2017. május 21., vasárnap

# Tizennegyedik Fejezet



Már több órája egyszerűen csak ülök, akár egy nyomorult, de nem tagadom, úgy is érzem magam. Tényleg terhes lennék? Tényleg Gergő gyermekét hordom a szívem alatt? Mi lesz ezután? Hogy fogok így leérettségizni? Mit fognak rólam gondolni az emberek? A sors tényleg ezt szánta nekem? Azt szánta nekem, hogy tizenhét évesen essek teherbe és neveljem fel a gyermekemet? Vagy próbára akar tenni? Mit akar ez jelenteni? Hogy vállalom e a felelősséget a tetteimért és megszülöm ezt a gyereket és tisztességesen fel is nevelem? Norbit is kerestem, de nem vette fel, Kármennek is írtam, de semmi, Natinak nem merek szólni, a srácok enyhén felcsesznék magukat, Gergő pedig már a városban sincs. Anyu maradt nekem, de ő pedig teljesen rám bízza a döntést, nekem viszont fogalmam sincs, mi az istent csináljak! Ha megtartom, bírni fogom egyedül? Ha nem tartom meg, akkor tudok majd ezzel élni? Mi lenne akkor, ha örökbe adnám? Jobb sorsa lenne neki, de akkor meg gyávának tűnök. Mindenki azt gondolná, hogy én csak arra lennék jó, hogy megszüljek egy csecsemőt, aztán dobjam másnak, miszerint nekem nincs kedvem pelenkát cserélni. Olyan nehéz ez! Készen állok én erre? Vagyok már olyan érett, hogy felelősséget vállaljak és másik életért? Na, és az iskola? A többiek mit gondolnának, miért tűntem el? Milyen pletykát terjesztenének rólam?  Beletúrtam a hajamba, de anyu megjelent az ajtóban, mire felé néztem.
-Tudsz valakit szerezni, aki elvinne minket a nőgyógyászatra?-nézett rám, én pedig csak pislogtam
-Anyu, van motor is.
-Egy! Lehet terhes vagy, szóval arra nem ülsz föl aranyom! Kettő! Én fel nem szállok arra az izére!
-Hát rákérdezhetek Natinál, hogy elvinne e Martin minket.-rántottam vállat. Na, ez a beszélgetés igencsak kínos lesz!
-Oké! Szólj, ha sikerült valakit találni.-lépett ki a szobámból, én pedig mély levegőt véve tárcsázni kezdtem vöröskét. Le fogja tépni a fejemet!
-Szia!-köszöntem neki remegő hangon
-Helo! Na, jobban vagy?-érdeklődik
-Háááát fogalmazzunk úgy, hogy talán.
-Miért remeg így a hangod?-szinte látom, ahogy összeráncolja a homlokát
-Az a helyzet, hogy meg tudnád e kérni Martint, ahogy elvigyen engem, meg anyát a nőgyógyászatra.-szorítottam össze a szemeimet
-Persze, de miért is?
-Majd elmagyarázom. Csak kérdezd meg és ha van válasz, írj.
-Oké. Akkor kb. öt perc.-nyomta ki, én pedig elkezdtem készülődni. Nem vittem túlzásba, csak egy sima melegítő, egy fehér rövid ujjú és a bordó pulcsim. A hajamat felkontyoltam, arcomra vittem egy kis vakolatot, hogy mégse nézzek ki annyira sokkosnak. A végén egészen el lehetett hinni, hogy ember vagyok, szóval kiültem anyuhoz, aki éppen a táskájába rakott el egy üveg vizet. Talán arra az esetre akarja hozni, ha összeesnék a váróban. Jobb félni, mint megijedni, nemde? Éreztem, hogy megrezdül a telefonom, így fel is vettem a készüléket.
-Azt mondta, hogy persze. Körülbelül tíz perc is itt van, de én addig átmegyek, hogy szépen elmagyarázd, hogy miért is mész betegen nőgyógyászhoz!-enyhén felemelte a hangját
-Oké-szívtam be élesen a levegőt, de amint letettem, az ajtó már nyílt is és egy teljesen más Nati állt előttem, mint reggel. Egy szaggatott farmer, fekete bordázott felső, bakancs és egy bőrkabát. Igazán jól nézett ki hozzám képest. Sőt.
-Újra üdvözöllek köreinkben Natasa!-mosolygott rá anyu
-Szia Noémi!-köszönt ő is, majd azonnal rám emelte pillantását
-Nem lehetne a doki után? Így is elég nagy rajtam a nyomás.-húzom el a számat
-A-a! Most akarom hallani! Pár órával ez előtt, még a halálodon voltál a kanapén, most meg nőgyógyászatra igyekszel! Nekem itt valami rohadtul sántít Emma!
-Mély levegő Em!-szorította meg a kezemet anyu. Miért csak nekem kínos ennyire ez az egész?!
-Az a helyzet, hogy lehet terhes vagyok.-nyögtem ki
Natasa ledermedt. De nagyon durván. Egyszerűen megfagyott! Szemei kikerekedtek, szája o alakot vett fel, arca lefehéredett, karjai erőtlenül lógtak törzse mellett. Ennyire sokkolta volna ez az egész? Ilyen sokkoló ez a kijelentés? Te jó szagú…! Ha Nati így lesokkolt, akkor Kármennel mi lesz?!
-Hogy mi van?!-rázta meg a fejét
-Az én drága kicsi lányom lehet teherbe ejtette magát.-paskolta meg az arcát, hogy legyen egy kis színe
-Kérsz egy pohár vizet?-néztem rá félve. Igazán ijesztő látványt nyújtott.
-Jól értem, hogy lehet babád lesz? Na, de mégis… Óóóó!
-Ha te ennyire kész vagy, vajon Kármen hogy fog reagálni?-dörzsöltem meg az arcom
-Szerintem ő el fog ájulni!-közölte anya
-És Norbi? Ő tudja? Egyáltalán hol van?
-Elment.-lógattam az orrom
-Összevesztetek?
-És még ezek után, hogy össze fogunk!-horkanok fel. Rossz érzés volt ezzel szembesülni, nagyon rossz.
-Figyelj! Hagyd egy kicsit megnyugodni, aztán beszéljétek meg ezt az egészet.-tanácsolta a vöröske
-Már ha akar velem beszélni.
-Most is akar, de a büszkesége tartja a seggén. De menjünk, mert megjött Martin.-pötyögött a telefonján.
Nem is kellett több, megindultunk lefelé, ahol a sötétkékre festett Nissan várt ránk. Az autónak nekidőlve várt ránk Martin, s egy szerelmes csókkal üdvözölte a barátnőjét, szinte el sem akarták engedni egymást. Jó volt rájuk nézni, ahogy szorosan ölelik egymást, ez volt az a préselő ölelés, amikor egyszerűen nem érdekel, hogy mennyire szorít, csakhogy minél jobban érezd a közelségét. Hirtelen eszembe jutott az, amikor ott a teraszon vont magához ilyen közel Norbi. A hideg kirázott, ahogy visszaemlékeztem meleg érintésére, s egyszeriben fázni kezdtem. Anyu köszönt a fiúnak, s végül Martin rám emelte tekintetét. Láttam a szemében, hogy tisztában van vele, hogy miattam megyünk, s azt is tudja, hogy baj van. Ellépett az autótól, végül pedig engem is szorosan megölelt. Nem olyan szorosan, mint Natasát, de engem sem kímélt, s nekem ez hiányzott. Egy olyan ölelés, amiben érezhetem, hogy bármit teszek, mellettem áll, amiben nem érzek mást, csak bizalmat. Eltoltam magamtól és hálás pillantást küldve neki, beültem a hátsó ülésre anyuval együtt. Végül ő is beszállt, majd elindultunk a kórház felé. Gyomromban görcs volt, fogalmam sem volt arról, hogy mi várhat engem ott a dokinál, vagy hogy mi lesz ezután. Ha tényleg igaz ez az egész, mindent át kell gondolnom, beszélnem kell apával, beszélnem kell a barátaimmal, beszélnem kell Gergővel, beszélnem kell Norbival. Sajnos sok az olyan, akivel nagy az esély rá, hogy összeveszünk, de ezt nem titkolhatom el. Tényleg olyan lesz, mint a filmekben? Örömömben zokogni kezdek és csak az a kis élet lesz a mindenem? Esetleg a szöges ellentéte? Létezik olyan, hogy az orvos azonnal elküld abortuszra? Mit fognak rólam gondolni a váróban? Mennyien lesznek ott? Talán lesz egy hasonló sorsú, is mint én, talán nem csak velem „kivételez” a sors, hanem másokkal is. De ha mégis, akkor azok, hogy állnak ehhez? Az üvegnek döntöm a homlokom és mély levegőt veszek. Nem lesz semmi baj! A tizenkettedik hétig kell csak eldöntenem, s az még majdnem négy hétre van. Ha jól számolom. De biztos nem lehetek több! Mi van, ha a vakságom miatt talán ártottam neki? Ilyenkor észrevehető?
-Emma! Megérkeztünk.-bökött meg anyu, én pedig visszatértem a valóságba. Az ablakon keresztül néztem fel a színes épületre, ami valamicske bizalmat erőltetett belém. Csak nem várhatnak itt lelki terrorizálók, ha ilyen színes az épület!
Kiléptem a járműből, majd a többiek után indultam. Éreztem, hogy az eső elkezd csöpögni, kicsit jól esett a felhevült bőrömnek, de aztán megszűnt az esőcseppek nyújtotta érzés és helyette a fertőtlenítő szaga vett körül. Egyszerűen felfordult tőle a gyomrom, de most nem volt szabad elokádnom magam, így hatalmasat nyelve követtem anyut a lifthez, miközben Natiba kapaszkodtam. Martin elment addig valahova, amíg mi itt várakozunk és a vizsgálaton túl leszünk. Jó érzés volt legalább, hogy ő nem jött el, vagyis ide nem jött be, így nem érzem magam annyira feszélyezve. A liftbe beszállva, indultunk meg arra az emeletre, ahol az orvos már vár valamennyi nőt, viszont a görcs csak egyre nagyobb lett bennem. Egyszerűen csak az kongott a fejemben, hogy mi lesz ezek után, mi lesz az életemmel. A lift idegesítő hangon megszólalt, végül a majdhogynem teljesen üres folyosóra léptem ki. Éppen hogy voltak rajtam kívül ketten a váróban, mire sötét foltokat kezdtem el látni, de anyu a helyzetet felismerve, azonnal leültetett és paskolgatni kezdte az arcomat, míg Natasa a pulzusomat nézte. Éreztem, hogy nem a normális ütemben dobban, így szólni akartam, de nem tudtam, egyszerűen csak azt láttam magam előtt, hogy alig pár perc múlva szembesülök, lehet az életemet meghatározó dolgával, még pedig a lehetséges babámmal. Baba. Az én babám. Megerőltettem magam és szóltam anyuéknak, hogy hozzanak valami cukrosat, mert a vércukrom sincs a helyén, tekintve, hogy ami volt a gyomromban, azt reggel szépen kiürítettem. Pár másodperc múlva két szőlőcukrot dobtak a számba, én pedig engedelmesen elkezdtem szopogatni, majd amikor eltűntek a legkisebb darabok is, lehajtottam majdnem a fél üveget. Megráztam a fejemet és anyára pillantottam. Aggodalom sütött arcáról, egyszerűen láttam rajta, hogy megijedt. Megijesztettem őt, így halványan rámosolyogtam, hogy tudja, jobban vagyok. Csókot lehelt homlokomra, majd helyet foglalt mellettem, míg Nati inkább állt. Magam sem tudom, hogy miért nem ült le, de rá hagytam. Nem akartam a maradék energiámat arra pazarolni, hogy egy tök egyszerű kérdést feltegyek. Inkább megfigyeltem a másik két lányt. Az egyik körülbelül harminc éves lehetett, kezét már óriási pocakján pihentette és bárgyún vigyorgott. Szinte ragadós volt a mosolya, így én is engedtem az érzésnek, mosolyt festettem magamra. A másik lányra vezettem a tekintetem, körülbelül annyi idős volt, mint én, haját összekötötte, arcán körülbelül annyi smink, mint az enyémen, ruhája kicsit emberibb volt, mint az enyém, de ő sem vitte túlzásba. Egy fekete mintás pólót viselt, fekete cicanadrággal, és fehér cipővel. Ő valamivel nyugodtabb volt, mint én, de azért látszott rajta, hogy őt is eszi az ideg. Ő vajon miért van itt? Tovább fürkészve a lányt, arra lettem figyelmes, hogy az ajtó nyitódik és két lány lép ki, ők igencsak természetesen hagyták el a helyet, gondolom csak ellenőrzésre jöttek, de én mégis lehajtottam a fejem. Megrémisztett a nevetésük és csevegésük. Nem akartam hallani, vissza akartam burkolózni a csöndben, ami eddig körülölelt. Szerencsére a hangjukat elnyelte a lift, aztán újra visszatért a csönd, s az asszisztens behívta a terhes nőt, aki be is libbent, de valahogy a lányt is behívták. Most az a kérdés, hogy melyikük is jött eredményekért, de hamar rájöttem, hogy a terhes nő, aki a papírokat olvasva hagyta el a szobát, végül pedig a folyosót is. Hát így végképp hamar sorra fogok kerülni. Felnéztem Natira, aki idegesen figyelte a telefonját, majd morogva csapta a combjára a készüléket, aztán mereven bámulni kezdte a falat. Vajon mit láthatott? Kihez vagy mihez lehet köze?
-Jobban vagy?-nézett rám anyu
-Valamelyest igen. De jelenleg sokkal inkább ülnék végig egy matekot, mint ezt a pár percet.
-Döntöttél már valamiről? Hogy tervezed?
-Elvetetni semmikép sem szeretném. Ha már teherbe ejtettem magamat, akkor vagy felnevelem, vagy örökbe adom. Úgy gondolom, hogy nektek könnyebb lenne, ha nem aggatnék a nyakatokba egy babát.-magyaráztam
-Em! Ezt nem úgy kell felfogni, hogy anyudéknak hogy lenne könnyebb. Hanem úgy, hogy te képes lennél e felnevelni egy gyereket. Most jelenleg csak erre gondolj, semmi másra.-tette a vállamra kezét vöröske
-De sokban kéne anyunak segítenie és ő nem mindig érne rá, meg hol lenne neki helye?-néztem fel rá
-Ha például az ágyadat teljesen feltolnád és az asztalodat az ablak alá helyeznéd, akkor máris lenne helye az ágynak. A falakra fel lehetne fúrni pár polcot, amikre a ruháit meg a szükséges dolgokat pakolnád, meg, ha jól emlékszem van pár fölösleges fiókod is, nem? Azokba is tehetnél pár dolgot.-kezdett el tervezgetni
-Tényleg meg lehetne oldani.-értett egyet anya
-Ha meg is tartanám, képes lennék egy babáról gondoskodni?
-Emi, majdnem hat éve olvasgatsz ezek után! Ha már csak ezeket vesszük alapul, neked már több segítséged van, mint a legtöbb kezdőnek, plusz eléggé gondoskodó vagy és mindenkit magad elé helyezel. Szerintem ezzel nem lesz gond.
-Anyu?-néztem rá
-Ebben tényleg igaza van Natinak. Ha már csak az olvasásaidat vesszük alapul, tényleg többet tudsz, mint egyesek. De előre szólok, hogy a gyakorlat nem olyan, mint az elmélet!-nézett a szemembe, én pedig mire bármit is mondtam volna, az ajtó kinyílt és a lány mosolyogva távozott a rendelőből. Hát úgy néz ki ő megkönnyebbült, de én rohadtul nem!
Nevemet harsogva hívatnak, én pedig felkelek és remegő lábakkal néztem farkas szemet az ajtóval. Anyu előre sietve nyitott ajtót, majd illedelmesen köszönt az orvosnak, ahogy mi is. Jó érzés volt, hogy Nati is itt van. Nem is tudom megfogalmazni mit éreztem ott helyben, ahogy a lányra néztem. Talán a megkönnyebbültséget és hálát vegyítve. Megkönnyebbült vagyok, mert ő is itt van és nem ordította le a fejemet felelőtlenségem miatt, s hálát mindezekért. Ránéztem a doktorúrra, aki egész fiatal volt, talán épphogy taposta a negyvenet, semmi őszhajszál, semmi hatalmas bajusz, semmi szemüveg, csak egyszerűen ott állt előttem kedvesen mosolyogva és kezét nyújtva.
-Dr. Nyirati Ábel vagyok!-rázott velem kezet
-Vörös Emma!-mutatkoztam be
-Le sem tagadhatnád, hogy ő az anyád.-pillantott anyura, aki csak büszkén mosolygott rám. Hát tizenhét éves koromra jobban hasonlítottam rá, mint apámra, ami számomra sokat jelent.
-Major Natasa.-rázott kezet vöröskével is, végül pedig intett, hogy foglaljunk helyet
-Nos akkor, mi is a probléma Emma?-támaszkodott meg az asztalán
-Egész héten puffadtságot éreztem, az arcom is eléggé felpuffadt, jelentősen érzékennyé váltam, ma reggel hánytam is, de ami igazából ráébresztett a bajra az az volt, hogy a menstruációm már elég régóta késik. Ezért arra gyanakodok, hogy terhes vagyok.
-Megkérdezhetem, hogy mikor volt utoljára férfival?
-Olyan szeptember eleje. Körülbelül tizedike.-saccoltam be
-Mikor kellett volna önnek megjönnie?
-Negyedikén.
-Szed valamilyen fogamzásgátlót?
-Addig a napig rendszeresen szedtem, de azután sok minden összejött és elfelejtettem bevenni.-húztam el a számat, ahogy az emlékek megsoroztak
-Hát drága Emma, tényleg nagy az esély rá, hogy ön terhes, de azért végeznék egy ultrahangot.-firkantott fel valamit-Kérem feküdjön az ágyra és húzza fel a felsőjét!-mutatott az említett ágyra én pedig engedelmesen odasomfordáltam és lefeküdtem az ágyra. Vajon hány lány feküdt itt már terhességre gyanakodva?
Felhúztam a felsőmet, majd a nadrágomat is kicsit lejjebb tűrtem, hogy jobban hozzáférhessen az alhasamhoz, s az orvos azonnal rányomott egy adag zselét. Emlékszem, amikor kilencévesen nyomtak rám ilyet, csak akkor mellkasomra. Utáltam már akkor is ezt a trutyit! Elővette azt a bizonyos készüléket, majd a hasamra helyezte azt, s picit rányomta. Pötyögött valamit, majd kínos csönd telepedett a társaságra. Én egyszerűen csak a fülemben dobogó vért hallottam és még tompán ennek a gépezetnek a zúgását. Mindent elnyomott az idegességem miatt dobogó szívem és a gondolataim, amik egyre hangosabban csak az mondogatták, hogy „Mi van ha? Mi lesz ezután?”. Lehunytam a szemeimet és próbáltam jó dolgokra koncentrálni, de valahogy nagyon nehezen jött össze. Csakis egy valaki arcképe miatt tudtam lenyugodni és szerintem senkinek sem kellene sokáig gondolkodnia azon, hogy kinek az arca lehetett az. Visszaidéztem azt, ahogy aznap reggel, amikor náluk aludtam, milyen édes volt, ahogy a szemébe lógott a haja, milyen törődő volt velem, milyen aranyos, milyen kedves. Megértett. Őt nem érdekelte, hogy mennyit sírok, mennyire vagyok érzékeny, ő csak azt akarta, hogy mosolyogjak. Visszaemlékeztem, ahogy aznap éjjel magához szorított, milyen jó érzés volt hallgatni szívének dobbanását, érezni illatát. Igazán meseországban éreztem magam és örültem, hogy akkor vele voltam ott. Vele éltem meg azokat a mesés pillanatokat.
-Szeretne látni valamit?-szólalt meg végre a doki én pedig továbbra is csukott szemmel bólogattam, de amint érzékeltem az előttem lévő fényt, kinyitottam a szemeimet és szembe találtam magamat a televízióval 
Először nem láttam szinte semmit, de a kép lassan kitisztult, majd a fülemet megütötte egy gyors dobogás. Ez a dobogás ismerősnek hangzott abból a sok videóból, de mégis sajátos volt, olyan, mintha még soha nem hallottam volna ilyet. Ott volt ugyan, de körülbelül akkora volt, mint egy babszem, szíve hihetetlenül gyorsan dobogott, ütemesen, mintha valakit dobnak használná azt az apró szívecskét. Egyszerűen dermedve néztem pár másodpercig az a kis foltot, de nem sokkal később, a könnyek elhomályosították az arcomat, s néma pityergésbe kezdtem. Ott volt az én kis csodám, egy kis embrió, aki bennem fejlődik, én adok neki életet, én vagyok az édesanyja. Anyuék közelebb merészkedtek, majd ők is a monitorra figyeltek. Pulcsim ujjával letöröltem a sós nedűt orcámról, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Ez a kis élőlény az enyém!
-A reakciókból ez egy határozott igen, életben marad a baba.-nevet fel az orvos
-Még szép! A kis unokámat senki és semmilyen ember készítette gépezet nem fogja elragadni tőlem!-szólalt meg anya, mire felnevettem
-Szóval itt egy kis Emma vagy egy kis Gergő. Én pedig nagynéni leszek!-kezdett el örömködni Nati
-Én pedig anya leszek.-motyogom
-Bizony Emma! Ön anyuka lesz!-paskolta meg a vállam, majd levette a készüléket az alhasamról, s egy kendőt adva letöröltem magamról a trutyit, bár most már inkább magamon hagytam volna, ha még láthattam volna még tovább a babámat.
-Akkor ha megtartja, akkor felírok magának néhány vitamint, amiről ne feledkezzen meg!-nézett rám mosolyogva én pedig  játszva az ártatlan néztem rá, mire elnevette magát
-Adok időpontot a tizenkettedik heti vizsgálatra, s kérem, figyeljen magára ebben a pár hétben, mert ilyenkor még ki tudja, mi történhet.
-Igyekezni fogok!-veszem át tőle a papírokat, de én azonnal a fotókat kezdem el bámulni. Szinte nem is látni, hogy ez egy ember, de nekem már olyan gyönyörű!
-Igazán köszönjük doktor úr!
-Ugyan, nincs mit Noémi!
-Lehetne egy kérdésem?-szólaltam meg én is
-Természetesen!
-Akkor iskolába meddig járhatok?
-Ha kerülni fogja a fizikai kontaktust, akkor járhat egész végig, de ha nem szeretne a többiek megrovó tekintetével szembesülni, akkor akár már most beszélhet az igazgatójával. De a papírok közt megtalálja azt is, amit át kell majd adnia a testnevelő tanárának!
-Nekem nem akar írni egyet?-szólalt meg Nati, mire az orvos kuncogva megrázta a fejét
-Sajnálom, de én csak ilyen esetekben írhatok bármiféle igazolást!
-Kár!-szomorodik el vöröske
-Akkor várlak Emma!
-Rendben! Viszlát!-intettem az orvosnak, majd mindannyian elhagytuk a rendelőt és átadtuk a helyünket egy fiatal lánykának, de ő se egy idegroncsként lépett be. Mindenki ilyen rutinosan járkál ide?
-Nagynéni leszek!-kezdett el ugrálni Nati.
-Igen az leszel.
-Akkor felhívod Gergőt?-kérdezi anyu
-Először apával szeretnék beszélni.-ejtettem ki számon azt a mondatot, amiről azt hittem, hogy soha nem fogom
-Ó! Hát akkor tessék, itt a telefonom!-nyújtotta oda nekem sajátját, én pedig tárcsázni kezdtem
Ujjaimmal a combomon doboltam, és a szívemet próbáltam lenyugtatni. Ő az apád Emma! Joga van tudni! Mellesleg, ha annyira ki akar velem békülni, akkor csak nem fogja annyira letépni a fejemet, nem? Vagy mégis?
-Noémi?-szólalt meg, hangján hallani lehetett a meglepődöttséget
-Én vagyok az apu! Emma.
-Ó! Minek köszönhetem azt, hogy felhívtál?
-Hát öhm az a helyzet, hogy… Beszélnünk kéne!
-Arról, amit anyádnak mondtam?
-Arról is. De szerintem amit közölni akarok, az fontosabb.
-Minden rendben?
-Persze, minden rendben van hála az égnek, csak a reakciódtól félek.-túrok a hajamba
-Kezdesz megijeszteni Em.
-Át tudsz majd jönni?-teszem fel a kérdést, s a háttérben motyogást hallok
-Mikor?
-Valamikor estefelé? Esetleg délután?
-Ott leszek.-látom magam előtt azt a lágy mosolyt, amit akkor láttam utoljára, amikor tizenkét éves voltam.
-Rendben. Akkor szia!-köszönök el remegő hangon.
-Szia!
Visszaadtam anyunak a telefont és újra megtörlöm a szemeimet. Miért van olyan érzésem, hogy ez csak a kezdet? Az ajtóhoz érve látom, hogy még mindig csöpög az eső, de az autót is felismertem, viszont volt egy plusz fő. Fekete kapucnis pulcsit viselt, fehér nadrággal és sportcipővel ott állt Kármen, én pedig valahogy ösztönösen gyorsítottam a lépteimen. Kitártam az ajtót, majd szinte futva szaladtam oda hozzá és borultam a nyakába nevetve. Meghökkenve ölelt át, gondolom nem értette a szituációt, de pár másodperccel később az arcába nyomtam a képet. Hátrébb lépett és fürkészni kezdte a képet. Talán nem érettem mit is kéne látnia, de aztán észrevette, majd a szöveget is elolvasván, ő ölelt meg engem.
-Tudtam, hogy valami nem stimmel veled.-nevet fel
-Te se akartál szólni, mi?
-Azt hittem csak káprázik a szemem, de aztán mégsem.-nézte meg alaposan az arcomat
-De valami mégis történt. Igazam van?-vette észre, hogy hiányzik valami
-Fogok vele beszélni, nyugodj meg.-nyújtom felé a kisujjamat, amit elfogadva bólint egyet. Tudja, hogy ezt soha nem szegném meg.
-Ugye tudod, hogy az öcsém eléggé ki lesz akadva? Meg Bálint is?-nevet Martin
-Igen. Ki lesznek. Ahogy mindenki, nem? De miért hoztad el Kárment? Vagy egyáltalán hogy kerültél te ide?-néztem rájuk felváltva
-Gondoltam, ha már ilyen lányos ügy, akkor elhozom göndörkét is.
-Te nem használhatod ezt a becenevet!-ölti ki nyelvét az említett
-Dehogynem!-borzolja össze a haját, mire Kármen felmordul
-Hagyjad szerencsétlen lányt, s inkább menjünk haza.-szólalt fel anyu is
-Oké.-szólaltunk meg egyszerre és beszálltunk a járműbe

Hátam a falnak döntve, térdeim felhúzva, jobb kezem alhasamon míg a ballal a képet nézem, melyen ott van ő. Annyi kérdést felvet most bennem ez az egész? Miatta ragaszkodtam ennyire Gergőhöz? Ezért láttam őt annyiszor magam előtt, akárhányszor Norbival voltam? Vagy vajon tudat alatt jelzett nekem, hogy alaposan gondoljam át ezt az egészet? Vajon Norbival most mi lehet? Tombol? Magába zárkózott? Eltereli a gondolatait egy másik lánnyal? Nem! Az nem ő lenne! Ő sosem csinálna ilyet, ő tiszteli az érzéseket. Ő a szőke herceg a mesékből, az én mesémből. Vajon tényleg beleszerettem, vagy máris szórakoznak velem a hormonjaim? Egyáltalán ilyenkor szórakoznak már a hormonok? Kinéztem az ablakon, pontosan oda, ahol még reggel Norbi állt, de én elkergettem. Ő szeret engem, ő neki én vagyok az a lány, de én elkergettem. Segíteni akart, de nem fogadtam el a mentőövét, mert egy szerencsétlen önző féreg vagyok. De most már nem lehetek önző, mert most már nem csak én vagyok. Ott van még egy fejlődő élet a méhemben.
-Gergőnek mikor mondod el? –kérdezi anyu
-Majd, amikor biztos lesz, addig nem. Addig neki igazából fölösleges elmondanom, nem igaz?
-Nem fölösleges, mert ő az apja.
-Az az apa, aki faképnél hagyott.-horkanok fel
-Így több hét után, nem gondolod, hogy beszélned kéne róla?-ül le velem szembe
Nagyot sóhajtok, majd a képre nézek. Végül is, ha ő nincs, a babám se lenne, mit tétovázok itt?! Egyszerűen ki kéne söpörni azt a szőnyeg alatti részt, mindenkivel beszélni és ennyi! Semmi mást nem kéne csinálni, csak elkezdeni, folytatni és befejezni. Semmi más.
-Kéne. Csak nehéz.
-Mindig nehéz őszintén beszélni az érzéseinkről, gondolatainkról.
-Hát jó… Emlékszem, amikor visszajöttem, semmi másra sem vágytam jobban, mint arra, hogy újra együtt legyünk, csak nem tudtam, hogy az egy gyermeki volt, sőt inkább ragaszkodás. Amikor visszatértem és találkoztam vele, olyan jó volt, ahogy ott láttam a színpadon énekelni, ő ismert, sok emlék köt hozzá. Beszélgettünk, aztán egyszer csak nála kötöttünk ki. Fejen térdeltem, majd kábulatában olyanokat mondott, amitől egyszerűen elpattant nálam valami és megcsókoltam. Olyan jó volt az a csók, az az éjszaka, de hazugság volt. Aztán a forgatáson nyíltan megint rám nyomult és nem láttam át a szitán, csak az után, hogy másodszor megtörtén a tesi öltözőbe. Akkor ébredtem rá milyen hülyeség az egész, hogy mennyire becsapható voltam. Annyira megutáltattam magamat vele, hogy egyszer a nyakamra szorította aközben a kezét és lilára szívta a nyakamat. Aztán csak sírtam és sírtam, de amikor elhívott, akkor belátta mit tett, elmondott mindent. Elmondta, hogy csakis tönkre akart tenni, ezek után faképnél hagyni, mint én anno őt. Semmi mást nem akart.  És a végén tényleg itt hagyott, még a városból is elköltözött és most itt van az egésznek a következménye egy baba, aki semmiről sem tehet.-néztem fel könnyes tekintettel
-Ennyire megváltozott volna?
-Lehet nem változott meg, csak felszínre került az igazi énje.-töröltem meg az arcomat
-És ennek az egésznek Norbi issza meg a levét. Gergő miatt nem merek semmit sem lépni, ő pedig kikészül emiatt, nem tudja kezelni. Ő tényleg érez irántam valamit, ő tényleg a szőke herceg, de kikészítettem, s rossz lányba szeretett bele. Én tökre teszem őt és egyáltalán nem szándékosan. Ezért lépett le. Ezért hagyott itt reggel, pedig nagy szükségem van rá. Mind miatta és az miattam van.
-Kicsim. Nem hagyott el, veled van mindig.-ölelt meg, de én csak sírtam
-Nem, elüldöztem a problémáimmal. Ha megtudja, hogy felcsináltattam magam, még meg is rühell a felelőtlenségem miatt!
-Ő sosem utálna meg. Norbi nem olyan.
-Ezek csak üres szavak! Azért Norbi se tökéletes.
-Te is tudod, hogy a hibáival együtt Norbi, és ha szeret téged, a gyerekeddel együtt fog szeretni. Most elmesélek neked valamit.
-Mit?
-Egy nagyon régi történetet. Amikor húsz éves voltam körülbelül huszonnyolc hetes terhes a testvéreddel, találkoztam egy férfival az akkori munkahelyemen. Kedves volt, megdicsért, hogy milyen jól áll nekem a terhesség, mennyire ragyogok, majd egyszer elhívott meginni valamit. Örömmel fogadtam el azok után ami történt a barátommal, szívesen ismerkedtem. Aztán egyszer csak többször és többször hívott el helyekre, egyáltalán nem zavarta az, hogy várandós vagyok. Aztán megkérdezte, van e párom, mire szomorúan mondtam, hogy egyedül vagyok. Akkor mondta azt nekem, hogy nem, mert ő nem fog egyedül hagyni még akkor sem, amikor a legtávolabb állunk egymástól. Tudod ki volt ez? Az édesapád.
-Apa? Apa ilyet ígért neked?
-És be is tartotta. Amikor elváltunk, segített a pénznél. Többet küldött mint kellett volna és mindig azt mondta, hogy azért, mert megígérte. Rengeteget tett értem, rengeteget segített nekem, felnevelt egy olyan gyereket, aki nem is volt az övé. Amikor te megszülettél, az sem érdekelte, hogy miattad a földön alszik, mert imádott téged. Te voltál a szeme fénye és vagy is. Te vagy az egyedüli gyereke és sosem feledkezett meg rólad még akkor sem, amikor eltűnt.
-Apa ilyet tett volna? Még az utálatom ellenére is törődött velünk?-zokogtam
-Igen holdvilágom! Igen!-szorított magához
-Egy szörnyeteg vagyok! Nem érdemlem meg ezt az egészet!
-Nem vagy az. Te az apád és az én lányom vagy, a barátaid legnagyobb támasza és támogatója, mindenkinek segítesz, még úgy is, hogy ha magadat tönkre teszed. Egy szörnyeteg ilyet tenne?
Egyszerűen csak sírtam és sírtam, kiadva magamból mindent a létező összes elnyomott érzéseimet, mert ezt kellett volna csinálnom mindig is. Kisírni magamat, elmondani a problémáimat, segítséget kérni, nem elnyomni és ezt innentől így is fogom csinálni. Nem fogom elnyomni az érzéseimet!

Sziasztok! :3 
Hát számomra a vég egy kicsit csöpögős lett, de legalább kicsit megismerhettük Zalán múltját is. Igazából nem tudok túl sokat mondani ehhez a részhez, mert szerintem magáért beszél. Remélem tetszett nektek és kitartást az utolsó pár héthez! ;)
Puszi:Sheila Mendes 

2017. május 6., szombat

#2 Tizenharmadik Fejezet



Remegtem, egész testem reszketett, porcikáim visítoztak, szívem is visítozott, mégis rémület fogott el. Ugyanígy visítoztak a porcikáim is akkor, amikor Gergő kihasznált, ugyanúgy akartam azt is, mint ezt a csókot. Torkomban gombóc keletkezett, éreztem azt a kellemetlen érzést, ami annak az előjele, hogy mindjárt el fog törni a mécses. Nem akartam, hogy lássa, tényleg baj van, így egyszerűen újra belefúrtam a vállába arcomat és mély levegőt vettem. Éreztem magamon azokat az érintéseket, amikkel Gergő „ajándékozott meg” akkor az öltözőben, újra éreztem nyakam körül ujjait. Láttam az arcát magam előtt, ahogy nem zavartatva az arcomba hazudik, mintha tényleg igazságot szolgáltatna, holott egyáltalán nem. Ezzel csak a saját kicsinyességét bizonyította be, csak sajnos ez rám is hatással volt. Nagy hatással.
-Őt látod magad előtt, igaz?-kérdi, én pedig nem tudom, mit mondjak. Ha azt mondom igen, kétséges az, hogy az jön le neki, ami valójában is történik.
-Ne haragudj!-csuklik el a hangom, majd az öleléséből kimászva fordítok hátat neki és megyek be Rékához, aki az édesapjának meséli el a történteket.
Amint belépek, elhallgatnak és rám szegezik a tekintetüket, én pedig egyszerűen a múltba kalandozok vissza, s eszembe jut az a tekintet, amikor Kármen így nézett rám, ott a lépcsőn. Megacélozom magamat, majd egy erőtlen mosolyt küldve feléjük elbúcsúzok, s gyorsan elhagyom a házat, közben pedig csak az jár a fejemben, hogy beszélnem kell valakivel. Ki kell öntenem a szívem, újra és újra helyre kell pofozni az érzéseimet, újra el kell mondaniuk nekem, hogy nem tudok, mit tenni ellenne, el kell fogadjam, próbáljak meg túl lépni, de hihetetlenül nehéz. Hihetetlenül nehéz azzal a gondolattal lefeküdni aludni, hogy alig pár hete még Gergővel voltam, most meg kiderült, hogy csak kihasznált. Hogy adhattam magam egy ilyen embernek?! Hogy lehettem egyszerűen ilyen kislány, hogy?! Mérgemben húztam és húztam csak a gázt, egyszerűen kicsúszott hirtelen az irányítás a kezemből és ez nem tetszett. Végül csak fölnéztem és láttam magam előtt a Lidl virító tábláját, így az itt lakó barátnőmhöz vettem az irányt, reménykedve, hogy itthon találom. Lassítottam és megfontoltabban mentem itt, ugyanis könnyeim itt már nem bírták tovább, utat törtek maguknak. Miért sírok állandóan az istenért?!
-Em?-szólít meg valaki, én pedig felnézve meglátom fürtös barátnőmet, aki az öccsével megállt az ajtó előtt. Levettem a sisakomat, majd hajkoronámat, kicsit megigazítva néztem rá, mire az ő  Lalinak intve, hogy menjen fel, hozzám indult, én pedig csak rázkódó vállakkal adtam tudtára, hogy gáz van. Erősen magához vont, én pedig akár egy hisztis kisgyerek hangos zokogásba kezdtem, szinte alig hallottam, hogy csitító szavak súg nekem, de valahogy sikerült kiszűrnöm.
-Nem tudom. Nem tudom megcsinálni. Nem tudok túllépni azon a férgen!
-Meg tudod csinálni, higgy nekem!
-Nem! Ha valamelyik fiúval közelebbi kapcsolatba kerülök, csakis őt látom, meg azt érzem!
-Gyere, menjünk fel!-rángat le a motorról, én pedig akár egy rongybaba belé kapaszkodva vonultam el az ajtóig, onnan fel egészen a másodikra, végül pedig egy csöndes lakásba, amit az én heves zokogásom rázott fel.
Lali, a szobájába zárkózott, s meglepetésemre egy tál gumicukor várt az ágyon és egy Mexicorn, mire önkéntelenül is elnevettem magam. Honnan tudta, hogy imádom? Az ágyra ültetett Kármen, majd egy százas zsepivel visszatérve csukta be maga mögött az ajtót és leült velem szembe. Tudta, hogy ölelésre van szükségem, így újra magához húzott, én pedig szorosan hozzá bújtam, akár egy cica a gazdájához, akár Momó hozzám vihar idején. A kiskutyámra gondolva még jobban sírni kezdtem, kicsit sem megkönnyebbítve Kármen dolgát. Ritkán szoktam így sírni, sőt, eddig sosem sírtam így, szóval teljesen megrémültem, s a fejemben próbáltam az érzéseket felsorakoztatni, s hirtelen olyanokat is felfedeztem, amik nem is voltak köztük az elején. Sírtam Momó miatt, sírtam a bátyám miatt, sírtam az unokaöcsém miatt, sírtam apám miatt, sírtam Kármen miatt, Norbi miatt és Gergő miatt. Itattam az egereket a naivságom miatt, a vakságom miatt, és úgy minden miatt. Egyszerűen a semmi miatt is! Ez nem én voltam és ez sem tetszett, szóval ez is rátett egy lapátra.
-Ssss! Emma! Nézz rám!-utasított, én pedig engedelmesen felkaptam a tekintetemet. Fürkészőn bámulta az arcomat, majd újra megszólalt
-Ide figyelj! Tudom szar érzés, tudom nehéz most neked, de eddig tudtad tartani magad, akkor tovább is fog menni! Erős csajszi vagy te, s ha akkor nem sírtál, akkor most sem fogsz, pedig az sem volt piskóta. Nem is értem, hogy azokat az éveket, hogy bírtad ki, de kibírtad és most itt vagy! Szóval most szépen megzabáljuk ezeket, nézünk egy jó kis vígjátékot, aztán hozzátok megyünk és folytatjuk! Nincs vita!-nézett keményen a szemembe, mire bólogatni kezdtem. Ha Kármen elhatároz valamit, ez ellen nincs mit tenni.
-Oké.-motyogtam, majd önkéntelenül is az ollóért nyúltam, hogy kinyissam a chilis finomságot, ő pedig az édeset bontotta ki, s azonnal mélyet szippantott az édes illatból. Nem is ő lenne, ha nem tette volna meg.

Az eső csak kopogott az ablakomon, én pedig csak néztem a plafont, ahol az esőcseppek árnyéka látszódott. Az óra már bőven ütötte a félhármat, az egész házba csend honolt, csakis én forgolódtam össze vissza, holott már rég aludnom kéne, mint a normális embernek egy edzés után. Bár mondjuk lehet azért nem tudok aludni, mert a hasam furcsamód fáj és lélekben azért imádkozom, hogy nehogy elkapjam azt a hasfájós, hányós vírust, mert az most nagyon nem lenne jó, tekintve, hogy holnapután történelemből írunk témazárót, s nem szeretek egyedül dogát írni. Tökre szar érzés, amikor a tanár csak mondja és mondja az anyagot, de te arra próbálnál koncentrálni, hogy jól válaszolj a kérdésekre és ne azt írd le, amit a tanár mond diktálás közben. Istenem, hogy mennyit satíroztam én azon az órán! Kínomban újra az órára pillantottam, de az csak két perc telt el az előzőtől. Csodálatos vasárnapom lesz, az biztos! A telefonomat előkapva kezdem el azt használni, minden egyes oldalt minimum háromszor átnézni, míg végül úgy voltam vele, hogy nézzünk rá Gergő oldalára is, ha már ilyen szar kedvem van, rontsam el még jobban és sírjak megint egy kiadósat. Ráböktem a profilképére, ahol alaposan végig mértem fáradt arcát és az alkohol okozta vigyorát. Ez nem ő. Vajon mi lehet vele? Ez is miattam van? Miért van minden miattam? Vagy ezt is túlgondolom? Maradjunk az utóbbinál, az mindenkinek jó. Végig pörgettem az oldalát, de a második képnél az ujjaim a levegőben maradt, s a szemeim kikerekedtek. Ez most szórakozik velem?! Tényleg?! Mégis mikor?! Szólt egyáltalán valakinek? Vagy csak én vagyok olyan, hogy nem figyeltem az oldalát és nem vettem észre? Maradjunk az előbbinél, mert akkor meg nekem jobb. Önkéntelenül is ráböktem az üzenetre és hevesen pötyögni kezdtem, hogy kiadjam magamból a mérget. Miért tette ezt? Nem akartam elhinni? Tényleg elköltözött? Tényleg itt hagyta Baját? Tényleg ezt tette? Még el sem köszönt? Ennyit sem jelentettem neki?! Még egy rohadt „Figyu, elköltözöm-öt” sem tudott benyögni nekem a rohadt telefonba legalább?! Nem érkezett válasz, pedig látta, amitől legszívesebben sikíthatnékom támadt, még sem nyomtam arcomat párnába és üvöltöttem. Valahogy annyira már nem érdekelt. Talán sikerült túl lépnem? Tényleg az kellett, hogy teljesen kiirtsam az életemből gyökerestül? Tovább pörgettem, majd elértem azokhoz az évekhez, ahol nem voltam itt. Voltak képei, amik elárultak, mi volt vele, mégis sokon nem láthatta az, aki nem ismeri. Rengeteg képet posztolt az akkori és talán mostani haverjaival, s előkerültek a zenés videók is, ahol örömmel hallatta hangját, én pedig azonnal visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor torkom szakadtából énekeltem Andy Black-et. Akkor még azt hittem minden rendben lesz. Döbbenetes mennyi minden tud változni alig egy hónap alatt! A telefonom megrezdült, mire a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet, attól féltem, meg fog szólalni, de hál’ istennek nem történt, meg így megnéztem az értesítést. Csak egy egyszerű frissítést adott ki, így horkantottam egyet. Nem tudnák napközben végrehajtani azt a frissítést?! Morcosan nyúltam a fülhallgatómért, hogy majd zenével csillapítom unalmamat, így a kedvenc számomat benyomva fordultam oldalra és néztem ki a fejemből. Lehunytam a fejem és az énekesnő kellemes hangjára eluralkodott rajtam a fáradtság. Vajon én is félek egyedül lenni?
Reggel kinyitom a szemeimet és az órára vezetve tekintetem rájövök, hogy nem sokat aludtam. Még csak most lesz fél nyolc. Fél füllel hallottam, ahogy anya már a konyhában tevékenykedik és Szabolccsal kommunikál, ami nekem szokatlan volt. Általában amikor fölkelek, csönd fogad. Talán azért, mert mindig későn kelek és anyuék, már a szobán beszélgetnek. Összehúzom magamat, pocakom még mindig észveszejtően fáj, s egyre jobban csak az a gyanúm, hogy bekaptam azt a vírust. Miért most? Nem tudott volna várni? Mondjuk péntekig? Az úgyis egy lazább napom, akkor nem gond, ha hiányzok. Amikor enyhül egy kicsit a fájdalom, felülök, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, s émelygés tör rám. Természetesen ilyenkor kell rám jönnie a drága vírusnak! Ujjaim elfehérednek, ahogy kapaszkodok az ágyam szélébe, de az émelygés továbbra is a helyén van, mire a szédülés alábbhagy. Tényleg borzasztó. Mély levegőt veszek, majd lassan felkelek. Tökre, olyan, mint egy másnaposság, vagyis hasonló. Komótosan kiléptem barlangomból, majd köszönök anyuéknak.
-Jó reggelt Emma!-indul meg felém anyu, hogy a szokásos reggeli puszimat oda adja, de én egyszerűen oldalra fordultam, s a wc ajtót kitárva, térdeltem a csésze fölé és kiadtam gyomrom tartalmát. Mondhatom guszta látvány volt a zabkásámat látni. Este még tökre finom volt.
-Jaj ne! Te is elkaptad!-térdel mellém és a hajamat összefogva kezdi el simogatni a hátamat. Remélem nem kezdek el megint bocsánatot kérni, mint kiskoromban!
-Legalább megvan miért fájt egész éjjel a hasam.-horkanok fel, majd köpök egy nem túl nőieset és elfogadva a pohár vizet, öblögetni kezdek
-Akkor ezért nem aludtál!-kuncog
-Te ébren voltál?-nézek anyura kérdőn
-Tudod milyen éjjeli bagoly vagyok.-legyint
Hát akkor mégsem voltam egyedül. Lehunytam a szemem és vettem egy-két mély levegőt, s megpróbálkoztam a felállással, ami csakis úgy sikerült, hogy Szabolcsba kapaszkodtam. Hirtelen tökre gyengének éreztem magam, s a gyomrom még mindig kész volt.  Eddig csodálatos a vasárnapom!
-Hozzak vödröt?-érdeklődött Szabi az arcom sápadtságát látva. Hogy őszinte legyek, úgy néztem ki, mint egy hulla és egy fehérre mázolt fal gyereke.
-Lehet jó ötlet lenne.-engedek meg egy mosolyt
Bólintott, majd anyura néztem, aki fürkészően nézte az arcomat. Ennyire szörnyen nézek ki?
-Menjünk el később az ügyeletre?
-Az attól függ. Ha megint hányok, akkor igen, ha nem, akkor inkább kihagynám, hogy a hasamat nyomkodják a hideg ujjakkal.
-Oké.-simít végig az arcomon
Halványan elmosolyodok, majd eldőlök a kanapén, hagyva, hogy anyu betakargasson. Újra kicsinek éreztem magam. Bekapcsoltam a televíziót és hagytam, hogy az agyfárasztó mesék a félálomba ringassanak. Néztem, ahogy az idióta Patrick tömi magába a hamburgert, Spongyabob szerencsétlenkedik, s a rák csillogó szemekkel bámulja a pénzt.  Vajon milyen lehet olyan világban élni, ahol az idióták beismerik, hogy tényleg idióták?  Más lenne, vagy maradna a régi?  Az álom újra rám nehezedett, vagyis majdnem, ugyanis az ajtón kopogtak, mire a takaróba bújtattam az arcomat. .Mikor máskor kell jönni vendégségbe, ha nem korán reggel? Ilyenkor még aludni kéne! Mondjuk mondom én… Szabolcs kinyitotta az ajtót, mire Nati jelent meg az ajtóban. Hát ez meg?
-Jó reggelt Nati!-köszönt neki Szabi
-Jó reggelt! Ébren van Emma?
-Valamennyire még igen.-pillant rám, én pedig tökre kellemesen fúrom a fejem a párnákba.
-Beszélhetnék vele egy kicsit?
-Beszélhet veled Emma?-kiállt be, én pedig a karomat meglendítve engedélyt adok vöröskének
Lassan besétál, majd az ajtóban megállva pislog rám. Gondolom ő is észrevette, hogy szarul vagyok. Tökéletes! Végig mértem és haja mos két copfba volt fogva, pizsamája újra az a rózsaszín kezes-lábas, lábán vastag zokni, de ő sokkal, élettel telibb volt.
-Téged most hányt ki egy fehérítővel megtöltött mosógép, vagy mi?-vonta fel tökéletes szemöldökét, én pedig nőiesen bemutatok neki. Te aztán tudod, hogy kell még jobban elbaszni az ember kedvét Natasa!
-Nem rég okádtam, szóval légyszi kicsit finomabban!-nyüszögök
-Téged is megtámadott?-kérdi
-Nagyon úgy fest!-morgok
-Mindig ilyen rossz kedvű betegen?-fordul anyuhoz, aki csak vállat ránt, arcáról le sem tudná tagadni, hogy valamin nagyon elmélkedik, ami engem különösen frusztrált
-Minek köszönhetem látogatásodat ilyen korán reggel?-ülök fel lassan, de így is megszédülök
-Csak szerettem volna szólni, hogy egy kedves ismerős vár a bejáratnál, s engem zaklatott, mert nem vetted fel. De most legalább értem miért.-dönti oldalra a fejét és ő is alaposan végigpásztázza az arcom
-Na, jó! Mi az istent néztek ennyire az arcomon?!-csattanok fel
-Mikor feg beköszönni hozzá a mikulás?-kérdezi megint csak anyut
-Tizenöt éves kora óta rá bízom ezt, szóval nem tudom.-motyogja
-Tőle már meg sem merem kérdezni mert le fog hányni vagy nekem ront.-motyogja
-Ki keres?-terelem el a témát
-Norbi!-Nem  is tudom mióta áll itt.-sétál az ajtóhoz, ahol kinéz a ház elé, s int az ezek szerint lent ácsorgó fiúnak.
Már egy hét telt el azóta az incidens óta. Egy hete kerülöm őt, szinte nem is beszélek vele. Nem érdemli meg, hogy a félelmeim miatt rosszul érezze magát, s én sem akarom, hogy előjöjjenek azok a nem kellemes emlékek. Úgy gondolom, hogy ez mindkettőnknek jobb, de lehet tévedtem? Már csak azért felkelt ma ilyenkor, hogy ide jöjjön a világvégére? Megfordultam és az ablakpárkányra támaszkodva néztem ki én is, s ott állt egy piros arccal és fülekkel a bejárat előtt. Most mit kéne csináljak? Kopogjak ki az ablakon, s akkor talán leesik neki, hogy nem vagyok fényesen? Á! Ő akkor is feljönne, mert ő a hős, aki semmilyen betegséget nem kap el. Sóhajtottam egyet, s inkább kopogtam párat, mire felém pillantott. Gondolom mit láthatott. Kócos fej, cserepes ajkak, sápadt orca, fáradt tekintet, de ő így is úgy nézett rám, mint egy bányász egy rengeteget érő drágakőre. Ajka felkunkorodott, s intett egyet, majd mintha meghallott volna valamit, visszafordította a fejét a bejáratra, de el is tűnt. Valaki elhagyta a lépcsőházat, s be is engedte. Hát ezek szerint nem hiába várakozott.
-Legalább annyit mondott, hogy evett vagy nem?-pillantottam barátosnémra, aki csak egyszerűen vállat vont, majd egy köszönés után távozott is, mert állítása szerint teljesítette a feladatát. Nem akarom tudni, hogy ezek milyen jóban is vannak.
Ahogy Nati kitárta az ajtót úgy hallottam meg ahogy hangos trappolással érkezik meg Norbert, s halkan köszönnek egymásnak, végül becsukódik az ajtó. Anyu kilép elé és egy hajborzolás után, burkoltan közölte vele, hogy megőrült. Kacagott, majd a belépett a szobába. Újra csak mit látott? Egy beteg lányt, aki nyakig beburkolózta magát, csakis azért, hogy minél kevesebbet lásson zombihoz hasonló kinézetéből. Összébb húztam magamat, mert egyszerűen tudtam, hogy mit fog tenni. Mindent kiolvastam a tekintetéből. Leült, a szemembe nézett és elkezdte simogatni az oldalamat. Valahogy a tenyere sokkal nagyobb meleget adott, mint a két réteg takaró együtt, így igazából nem bántam. Nagyokat pislogva rá, néztem, ahogy egyszerűen végig néz rajtam, s ő is elkezdi az arcomat fürkészni, de nem úgy, mint anyuék. Ő úgy, mint a filmekben a szerelmesek egymást. Ez olyan pillantás volt, amikor minden egyes szegletét meg akarod jegyezni a másik arcából. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem akartam szólni egy szót sem, anya pedig eltűnt. Itt hagyott minket ketten, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne csinálni. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe. Oldalra fordítottam a fejem és lehunytam a szemeimet, élvezve, ahogy melegíti az oldalamat. Kellemes érzés volt, ahogy csak ott pihentette a tenyerét és a hasam sem fájt már annyira borzalmasan. Vajon tényleg igaz, hogy egy szerelmes érintés elveszi a fájdalmat?
-Ennyire megijesztettelek?-susogta, mire kinyitottam a szemeimet
-Nem, csak…
-Félsz tőlem?-fejezte be a mondatomat, de természetesen azt sem tudta mit akarok mondani.
-Nem tőled félek, hanem az érzéstől. Hogy újra pofára esek.
-De én nem vagyok egy senkiházi kis…-sziszegi, majd azonnal abbahagyja, ahogy megszorítom a kezét
-Nem vagyok olyan, mint ő!-sóhajtja, majd lehajtja a fejét. Fájt így látnom, nagyon rossz volt
-Nem akarom, hogy miattam érezd magad rosszul. Te csak az én életem és érzelmeim áldozata lettél és gondolom nem akartál az lenni. –horkanok fel
-Ha nem taszítanál el, akkor nem lennék semminek sem az áldozata! Ha nem győzöd le ezt az egészet, amit Gergő okozott, akkor soha nem fogsz bízni senkiben!
-Kérlek nyugodj le!-csuklott el a hangom, ahogy megláttam szaporán emelkedő mellkasát
-Nem! Nem hiszem el, hogy nem tudod azt a szemetet kiverni a fejedből azok után, amiket tett! Te valahogy mindig megtalálod a módját, hogy arra a féregre gondolj! Akármit teszek, ő jut eszedbe, holott én nem vagyok ő! Mit kell még tennem, hogy megértsd?!
-Neked semmit! Nekem kell rendbe tennem magam!
-De ez így nem fog menni! Ha elzárkózol tőlem, az emberektől, hogy akarod rendbe tenni magad?! Hmm?!
-Eddig is megoldottam mindent magamban, ezt is megoldom! Csak adj egy kis időt! Könyörgöm!-ültem fel, s furcsa mód a hányinger eltűnt, ahogy a szédülés is. Helyette jött a félelem, hogy elveszíthetem őt.
-Nem megoldottad, hanem elnyomtad.-közölte, majd felállt
-Kérlek ne menj!-álltam fel remegő térdekkel, s iramodtam utána, de ő addigra már kitárta az ajtót és eltűnt a lépcsők tengerében
Ott álltam az ajtó előtt, bámultam az ajtót, reménykedve, hogy újra benyit, de nem tette meg. Szívem összetört, hasogatott, egyszerűen éreztem, hogy minden az én hibám, hogy mindenben igaza volt. Semmit nem oldottam meg egyedül léttel, semmi mást csináltam, csak félresöpörtem a szőnyeg alá, miszerint ezt soha nem fogom felidézni, holott mindig fájdalmasan tekintek vissza néhány emlékre, amit csak úgy eldobtam. Gyáva vagyok. Félek szembe nézni a tényekkel, mindig is féltem, inkább nem foglalkoztam velük. Pedig kellett volna. Nagyon is. És most itt állok, egereket itatva, összetört szívvel az ajtó előtt. Üresnek érzem magam, hirtelen úgy érzem, hogy elveszítettem életemben azt amit talán sokáig kerestem. Valami olyat kerestem, amiről én sem tudtam, s így utólag belátom, hogy megtaláltam. Azt hittem, hogy Gergőt szerettem, szerettem őt ott tizenhárom évesen, úgy éreztem, hogy ez az igazi, de így utólag rá kell, jöjjek, hogy az semmi nem volt. Akkor talán csak akartam, hogy így érezzek, hogy én is tapasztalhassam azt, amit Kármen. Ők tényleg szerették egymást akkor. Én rontottam el. Akkor volt az, hogy mindent elrontottam. Bárcsak visszamennék az időben és felpofozhatnám magam! Akkor talán minden másképp alakul és nem okozok fájdalmat Neki. Mert én azt tettem. Az idiótaságom miatt történt meg ez is. Nem tudok szabadulni Gergőtől, nem tudok szabadulni a múlt hagyatékától, nem tudok koncentrálni a jelenre, s kitudja. Lehet, hogy a múlt miatt nem veszek észre olyanokat, amiket kéne. Talán valami olyan nyilvánvaló, amit mindenki más lát, csak én nem. Akkor eszembe jutott az, ahogy anyuék bámultak rám, ahogy zokogtam ott Kármen vállán, ahogy elmúlt a rosszul létem akár a villámcsapás. Az álmatlanság. Letöröltem a könnyeimet, s besétáltam a fürdőbe, ahol én is alaposabban végig néztem az arcomon. Először nem láttam semmi furcsát, de ahogy csak úgy néztem magam a tükörbe láttam, hogy az arcom puffadt és most kivételesen nem a sírástól. Körbetapintottam az arcomat, de nem találtam semmi duzzanatot, amitől ekkorára nőhetett volna az arcom, így a kezeimet is megnéztem. Azok ugyanolyanok voltak, semmi változást nem láttam, így tovább vizsgáltam magam. A hajamat is átvizsgáltam, s mintha dúsabb lenne, így össze fogva a hajamat, bizonyítottam be, hogy valóban dúsabb lett. Aztán végig néztem a lábaimon, a karjaimon, a hasamon mindent átnéztem, aztán beálltam az egész alakos tükör elé. Átgondoltam magamban az elmúlt egy hetet, s csak egy szóval tudnám jellemezni fizikailag. Puffadtság érzet. Átgondoltam magamban az olvasottakat, majd a telefonomért rohantam, hogy bizonyítsam magamat. Lehűlve néztem, ahogy az alkalmazás értesítéseit néztem, ami arról szólt, hogy nem vettem be a gyógyszert, s hogy késik. Nagyon rég óta késik. Leültem az ágyamra és egyszerűen csak néztem ki a fejemből. Vajon lehetséges? Megtörténhetett? Talán ezért nem tudok Gergőtől szabadulni? Kihathat ez a gondolkodásra egyáltalán? Éreztem, ahogy egész testemben elkezdek remegni, de a szívem még jobban sajgott. Lehet elvesztettem Norbit, elvesztettem Gergőt, de a becsületemet is elvesztettem. Tényleg felcsináltattam magam? Tényleg hagyott nekem valami jót is talán Sárosi? Lehet itt hagyott magából egy kicsit? Ha igen, mégis mit tegyek? Hogy álljak így majd ki emberek elé? Mit fognak rólam gondolni anyáék, a srácok? Mi lesz a sulival? Mi lesz velem? Apám így is fel fog vállalni? Tanácstalannak éreztem magam és elveszettnek.
-Észrevetted a nyilvánvalót?-ült le anyu mellém
-Miért nem szóltál?-nyögtem ki
-Vártam, hogy mikor fogod végre alaposabban megnézni magad. Végre észrevetted.
-Anyu, én… Én valóban az lennék?
-Két gyerek után ki merem jelenteni, hogy azért külső szemlélőként észre tudom venni a jeleket.
-Mi az istent fogok csinálni?-nézek a szemébe
-Tedd fel inkább azt a kérdést, hogy készen állsz e rá, vagy nem? Készen állsz e felnevelni egy gyermeket vagy sem? Készen állsz e felnevelni a babádat?


Sziasztok!
Tudom, tudom, több mint egy hónapra eltűntem, de muszáj volt. Rengeteg időt ölök a részek megírásába és a hosszából meg lehet ítélni, hogy vajon mennyit. Elárulom, hogy az első blogomtól kezdve talán egyszer tartottam hosszabb szünetet, így kicsit belefáradtam, de most már itt vagyok egy rövidebb, de annál tartalmasabb résszel! Na, kinek mi a reakciója? :D
Puszi:Sheila Mendes