2015. december 29., kedd

4.Fejezet-Az ötlet

Csendben ballagtunk az utcán. Nati valakivel beszélgetett, Bálint a gondolataiba volt merülve, én pedig agyaltam. Hogy most vajon mi lesz? Ugyanaz, mint a suliban? Vagy jobb? Esetleg rosszabb? Ki fogok szeretni Gergőből? Vagy örökre szeretni fogom? Esetleg egy baleset folytán eltávozok e világról? Fogalmam sincs. Szemeim megtelnek könnyekkel és felidézem azokat a napokat, amikor nem szenvedtem. Amikor tényleg őszintén mosolyogtam, vidámság csillogott a szemeimbe, nem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam, nem stresszeltem, nem szorongtam, nem dobogott be a szívem elalvás előtt. Minden sokkalta jobb volt tavaly nyáron, mint most. Egyszerűen nem tudom, hogy mégis mit tettem, hogy az Isten ezzel büntet, mert tudni illik, hogy az Isten nem bottal ver. Miért érzem ezt Gergő iránt? Miért pont ő? Miért mindig a tiltott gyümölcs kell az embereknek? Nekem? Miért akarom állandóan az illatát érezni? Azt hogy védelmezően átkarol, s megvéd a negatívumoktól? Miért akarom, hogy velem legyen? Miért szeretem? Miért nem tudom elfelejteni? Miért akarom mind ezt? Anya biztos tudná.
Hirtelen elkezdett rezegni a telefonom, s a képernyőre tekintve meglátom Anyu mosolygós arcát. Ő mindig tudja, hogy mikor kell hívni, mert ő mindig megérzi, ha segítségre van szüksége valakinek. De mégis mit mondjak neki? Hogy miért nem fogadtam az utóbbi tíz hívását? Mert kórházban voltam. Vagy azt már tudják? Remélem nem.
-Szia!-köszönök neki és kitörlöm a szemeimből a még ki nem csordult könnyeket
-Te mégis miért kerültél kórházba kislányom?!-nekem végem van
-Ezt szerintem nem telefonon kéne megbeszélnünk.-húzom el a számat
-Ez nem válasz az előbb feltett kérdésemre!-makacskodott
-Kicsit balul sültek el a dolgok!-túrok bele a hajamba
-Ennyire?! És mégis, hogy került hozzád alkoholmentes sör?!-pattogott
-De csak alkoholmentes volt!-dörzsölöm meg a homlokomat 
-Hogy került hozzád alkoholmentes sör?!-kérdezte erélyesebben
-Nem vagyok már gyerek! Még ezt se engeded meg? Ez nem alkohol! Ez olyan, mint egy üdítő kicsit kesernyésebb ízzel! 
-Emma!
-Tizenhárom vagyok! Te mondod mindig, hogy már nincs szükségem óvásra, hogy ilyeneket ihatok, erre pont te vagy ideges?!
-Lehet, hogy tizenhárom éves vagy, de akkor is még gyerek vagy!
-Igen, gyerek vagyok! Egy gyerek vagyok, akinek csak dirigálni lehet csak, igaz?-halkulok el
Anya nem válaszolt. Ahogy sejtettem. Nem vette észre, hogy nekem, csak dirigálnak és most világosodott fel róla. Most tudatosult benne, hogy tényleg ezt csinálják.
-Mert én csak egy gyerek vagyok!-tört el a mécses, amire Bálinték is felfigyeltek
-Emma én...-kezd bele, de én közbe szólók
-Kérlek ne kezd el a sablonos szöveget, jó? Ítélj szobafogságra! Az jobb lenne a jelenlegi helyzetemben.-motyogom, majd kinyomom
Halkan itatom az egereket, miközben leintem a megszólalni készülő Natasát, s továbbra is csendben ballagunk a lakótelep felé. Semmi kedvem sincs társasághoz, sem csevegéshez. Semmihez sincs kedvem. Jelenleg még élni se. Fájt, hogy a szüleim ennyire nem figyeltek rám, hogy állandóan veszekszünk apával, hogy anyával egy szót sem tudtam beszélni, mert ő állandóan fáradt volt és zenét hallgatott. A bátyám se figyelt rám, mondjuk őt megértem. Neki most ott a jövője, a barátnője, a munkája. Én is ez csinálnám a helyébe, de azért többet lennék a saját testvéremmel, nem csak akkor, amikor muszáj neki. A nagyszüleim se foglalkoznak velem túlságosan, mindig anyáékkal vagy a bátyámmal beszélgetnek és ez igazából nekik sem tűnik fel túlságosan. Az egyedüli családtag, aki észre szokott venni és törődik velem az Momó. Igaz ő egy kutya, de még mindig többet foglalkozik velem, mint anyáék. Talán azért is szeretem ennyire. Mert ő akkor is észre veszi, ha valami nem oké, ha én nem akarom bevallani magamnak. Semmi sem olyan már, mint régen. Letöröltem a könnyeimet, majd felnéztem és már azt vettem észre, hogy a mi háztömbünk előtt sétálunk. A torkomba gombóc nőtt, a gyomromba pedig görcsbe rándult. Újra bőghetnékem támadt, de mégsem sírtam el magam újra. Anya úgyis ki fog akadni, amiért ilyen vörös az arcom, s a szemem, nem fogok még pityeregve besétálni a lakásba!
-Hát én leválok!-biccentettem a mi lépcsőházunk felé
-Oké! Majd írj, hogy mi van, rendben?-ölel magához Nati, amit viszonzok is, de gyorsan el engedem
Oda állok Bálint elé, akit már én ölelek meg. Szorosan fonja körém karjait és tudom, hogy benne egy új barátra leltem. Egy olyanra, aki akkor is mellettem lesz, aki mindenben mellettem áll, akivel mindent megtudok beszélni. Sokak furcsának találják, hogy már most megölelem, alig pár perc ismerkedés után, de nekünk annyi elég volt, hogy tudjuk, hogy mi barátok vagyunk. 
-Köszönöm!-suttogom
-Nincs mit kislány!-mondja, s érzem, hogy mosolyog
El engedem, majd egy utolsó pillantás vetek rájuk és belépek a lépcsők társaságába. Lassan lépkedek felfelé, de sajnos gyorsan szembe találom magamat az ajtónkkal, amin ott virít anyáék neve és a hatos szám. Mély levegőt veszek, majd lenyomom a kilincset és belépek a lakásba, ahol csönd uralkodik. Benézek a konyhába, ahol anyu, apu, Tomi és a barátnője, Niki ül. Egyszerre néznek rám és anya rögtön ide is siet hozzám és szorosan megölel, de én a karjaimat esetlenül lógatom a testem mellett. Sós könnycseppek marják a szemeimet ma már sokadjára, de lenyelem őket. Nem fogok sírni, főleg előttük nem! Édesanyám félve néz az íriszeimbe, de nem mutatom ki az érzelmeimet, mert mindet az álarcom alá gyűjtöttem, ami ott is tartja őket. Végig nézek az asztalnál ülőkön, akiknek a szemeiben szintén félelmet látok. Félnek ettől az énemtől, mert nem ismerik, mert nem látták, mert nem akartam nekik megmutatni. Oda battyogtam a csaphoz és ittam pár korty vizet, majd újra végig néztem a velem szemben lévőkkel. Semmi aggodalom semmi érdeklődést, s kíváncsiságot nem látok, csak félelmet, ami miatt meghasad a szívem. Tényleg ennyire nem figyeltek rám? Csíkká préselem remegő ajkaimat, s össze szorítom szemeimet és besétálok a szobámba. Előveszem a fülhallgatómat, majd a szomorú lejátszási listára menve kuporodok a szobám sarkába. Előjönnek azok az emlékek, amikor még kicsi voltam és figyeltek rám. Amikor sírtam mindig észre vették, amikor valami bántott vagy kétségbe voltam esve, segítettek, kérdések nélkül is tudták, hogy miket szeretek és tudták, hogy mivel tudnak nekem örömet okozni. Végig néztem a szobámon, s halványan elmosolyodtam. Hogy miért? Mert ez volt az utolsó ami úgy okozott boldogságot, hogy nem én mondtam, kértem. Emlékszem, amikor még éltek Kármen nagyszülei. Azok voltak azok az évek, amikor mindenki tudott rólam mindent és felhőtlen volt a boldogság. Az utolsó kis fény az életemben, a barátaim. Ők ismernek. Ők tudják, hogy mi megy bennem végig, hogy mikor mit érzek, hogy mikor mi van, de most nekik is hazudnom kell. Lehunytam a szememet és kihunyt az a kis fény. Azok az igaz barátok akiknek mindent elmondasz, de ők is elmondanak neked mindent. És így én nem vagyok igazi barát. Felhúzom a térdeimet és azokat átkulcsolom a karjaimmal, majd hangosan elkezdek zokogni. Hisztérikus sírásom hangja tölti be a szobámat, s talán a lakásét is, de pár másodperccel később léptek zaja is kapcsolódik hozzá és megjelenik anyu. Tudom, hogy ki akarja belőlem erőszakolni, azt, hogy mégis mi van velem, hogy mi történt, de én nem engedek. Miért mondjak el neki hirtelen mindent, ha csak ma döbbent rá, hogy állandóan parancsolgatnak nekem? Leül velem szemben az ágyra és a lábaimra teszi kezeit és mélyen néz könnyes szemeimbe, s nem bírtam ki állni, hogy ne öleljem meg. Hiszen akkor is az anyám, akire mindig számíthattam! Mindig mellettem volt ha bármi bántott, míg a családom többi tagja, csak meg veregette a vállamat és bátorítóan rám mosolyogtak. Szerintük ennyi elég ahhoz, hogy én megnyugodjak és jobban legyek.
-Én ezt már nem bírom! Minden szét esik körülöttem egyik pillanatról a másikra!-csuklik el a hangom
-Nyugodj meg! Itt vagyok!-simogatja a hajamat
-Mindenkit eltaszítok magamtól! Hazudok a barátaimnak! Becsapom magamat! Ez nem én vagyok! Olyan akarok lenni, mint tavaly nyáron! Boldog!
-Emma! Most is olyan vagy, csak egy akadályba ütköztél. Ha hagyod, hogy segítsenek, átjutsz rajta!
-De nem hagyhatom, hogy segítsenek! Nem, mert akkor végleg elveszítem őket!
-Mégis miért nem hagyhatod?-tol el egy kicsit magától, hogy rám nézhessen
Kitörlöm a szemeiből a könnyeket, veszek egy mély levegőt és édesanyám aggódó szemeibe nézek.
-Azért mert beleszerettem Gergőbe!-suttogtam
-Gergőbe? A Sárosi Gergőbe?
-Belé...
-De ő Kármen...
-Barátja-vágok a szavába
-És Nati? Neki se mondhatod el?
-De elmondhatom neki, de úgy még nehezebb lenne. Hiszen, hogy állna ezek után Kármen szeme elé, hogy tudja, hogy én belezúgtam a pasijába? Emésztené a bűntudat, hogy nem mondhatja el neki! Mondjuk nekem is ezt kéne tennem, de ő eléggé kiakadna, aztán pedig évekig nem beszélnénk.-kezdem el piszkálni a díszpárnám sarkát
-De egészen biztos vagy benne, hogy szereted?
-Szerinted miért voltam zavarba múltkor amikor találkoztunk vele a városban?-vontam fel fél szemöldököm
-Azt hittem ciki volt úgy találkoznod vele, hogy ott vagyok.
-Hát nem azért.-húztam el a számat
-Figyelj! Tudom, hogy ez neked mennyire nehéz, s azt is tudom, hogy időre van szükséged. Nem tudok érted annyit tenni, hogy ezt a fájdalmat örökre megszüntessem, de te tudsz! Csak ki kell őt törölnöd a fejedből és lefoglalni magad másokkal.
-De ezt mégis hogy? Szinte mindennap látom őt, s nincsen sok barátom és nem akarok egyedül maradni!
-És egy tábor? Minden évben, minden nyáron ezzel nyaggatsz, hogy mikor mehetsz táborba! Hát itt a lehetőség!-mosolyog
-De te jobban szereted, ha itthon vagyok!
-Nagylány vagy már! És nem maradhatsz örökre az a kislány, aki vihar idején az éjszaka közepén befúrtad magad mellém! S neked is jár egy kis szabadság!
-Komolyan így gondolod?-ül egy kis boldogság az én szilánkokra tört szívemre
-Komolyan! De ha itt ülünk, akkor soha nem fogunk találni egyetlen tábort sem!
Azonnal elmosolyodtam és szorosan megöleltem anyát. Hihetetlenül boldog voltam. Életemben először bízik meg bennem ennyire anya és életemben először elenged egy táborba!
       
Szép jó estét mindenkinek! :)
Remélem tetszett nektek ez a rész is, mert szerintem ez egy kicsit lapos lett.:/
A következő rész szerintem szilveszterkor lesz olvasható, ami egyben az év utolsó napja és az utolsó bejegyzés az évben. 
Furcsa, hogy már vége az évnek. 
Pipálni, kommentelni, feliratkozni ér :))
One Girl 

2 megjegyzés:

  1. Drága Beka!
    Huhh. Ez az első reakcióm. Emma anyukája nagyon szimpatikus az én szememben, jól eltaláltad:) Valamint a többi karaktert is, nagyon szimpatikusak a barátok.

    Bálint és Gergő... Hmm. Na most két változat van, inkább három. Egy: Kármen és Gergő szakítanak és akkor Emma összejön a szépfiúval. Kettő: Elfelejti Gergőt ---> ebből következtetek egy Bálinttal való kapcsolatra. Három: Egy teljesen másik sráccal jön össze:D
    Felkészültem.
    Nagyon, de nagyon jó rész lett, szóval ne merd leszólni!
    IMÁDTAM!
    És téged is imádlak:3 <3 ♥
    Siess a kövivel!^^

    Ölel és puszil: Emy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Emy!
      Nagyon örülök, hogy szimpatikusnak találod a szereplőket! :3 Igyekeztem nagyon! :))
      Hát igen...Ezek a fiúk! :D
      Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de nem mondhatok el semmit! Egyenlőre titok fedi a következő részek tartalmát. ;)
      Örülök, hogy ezt gondolod, de szerintem nem lett az... De a kedvedért be fogom magamnak beszélni! Okés? C:
      Én is imádlak! :* ♥♥♥♥♥ :3
      Holnapután kövi! ;)
      Puszi:One Girl

      Törlés