Nem sok minden, de egy-két dolog igen.
-És az gáz, hogy ha nekem semmi se?
-A púpból ítélve, ami a fejeden van, nem. Nem gáz.-mosolyodik el halványan
-Hány óra van?
-Fogalmam sincs.
-Felébredtek!-kiálltja valaki, mire az ajtó felé kapjuk a tekintetünket és meglátjuk az én göndör hajú barátnőmet, Kárment.
-Jó, de nem kell ordítani.-nézek rá szúrósan
-Bocsi.
Hirtelen mindenki beözönlik a kórterembe. Tényleg, mindenki ott volt. Mindenki, aki számít és eltudott jönni, ugyanis Ádi nem hiszem, hogy görögből ide tudott volna jönni. Mondjuk ez attól függ, hogy mióta fekszünk itt, a magyar határokon belül. Mindenki beáll elénk, s felváltva kérdeznek tőlünk mindenről, de leginkább arról, hogy hogy vagyunk, kell e valami, kell e szólni egy nővérnek és egyéb ilyen kérdések.Igyekeztem mindenre válaszolni, amire csak tudtam, de azt nem tudtam nem észre venni, hogy mindenki szeme alatt ott voltak azok a csúnya sötét karikák. Most már tényleg érdekel, hogy mégis mióta vagyunk itt!
-Hogy vannak a bordáid?-ül le mellém anyu
-Fájnak, ahogy a fejem is.-ejtek meg egy halvány mosolyt
-Annyira megszeretnélek ölelni, csak nem merlek.-fogja meg a kezemet
-Fogalmam sincs, hogy mi történt a bordáimmal, vagy hogy hogy kerültem ide, de attól még megölelhetsz.-nézek a szemébe, mire óvatosan, de megölel. Lehunyom a szemeimet, s élvezem a már rég nem érzett anyai szeretett, azt az ölelést, amit már nagyon régen kaptam tőle, az illatát, egyszerűen, csak élvezem, hogy itt van velem. Aztán eszembe jut apa. Eltolom magamtól anyut és a szemébe nézek, majd megkérdezem tőle, de a választól már előre félek.
-Hol van apu?-nézek körbe, mire anyu és Tomi lehajtják a fejüket és még a bátyám barátnője is szomorúan néz rám
-Még nem ért ide. Volt egy kis dolga még Baján, s nem tudott előbb jönni.-mondta Tomi a szívemet pedig megmarkolta a réges-régen nem látott barátom, a jeges kéz. Még Martin apja is itt volt, aki tényleg egy elfoglalt ember a hallottak alapjából, de nem. Apám otthon maradt mert volt egy kis dolga, csak később jön megnézni a lányát, aki éppenséggel a kórházban fekszik.
-Amint tud ide jön.-simítja a kezét az orcámra anya
-De most meséljetek. Milyen volt Görögország?-ragyognak fel a Nati szemei, s mindenki egyet ért a lány ötletével mi pedig elkezdtük a regélést, persze Martin szerencsémre kihagyta azt, hogy sírtam és hogy ő vigasztalt meg, amiért hálás voltam, meg persze azt a részt is, ami köztem és Ádám között történt, azt is kihagytuk, de amúgy amire emlékeztünk azt elmeséltük. Jó volt látni, hogy ennyire érdekli őket azok a dolgok, amik velünk történtek, s jó érzés volt végre, hogy végre én mesélek ilyenekről, nem pedig mások. Bálint leült mellém majd itt élőben is közölte, hogy azt a táncot, majd nekik élőben is el kell táncolnom, mire az arcom rögtön vörösben pompázott, ők pedig ahogy illik, szépen kiröhögtek, de azért Bálint óvatosan átölelte a vállaimat, aztán pedig körbe nézett a szobában. Kíváncsian figyeltük, hogy mit keres, aztán pedig csalódottan rám nézett.
-Nem hoztál gyrost.-konyulnak le a szája sarkai, mire mindenki hangos hahotázásba kezd
-Bálint. Az a gyros túl sem élte volna, ha haza hozom.-paskolom meg a vállát
-Tudom, de akkor is.-durcizik be, de egy hirtelen lökettől leesik a földre én pedig hitetlenkedve nézek Kármenre
-Hamár mindenki megölelt nekünk is kijár!-mosolyodik el, majd Natival egymásra néznek és ők is megölelnek, aztán pedig mint valami óvodás, elkezdenek puszilgatni
-Neeee! Hagyjátok abba!-nevetek, mire abbahagyják
-De ha felépültél, ennél rosszabbra számíthatsz!-dörzsöli össze a tenyerét Nati és ravaszul csillogó szemekkel néz az enyéimbe
-Ugye nem?-sápadok le
-Dede.-bólint Kármen. Remek. Utálom a meglepetéseket...
-Most komolyan, milyen meglepetést tartogattok az én kis húgicám számára?-mosolyodik el Tomi
-Számára rosszat, számunkra jót.-néz rá Nati, de azonnal elkapja a tekintetét a családtagomról, amint meglátja, hogy Martin őt nézi barna íriszeivel. Óóó! Te sem jársz majd jobban Natasa.
-Na de lenne egy kérésem.-szólalok meg, mire mindenki elcsendesül
-Igen?-vonja fel a szemöldökét a fivérek apja
-Hogy kerültünk ide? És Desma? Ő hol van?
-Hát durván összekoccantatok egy másik kocsival és repültetek egy sort, aminek köszönhetően mindhárman elvesztettétek az eszméletetek, majd ment a helikopter és ide hoztak a szegedi kórházba. Mindkettőtöket megvizsgáltak, így kiderült, hogy neked két bordád eltört, egy megrepedt, a fejed berepedt, s egy csúnya púp nőtt a fejeden, Martint pedig meg kellett műteni, ugyanis a jobb lábszára háromba tört, de az ő fejébe egy üvegszilánk is landolt, ezért van a nagyobb sebtapasz.-magyarázza el lazán Bálint
-De mi van Desmaval?-érdeklődik újra a nagynénje felől a szobatársam
-Hát ő még nem ébredt fel. Neki a kulcscsontja tört el, s eléggé sok szilánk beleállt a testébe, s mire odaértek a mentősök, addigra a szíve leállt, de sikerült újraéleszteniük. Szerencsére most már mindannyian jól vagytok.-ül hatalmas vigyor a fizimiskájára
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját, miután kimondta Bálint az utolsó mondatot aztán mindenki elkezdett beszélgetni mindenkivel, kivéve anyu. Anyu csendben ült továbbra is mellettem és a kézfejemet simogatta hüvelykujjával. Tudtam, hogy szomorú, így biztatóan megszorítottam a kezét, mire rám nézett.
-Miattam jöttél haza, igaz? Mert megtudtad, hogy mi van itthon?-kérdi, mire bólintok
-Nem hagyom, hogy ezt az egészet egyedül csináld végig.-mosolygok rá
-Mikor aludtatok utoljára?-kérdezi Martin
-Úgy egy napja.-túr a hajába a Martin apja
-Ugye most csak vicceltek?!-kerekednek ki a szemeim, mire mindenki nemlegesen megrázza a fejét
-Akkor most szépen hazamentek, s alszotok egy nagyot.-utasítja a fiú
-Holnap is be tudtok jönni, ha akartok.-mosolygok rájuk, s végre mindenki beleegyezik 
-Akkor holnap itt leszünk délután.-lehel csókot anyu és mindenki megölel még utoljára aztán megint kettesbe maradunk a szobában Martinnal mígnem besétál egy nővér és rám nem kapja a tekintetét
-Anyukád azt kérdezi, hogy szeretnél e egyedül lenni egy szobában?
-Egyedül? Nem hiszem, mellesleg nem akarom egyedül hagyni Martint...
-Nyugodtan menj. Szerintem örülni is fogsz neki.-mosolyog rám a szobatársam, mire értetlen fejet vágok
-Akkor?-kérdezi türelmetlenül a fehér ruhás nő. Annyira idegesítő, hogy a kórházban minden fehér. 
-Akkor legyen. De ha azért majd még jövök.-nézek a fiúra, aki csak felnevet, majd bólint egyet és a nő megfogja az ágyam egyik végét, s egy munkatársával együtt, elkezdenek tolni egy másik szoba felé. Kíváncsian néztem végig a szegedi kórház folyosóin, de nem sokára, már egy full üres szobában találtam magam. Még közölték velem, hogy nemsokára jön a vacsora, aztán kimentek és egyedül maradtam, vagyis azt hittem, hogy egyedül vagyok, de aztán megláttam a becsukott ajtó mögött azt a fiút, akitől a szívem ezerszer gyorsabban kezdett el verni. Ott állt teljes életnagyságban egy fehér amerikai zászlós mintájú pólóban, egy térdig érő farmerben, a nike roshe run cipőjében, a tökéletesen beállított hajával, s azzal a huncut mosolyával. Az arcát látva talán az érzéseim felét az arcom kicsit tükrözte, más néven a szemeim csillogtak, viszont azt arcom meghökkent kifejezést mutatott. 
-Te mégis hogy kerülsz ide?-térek magamhoz
-Úgy ahogy mindenki. Itt ültünk a folyosón és vártuk, hogy felébredjetek.-indult meg felém
-Ugye nem volt semmi veszekedés közted és Kármen között?
-Nem, nyugi. Most inkább azért aggódtunk, hogy minden oké legyen veletek.
-És mégis, hogy tudtad meg?
-Anyud keresett fel, hogy mi történt, én pedig, mint valami hülye jöttem motorral. Egyszer-kétszer majdnem elütöttem egy állatott, ami éppen az úton sétált, de sikerült életben hagyni őket.
-Úgy néz ki mindenkire a frászt hoztam.-húztam el a számat
-Hát eléggé.-nevet fel
-Olyan jó hallani a hangodat.-csúszott ki a számon, de szerencsére halkan
-A tiédet is.-De úgy néz ki nem elég halkan...
Aztán csönd lett. Csönd uralkodott és valahonnan előtört belőlem az álmosság, s egyre laposabbakat pislogtam, közben pedig jó volt érezni, ahogy mancsa az én kezemet fogja, olyan furcsa bizsergés futott végig a karomon, a bőröm szinte égett, de aztán végül újra elaludtam.  

Szép szombat estét kívánok nektek :3
Itt is vagyok, ahogy ígértem, s remélem tetszett nektek. 
Hogy tetszett a vége? :D
Ti mit csináltatok ma? Remélem nálatok is olyan szép idő volt, mint itthon. :)
Puszi:One Girl 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése