2017. június 21., szerda

#2 Tizenhatodik Fejezet



Szerintem senkinek sem kell mondanom, hogy ez elmúlt két hetem az tiszta szenvedés volt és unalom. Otthon ültem, hol hánytam, hol nem, mostam, főztem, pakolásztam, a srácokkal beszélgettem, s Jázminnak adtam tanácsokat. A farmerjeim egyre kényelmetlenebbek, még jobban úgy érzem magam, mint egy felpuffadt ember, alig kívánok valamit, szinte nem is akarok enni, s éjszaka minimum négyszer látogatom meg a mellékhelységet. Tisztára magányos vagyok, alig beszélek valakivel, csakis sorozatokat és filmeket nézek, zenét hallgatok, olvasok, teljesen magamba zárkóztam. Az egyedüli társaságom az ablakon kopogó eső és a saját tükörképem. Kármenék nem tudnak eljönni értem hétvégén, vagy meg akarnak kímélni attól, hogy ők bármit csinálhatnak, addig én maradjak pihenő üzemmódban és igyak vizet, meg teát. Mindenki próbál velem beszélgetni, de egyszerűen semmilyen reakciót nem tudnak kiváltani belőlem. Ők minden nap találkoznak én pedig „száműzetésben” vagyok. Mit ne mondjak tökre jó érzés, de legalább a lakás sosem koszos, alig van szennyes, s mindig van főtt étel. Igazából egész nap csak punnyadok, aminek köszönhetően alig tudok aludni éjszaka. Semmi sem történik az életemben, minden nap ugyanaz. Felkelek reggel, eszek, felöltözök, mosogatok, takarítok egy kicsit, mosok egy adagot, kaját csinálok, aztán délután vagy a tv előtt fekszem vagy a gép előtt. Igazából egyik sem jobb. Szombat van, a Nap végre megmutatta egy kicsikét az arcát, így az idő minimálisan felmelegedett. Anyuék vásárolni vannak, de tudom, hogy összefutottak valakivel, különben már régen itthon lennének, én pedig a harmadik bögre teámat iszogatom és még csak tizenegy óra van. Morgok egyet, majd a telefonomért nyúlok, hátha valaki fönt van és zaklathatom a nyavajgásommal, de természetesen a tegnapi buli óta még mindenki alukál, tehát senki sincs fent. Újra átnézem a suli bulis képeket, ahol rengetegszer megtalálom Kármen borzasztóan göndör fürtjeit és Bálint langaléta alakját, de Norbi szőke feje is megjelenik párszor. Általában egymagában, elmélyedve kortyolgatja a sörét, de néha feltűnik mellette Jázmin alakja is. Őszintén mondom, ők ketten olyanok, mintha egy fotózásról jöttek volna ki a nagyvilágba! Norbi fehér ingje lazán feltűrve, sötét farmerje és magas szárú elegánsabb cipőjével, Jázmin pedig a fekete hálós harisnyával, magas derekú szoknyával, krop toppal, láncos nyaklánccal, s csinos fonattal. Modell alkat, modell páros. Szívem szakadt meg, a képeik láttán, de mégis jó látni, hogy mosolyog azok után, amiket tettem vele, mert az a mosoly, valódi. Azt a mosolyt Jázmin okozta, semmi más. A lány pedig szinte szárnyalt a boldogságtól, amit részben nekem köszönhet. Mi ez, hanem önmarcangolás? Csodálom, hogy még nem láttam kint azt a posztot, hogy ők együtt vannak… Bár talán jó lenne. Tudtomra adná, hogy az én időm lejárt, most Jázmin van, s ő boldog lenne. Igazából minden Norbi miatt van. Vajon mit szólna ahhoz, hogy ebben én is közre játszottam? Megint elkergetne? A telefonom megrezdült, jelezvén, hogy jött egy üzenetem, méghozzá Odett-től. Azt mondtam, hogy rendszeresen zaklat? Gombóccal a torkomban nyitottam meg a messengert, ahol egy videó fogadott, méghozzá az iskolai buliból. Vettem egy mély levegőt, s végül elindítottam. Odett utálatos feje jelent meg a képernyőben, hozzám beszélve, újra és újra elhordva mindennek. Fájtak a szavai megint, megint pityeregtem, de ami ezek után következett, lesokkolt. Elindult valamilyen irányba, majd megfordítva a kamera nézetét, szemem elé tárult a modell párosunk, ahogy egymás szájában kutakodnak. Ott igazán eltört a mécses, hangosan zokogtam és csak néztem őket, s mintha tudta volna, hogy zokogni fogok, a telefonba visította, hogy: „Sírjál csak! Ő is eldobott magától! Senkinek se kellesz!”. Felvisítottam, majd a falnak dobtam a telefonomat, ami hangosan csapódott a színes felülethez, majd a padlóhoz. Üvöltöttem, kiadtam magamból az egészet, közben pedig a szívem szakadt meg. Tényleg tönkre teszem magamat másokért. Ennyi volt az egész. Ő tényleg elengedett, félre dobott és újra Jázminnak szentelte az idejét, én csak egy átmeneti időszak voltam. Viszont egy valamiben nem volt igaza ennek a fruskának.  Nem dobott el mindenki magától, valakik szeretnek, s ha nem is úgy, ahogy én őt még mindig, tudom, hogy Norbi sem utál. Az összes energiámat összeszedve kúsztam el a telefonomig, majd a gondolataimat elküldve a lánynak, töröltem a messengert és a facebook-ot, minden olyat, ahol telefonszám nélkül is kapcsolatba léphetnek velem. Nincs szükségem senkinek a sértegetésére! Letettem a telefont, s elindultam az arcomat megmosni, hogy ne égjen annyira a szemem, s ne legyen vörös a fizimiskám, el akartam mindenkit felejteni, csak a barátaimat és a családomat akartam magaménak tudni. Mély levegőt vettem és újra visszatántorogtam a nappaliba, ahol egy tombolósabb zenét kapcsoltam, énekelni kezdtem. Ki akartam adni magamból az összes feszültséget, az összes érzést, nem akartam elrejteni, nem akartam elsöpörni, megint. Eleget rejtegetek magamból, többet nem akarok a kelleténél. A hangom rengeteg helyen elcsuklott, de tartottam magam, nem sírhatok megint! A negyedik zene után levegő után kapkodva ültem le a kanapéra, de aztán a telefonom képernyője kivilágosodott és megjelent rajta Bálint feje, így azonnal felvettem.
-Megkérdezhetem, hogy miért nem talállak máshol, csak Snapchat-en?!
-Elegem lett egyes emberekből és minden olyat töröltem.
-És erről nem akartál tájékoztatni?
-Nem.
-Na, akkor durci-murci beengednél az épületbe, mert az eső rohadtul elkezdett esni.
-Te itt vagy?!-kerekednek ki a szemeim
-Igen! Miután nem találtalak szinte sehol, fogtam magam és kicsit gyorsabban ide hajtottam, mint szabadott volna.-magyarázta, de én már a cipőmet húztam
-Itt vagy?
-Mindjárt!-tettem le, majd ész nélkül futni kezdtem lefelé
A trappolásomtól vízhangzott az egész épület, de én csak a bejárat előtt álló fiúra tudtam gondolni, majd futva tettem meg a távolságot az ajtó és köztem, kivágtam az ajtót, s Bálint nyakába ugrottam. Lábaimat dereka köré fontam, arcomat a nyakába fúrtam és mélyen beszívtam a régen érzett illatot. Párat hátra lépett, hogy megtartsa az egyensúlyát és végül szorosan magához vont ő is. Éreztem, hogy a hajáról a nyakamra csöppen egy-két vízcsepp, s hideg kabátjától kirázott a hideg, de jelenleg nem érdekelt egyik sem. Borzasztóan hiányzott!
-Szia Emi!
-Hiányoztál!-susogtam
-Te is, de szállj le, mielőtt teljesen átfagysz!-kuncog, én pedig engedelmesen lekászálódtam róla
-Gyere!-ragadtam meg a kézét, és egyenesen felhúztam a lakásba, aminek történetesen az ajtaját elfelejtettem becsukni. Hupsz!
-Azért az ajtót igazán becsukhattad volna!-nevet fel
-Mentségemre szóljon, egyedül voltam két hétig!-néztem fel a szemébe
-Nincs egy hajszárítód?-rázza meg a fejét, amitől az esőcseppek szanaszét repülnek
-De, történetesen van, de utána mesélj!-ugráltam el a fürdőbe, majd felé nyújtottam a szárítót
-Addig ülj le!-kócolja össze a hajamat, mire az én reakcióm egy gyerekes nyelvnyújtás, de szót fogadtam neki. Végig néztem, ahogy ujjaival fésülve szárítja meg barna hajkoronáját, közben pedig újra lejátszódott a fejembe az a jelenet, amikor a kórházban találkoztunk. Képzelem mit gondolhatott rólam, főleg, amikor ő tartotta nekem a vödröt, hogy hányjak. Hát, jól kezdődött az ismeretségünk az biztos.
-Akkor mesélsz?-szólaltam meg, amint kikapcsolta azt
-Igazából nincs semmi. A suli megy tovább, tökre szar, hogy nem látlak minden szünetben Norbi mellett vagy a büfében, jó volt a buli, de tökre örültem volna, ha az a csaj ott Báltin mellett nem lett volna. Tökre idegesítő! Egyszerűen annyit beszél mindenről, hogy az kész. Nem is értem, hogy került be, hiszen nem is türrös!
-Megoldotta egy szép mosollyal. És Jázminnak hívják.
-Ismered?-vonja fel a szemöldökét
-A mostohatestvérem.
-Na ne! Ez a csaj? Hogy bírod?
-Tényleg sokat beszél, de annyira nem vészes.
-Most nem erre gondoltam.
-Hát?-ráncoltam össze a homlokom
-Hogy Norbival van állandóan.
-Én segítettem nekik kibékülni.
-Te megbolondultál?! Te azt akarod, hogy ezek összejöjjenek?! Szerencsétlen srác összeroppanna a rengeteg csacsogástól!
-Egyszer már kibírta, még egyszer is menni fog neki.
-Voltak már együtt?
-Igen.
-Nem néztem volna ki Norbiból.
-Te nem láttad tegnap este, hogy nyálcserét folytattak egymással?-kérdeztem
-Hogy mit cseréltek?-döntötte oldalra a fejét
-Csókolóztak.
-Nem! Nem láttam. De te honnan tudod?
-Odett küldte.
-Megölöm azt a ribancot, komolyan mondom!-morogja       
-Avval csak azt érné el, amit akar. Nincs értelme.-rázom a fejem
-De az sem jó, ha elzárkózol.
-Ebben a helyzetben van jó megoldás?
-Sajnos nincs.-túr a hajába
-Szünetekben kivel látod?-érdeklődöm
-Úgy általában egymagában van, áll, néz ki a fejéből és zenét hallgat, de úgy, hogy egy méterrel arrébb is ki tudom szűrni azt, hogy mit hallgat!
-Ő így tereli el a gondolatait. Mindig hangosabban és hangosabban hallgatja a zenét, nehogy meghallja a saját gondolatait.-emlékszem vissza arra a szünetre, amikor erről beszéltünk. Akkor volt az, hogy végig kergetett az iskolán.
-Sose menekülhetsz el azok elől.-horkan fel
-Valami baj van?
-Igazából semmi.
-Ha így horkansz föl, mint az előbb, mindig baj van. Mesélj!-lököm meg
-Te sosem gondolkodtál azon, hogy más vagy?
-Bálint. Jelenleg más vagyok, ugyanis egy új élet növekszik bennem és még érettségim sincs. Ez szerintem igazán benne van a másban.
-De nem úgy.
-Hát?-néztem rá értetlenül, de aztán a gondolat befurakodta magát, mire enyhén kikerekedtek a szemeim
-Ezért nem akartam elmondani.-akart felállni, de én a csuklójánál fogva húztam vissza. Olyan ismerős az mozdulat. Újra és újra.
-Most szépen itt maradsz és beszámolsz nekem mindenről!-fordulok vele szembe
-Igazából már az első találkozásunkra is visszagondolhatsz. Végül is nadrág sem volt rajtad akkor, amikor hánytál beláttam a pólód alá és akkor sem keltette fel túlzottan az érdeklődésem. Amikor elmeséltem a srácoknak az egészet, akkor sem hittek nekem, nem győztem bizonyítani, hogy semmi. Amikor együtt voltam a lányokkal semmi nem volt igazából, szóval így tulajdonképpen az első nekem nem volt jó. Aztán manapság összefutottam az új kávézóban egy sráccal, aki ott pincér és akaratlanul is azt vettem észre, milyen szép szája van, s milyen gyönyörű a mosolya. Azóta valahogy állandóan összefutok vele, észre veszi mennyire el vagyok veszve a társaságában. Egyszerűen ott áll egymagában és csak annyit tudok mondani, hogy eddig ő a legszebb ember, akit valaha láttam. Borzasztóan nyomaszt ez az egész!-dörzsöli meg az arcát
-Figyelj! Jól értem, hogy akkor bejön neked ez a fiú?
-Nem tudom!-néz rám ingerülten.
-Bálint. Válaszolj nekem, gondold át alaposan.-teszem kezeimet arcára, szinte látom, ahogy belül szépen lassan összetörik, látom, ahogy a vára szétmegy, az eltemetett gondolatai feltörnek.
-Én… Én egyszerűen félek. Mert igen, tényleg tetszik a srác, de anya mit fog szólni, a többiek, úgymond a világ?-csuklik el a hangja
-Anyád egy kedves nő, aki bármit megtenne a gyermekéért, melletted ál, támogat téged és ápolgatja az utadat az orvosi felé. Édesanyád meg fog érteni téged, rendben? Nincs miért aggódnod! Érted?!-mondom határozottan
Egyszerűen halványan bólint, majd könnyeit útra engedvén szorosan hozzám bújik, s halkan sírni kezd. Úgy bújik hozzám, akár egy gyermek, aki fél valamitől. Arcát a vállamba fúrja és folyamatosan a fejét rázza, képtelen elfogadni ezt. Így átgondolva, nekem is nehéz elfogadnom, hogy az egyik legjobb barátom a saját neméhez vonzódik, de ő az egyik legjobb barátom, aki a gondok kezdete óta ott volt velem. Meghallgatott, tanácsokat mondott, megértett, most nekem is ez a dolgom. Szorosan magamhoz vontam és hagytam, hogy kisírja magát, közben a szívem szakadt. Fájt így látnom, azt akartam, hogy mosolyogjon, újra azt az állandóan evő idióta fejét akartam látni, nem ezt a tanácstalan és félő Bálintot. Lassan elkezdtem ringatni, akár egy kisbabát és csitítgattam őt, biztató szavakat mondtam neki, próbáltam jobb kedvre deríteni vagy egyáltalán tudatni vele, hogy itt vagyok neki.
-És tudod mi volt a poén? Hogy amikor részeg voltam, akkor előjött. Nyíltan flörtöltem srácokkal, s sosem hittem el. Kellett volna.-szipogja
-Vannak azért jó oldalai is az alkoholnak.-rántok vállat, mire ő felkacag
-Azon kívül, hogy részegen minden szart elmondasz bűntudat nélkül és elfelejtesz addig mindent, mi még?
-Például egy bizonyos mennyiségben egészséges.-közöltem valamit
-Ezt pont egy olyannak mondod, aki világéletében a kórházat járta?-néz rám
-Jelenleg mást nem tudok.
-De köszönöm!
-Ilyenkor ne köszönj semmit, rendben? Ráérsz majd később is.
-Mikor később?
-Majd tudni fogod mikor.-töröltem meg az arcát-De kezdetnek megtenné, hogy megmutatod a srácot!-tűnődtem el, mire elpirult. Furcsa volt fiút elpirulni látni, de hihetetlenül édes volt
-Rendben.-nézett rám, közben pedig már is elővette a telefonját
-És hol találkoztatok?
-Azóta sokszor járok oda, de amúgy a városban is. Egyszer egy kocsmában. Akkor direkt nem ittam.
-Húúú! Ez a srác, ha ezt elérte alig pár nap alatt, tényleg hatalma lehet.-nézek, rá mire csíkká préseli az ajkait
-Ő az!-fordította felém a telefont, nekem pedig az állam azonnal a padlót súrolta
Éles arcél, gyönyörű barna bőr és barna szemek, fekete haj, ami kócosan állt a feje tetején abban a vadító formában. Ajkai tényleg teltek, kulcscsontja eléggé erősen látszik, karjain dagadnak az izmok, s szerintem vagy másfél fejjel magasabb nálam. Mit ne mondjak, ha összefutnék vele, nem vetném meg azt, hogy beszéljek vele!
-Esküszöm, veled megyek el ismerkedni legközelebb!-jelentettem ki gondolkodás nélkül, mire szívből felnevetett. Na, ő az én Bálintom!
-Most miért?
-Esküszöm, ez a srác úgy néz ki, mint valami modell! Ráadásul, ha több ilyen barátja van, akkor nekem annyi!-játszottam kicsit túl magam, de ő is és én is tudtuk, hogy ez nem igaz. Nekem akkor lenne végem, ha Norbit látnám
-Akarsz vele találkozni?-ragyognak fel a szemei, de úgy, akár egy gyémánt. Erre, hogy tudnék nemet mondani?
-Hát ha kicsit vársz, amíg beletuszkolom magam egy nadrágba meg valami rendes felsőbe, akkor igen.-kócolom össze a haját, mire morogni kezd
-Akkor menj!-csap a combomra óvatosan, én pedig azonnal fel is pattanok
A szobámban rengeteg papír zsepi fogad, mire rájövök, ezeket el kéne tüntetni, amíg ide nem ér, de sajnos késő volt már, így inkább nadrág és póló után néztem. Egy sötét gatya után kutattam, meg egy hosszú felső után, de csak inget találtam, így inkább azt vettem fel, s valahogy most, hogy tudtam, Bálint nem hetero, annyira nem voltam szégyenlős, csak nem néztem a szemébe. Igazából ennyi, de amikor elkezdtem volna begombolni az ingem, megszólalt.
-Rajtad sportmelltartó van?-dönti oldalra a fejét
-Miért, baj?-húzom össze magam.
-Nem, csak ugye a lányoknak általában push-up miatt nagy, de neked ezek szerint nem.
-Kösz, hogy azt hitted, push-upot hordok. De amúgy érzékenyek, ezért húzok drótnélkülit.-folytatom tovább az öltözködést
-Ezt inkább bóknak szokták venni, de rendben!-emeli fel a kezét, majd én is ráeszmélek mit mondtam
-Sajnálom. Nem, nem téged akartalak letolni.-sóhajtok
-Figyelj, felejtsd el őt! Oké?
-Oki!-bólintok, majd a táskámat felvéve indulok meg a cipőmet felhúzni

Az úton csendben ültünk a taxiban, én az utat figyeltem, Bálint a kezét tördelte, a taxis pedig mogorva volt, szóval tulajdonképpen egyikünk sem bánta, aztán lefékezett. Bálint lesápadt, így inkább én fizettem ki a fuvart, majd kiráncigálva a fiút a kocsiból, köszöntem el és néztem a modern építésű kávézót. Hatalmas ablakokból állt az elülső oldala, ahonnan be lehetett látni az egészet, bár bentről jobban meg tudtam volna csodálni, ugyanis az eső újra elkezdett zuhogni. Együtt futottunk be, s amikor beértünk, hangosan nevetni kezdtünk. Ő kínjában én pedig fogalmam sincs. Hátra dobtam a hajamat, hogy ne csöpögjön a mellkasomra a víz, de Bálint nem járt jól. Ő akárhova söpörte, mindig a szemébe folyt egy kis csepp. Elvezetett egy sarokban lévő asztalhoz, ami szinte mindentől el van rejtve egyedül a kiszolgáló pult látszik, ahol egy csomó süti van, de hirtelen az egésztől felfordult a gyomrom. Ha babonás lennék, azt hinném, hogy a baba nem lány lesz. Ledobtam a dzsekimet mellém és tekintetemmel felfedeztem a barátságos helyet. Kellemes zene szólt, a falak a narancs különböző árnyalataiban pompáztak, a bútorok inkább sötétek voltak, de a terítő, vagy a szalvéta az fehér volt. A fények szintén narancsos fényt bocsátottak a helységre, de igazán hangulatos volt, tekintve hogy a lámpák bögrékbe voltak beszerelve. Az egésznek a közepén volt egy üvegdoboz szerű, amiben különböző növények voltak, ágakkal tarkítva, benne egy papagájjal, aki éppen tollászkodott. Az egész úgy két méterrel volt a földtől, s biztos távolságban tőlem, így nem kapott el az az érzés, hogy fussak olyan messzire, amilyenre csak tudok. Az étlapon mindent meg lehetett találni, a világ legegyszerűbb kajáitól egészen az egészen egzotikusakig, ami alatt olyanokra gondolok, mint a tenger gyümölcsei igénylő nyalánkság, vagy igen csak drága hozzávalót tartalmazott. Az italoknál nyitottam ki, ahol inkább melegebbeket kerestem, majd azokat kezdtem el fürkészni, közben fél szemmel Bálintot figyeltem. Idegesen bámulta az egész vendéglőt.
-Válassz valamit, rendben?-fogtam meg a kezét, amit biztatóan meg is szorítottam, de csak némán bólintott. Gondolom milyen nehéz lehet ez neki.
-Jó napot! Választottak már, vagy jöjjek vissza később?-érdeklődött egy fiatal lány, mire Bálint arca elkomorodott, de azért lediktálta a rendelését
-És maga?-nézett rám
-Egy citromos teát.
-Mézzel vagy cukorral?
-Cukorral.-mosolyogtam rá, majd elsétált, közben a pultnál megpillantottam a keresett srácot
-Bálint. Ő lenne az?-biccentettem a pult felé, ő pedig azonnal oda fordult, közben pedig az arca újra felragyogott. Az én arcom is hasonló reakciót mutatott nála?
-Igen!-suttogja
-Fordulj vissza, mert eléggé feltűnő!-szólok rá vigyorogva, nehogy bárki mást higgyen
-Nagyon gáz?-temeti fejét a tenyerébe
-Nem, csak egyszerűen bejön neked. Igazából teljesen normális, csak ne etesd a szemed túl sokáig rajta. Egyszer-kétszer pillants oda, ha észrevesz, ne fordulj vissza azonnal.
-Fura! Egy lány mond tanácsokat ismerkedéssel kapcsolatban.-fintorodik el kissé
-Hé! Szokj hozzá!-kacsintok rá
-Csak aztán ne forduljon meg a kocka Emi!-ölti ki a nyelvét, de én látom, hogy a srác elindul felénk a rendelésünkkel, s az utolsó pillanatban eltátogom Bálintnak, hogy nyugi
-Kié lesz a Cafe Latte?-néz ránk
-Az enyém!-szólal meg a haverom, aki elé azonnal leteszik a poharat, majd elém a csészét. Ahogy lejjebb hajolt, megéreztem bódító illatát, de mégsem volt olyan, amit örökre meg akartam jegyezni, de ahogy láttam Bálintnak kifejezetten tetszett
-Kérnek még valamit?
-Egy sonkás szendvicset.-szólaltam meg azonnal
-Máris hozom.-firkantja fel, s vet egy gyors pillantást a velem szembe ülő fiúra, aki megfogadva a tanácsomat, csak óvatosan nézte őt, de mégis lehetett látni
-Ügyes!-kuncogtam
-Jaj fogd be!-forgatja meg a szemét
-Fogjam be? Én miattam érezheted még a kivételesen jó illatát!-sziszegem
Nem válaszol, csak a kávéját kezdi el inni. És meg sem köszöni! Ch!
Kihozza nekem a kért ételt, majd egy rövid szemezés után Bálinttal elmegy felvenni egy újabb rendelést, közben én elkezdem a földről kapirgálni a teljesen ledermedt fiút. Ez a srác teljesen tisztában van azzal, hogy Bálint hogy viszonyul hozzá. Talán ő is az lenne? Istenem, ha létezel, had legyen az! Magamban imádkoztam miközben elfogyasztottam a kért dolgaimat, de amikor én befejeztem, addig Bálint csak a háromnegyedét itta meg a kávéjának. Értem én, hogy lassan akar távozni, de mire én még be is eszek, addigra csak el lehet fogyasztani egy kávét! Nem? Hangos nevetés hallatán megborzongok, majd az ajtó irányába nézek, de bár ne tettem volna. Ott álltak ketten, Jázmin Norbira csimpaszkodva, boldogan mosolyogva. Szívem hangosan tört ripityára, ahogy leültek a túloldali rejtett zugba, de viszont pont rálátásom nyílt arra, ahogy egymással enyelegnek. Fiatalabb koromban szinte felfordult volna ettől a gyomrom, de most, hogy tudom milyen érzés ezt csinálni, inkább a szívem szakadt meg. Vagyis utólag tényleg felfordult a gyomrom, de nem tőlük, hanem az első trimeszter átkától. Lehunytam a szemem és próbáltam mély levegőt venni, de nagyon nem jött össze így szenvedve rászóltam az éppen bámészkodó barátomra.
-Segíts keresnem egy mosdót!
-Tessék?-néz rám
-Bálint! Ha nem kerítesz gyorsan valahogy nekem egy mosdót, okádok!
-Oké, gyere!-támogat fel, közben próbálom visszatartani a szendvicset
-Ne forgolódj, hanem kérdezz!-szorítom össze a szemeimet, de hirtelen elkezdek öklendezni, mire azonnal megindul valamerre
-Hé! Bocsi, de merre van egy mosdó?-kérdez rá, s egy kellemes bariton válaszol
-Csak a személyzeti van, a többi nincs kész.
-A francba! Kérlek, had menjen be, nem karom az utcára vinni!-könyörög
-Rosszul van?
-Eléggé!-nyögöm
-Gyertek!-egyez bele és már csak gyors trappolást hallok, de én nem tudok járni.
Kezeket érzek a térdemnél, majd hirtelen a levegőben vagyok, s futni kezdenek velem, ami rohadtul nem tesz jót a gyomromnak.
-Bemehetek vele?-érdeklődik a cipelőm
-Sajnálom, de nem. Ha nem gond neki, megyek én!
-Kérlek, vidd be!
Ismeretlen érintés, majd pár perc múlva, már egy vízhangos helyen vagyok, kinyitom a szemem, s mire letesznek, épp ideje volt. A rendelésem újra köszönt nekem, én pedig a csészét szorongatva hagytam, hogy távozzon. A srác összefogta a hajamat, s a hátamat simogatta, de most már felismertem. Az a helyes fiú az, akiért Bálint teljesen oda van. Hát ez neki, a fiúnak és nekem is eléggé kellemetlen találkozás az egészen biztos, de hé! Meg merte szólítani! Haladunk! Kár, hogy a hányás nem akar abbamaradni, vagyis inkább ez öklendezés. A fiú szerez valahonnan egy poharat, s elém nyomva, ragadom meg a tárgyat és meghúzom a tartalmát. Jó sokáig öblögetek, végül pedig kiköpöm azt, ami még a számba maradt, egytől-egyig. Mély levegőt veszek, végül pedig az utolsó lélekenergiámmal, lehúzom a wc-t, majd a falnak dőlök. A srác szemébe nézek, aki zavartan támaszkodik csípőjével a mosdóknak, nem tudja mit csináljon. Szegény azt hiszi a kaja miatt történt, de azért csak nem avatok be egy idegent ebbe az egészbe! Beletúrok a hajamba és újra az íriszeit kezdem el bámulni.
-Nem a kaja miatt volt, nyugodj meg.-támaszkodok meg valamiben, lassan visszatér belém az erő, amivel talán már totyogni is tudok.
-Hát?
-Igazán lényegtelen. Amúgy Emma vagyok!-nyújtom felé a kezemet és hatalmas tenyerével megmarkolja az enyémet, szinte eltűnik benne, érzem azt a nyers erőt, amivel szinte összetörhetné a csontjaimat és kicsit megrémülök.
-Krisztián. És a…-kezd bele, de azonnal közbe szólok
-Bálint. Bukor Bálint.
-Miért mondtad meg neki a teljes nevét?-nevetett fel
-Vannak megérzéseim fogalmazzunk úgy.-kacsintok rá
-Fura lány vagy.-ráncolja össze a homlokát
-Tudok ennél még furább lenni. De ha annyira akarod az én nevem Vörös Emma.
-Rendben.-túr a hajába
-Akkor én megyek is mielőtt bajba keverednél. Örültem a megismerésnek.-indulok meg kifelé, s az ajtóval szemben ott áll, ujjait tördelve Bálint, aki azonnal megölel, amint meglát
-Minden oké?
-Most már igen, de szerintem haza kéne menni. Lehet még megint lesz-húzom el a számat-De hívok taxit és te még itt maradhatsz.-pillantok Krisztiánra, aki már a folyosó elején jár
-A legjobb barátomat nem hagyom magára.-néz a szemembe
-Nem hagysz magamra, egyszerűen csak itt maradsz Krisztiánnal.
-Lehet mégsem kéne féltenélek!-kuncog
-De, azért kell. Mindenkiért kell, hogy aggódjon valaki.
-Ilyenkor mindenki aggódik érted!-teszi az alhasamra a kezét. A szívem megdobban és melegség tölti el e szó hallatán. Aggódnak értem!
Magamhoz húzom, s hogy elrejtsem vállába az arcom, lábujjhegyre állok. Hihetetlen mennyire imádom ezt a srácot! Ujjaimmal a hajába túrok és ajkaimat összeszorítom, nehogy elbőgjem magam, így is könnyek marják a szememet. Bálint már igazán megérdemli a boldogságot, akárki mellett legyen is az. Elfordítom a fejemet, s tincseim alól bámulni kezdem a folyosó végét, ahol egy ismerős dzsekis alakot látok. Széles hát izmos karok, kócos szőke haj, gyönyörű szemek, amik láttán a gyomrom liftezni kezd. Hirtelen elengedem Bálintot, aki lesápadva ragadja meg a vállam, így majdnem hátraesek, tekintve, hogy én már úton voltam felé. Ahogy ott állt egy helyben, hátulról megvilágítva, számomra úgy nézett ki, mintha a fény lenne a szárnya, olyan volt így, mint egy angyal, az én angyalom, de oda passzoltam Jázminnak. Hogy én mekkora hibát követtem el! A szívem majd meghasadt, amikor megláttam válla mögött az élénk tincseket, ahogy az ő keze simul a vállára, ahogy engem néz, szinte látom a szemében a győzelmet. Végig kihasznált, engem használt fel ahhoz, hogy azt higgye Norbi, Jázmin mindenre emlékszik! A boszorka vigyorog, nyájasan beszél Norbihoz, aki zombiként viselkedve, enged a húzásának, de a tekintetét nem veszi le rólam. Tudom, hogy meg akarja kérdezni jól vagyok e, hogy meg akar ölelni, de a lány megint az ujjai köré csavarta. Fájt látni, hogy enged neki, behódol neki, engem itt hagyj, engem, aki tényleg szereti. Mantrázni kezdtem az egyetlen szót, ami a fejemben kongott, közben könnyeim potyogtak. Egy rossz embernek dobtam, tönkre téve saját magamat és őt is, közben pedig egymásért aggódunk még úgy is, hogy jelenleg haragban vagyunk. De érdeklődik irántam! Érez még valamit, hiányzom neki!
-Tönkre teszem őt!-susogom, s térdeim megint kezdik feladni a szolgálatot. Gyenge lennék, mert nem bírom elviselni a tetteim következményeit? Vagy erre mi a jó kifejezés? Felelőtlen? Van e erre jó kifejezés?
-Emma! Miért tennéd tönkre te?
-Mert én hoztam őket újra össze.-nézek a semmibe
-De miért? Miért csináltad úgy őszintén!
-Azt hittem megmentem magamtól, megmentem az érzelmeimtől, holott ez lenne mindkettőnknek a mentőöv. Az érzelmeink.
-Itt a példa arra, hogy miért kell az érzéseidről beszélni. Ez lesz a vége.
-Utálom, ha másoknak van igaza!-törlöm meg az arcomat, de egy újabb alak lép a látóterembe
-Ha gondoljátok, hazavihetlek titeket. Úgy is vége a műszakomnak.-pörgeti meg ujjain a kocsi kulcsokat Krisztián
-Megköszönnénk.-hálálkodik neki, közben pedig tudom, hogy másnak hálálkodik. Talán Istennek vagy bármi másnak, amiért egy kis légtérbe lehet vele.
-Akkor gyertek!-int nekünk, közben pedig szorosan Bálint közelébe van, én pedig megszorítom vékony karját Bálintnak
-Ne engedd el!-motyogom neki, ő pedig bólint. Ne essen egyik hibámba se.
Otthon teljesen olyan voltam, mint egy zombi, anyu nincs itthon Szabi pedig továbbképzésen van vagy min, a lányok talán még éledeznek, a többiekről semmi gondolatom nincs. Talán velük együtt éledeznek, ez lenne a legreálisabb, de aztán ki tudja mi van velük. Levetettem magam a kanapéra és akár egy fa, oldalra dőltem Nem tudtam mit csinálni, mára semmi programom nincs, talán megint csillogóra takarítom újra a lakást, vagy el kéne menni vásárolni, mert a nadrágjaim már nem annyira kényelmesek. Hangosan felnyögtem és inkább elővettem a telefonomat, ami azonnal csörögni kezdett. Fürgén felvettem anyám nevét látván, aki izgatottan szólt a telefonba.
-Szeretnéd kijavítani a hibádat?
-Az összeset? Egyszerre? Az kicsit egy napra sok lenne, nem gondolod? Meg sok évet kéne visszautaznom és tudtommal még senki nem találta fel.
-Szerinted melyikre gondoltam jelenleg?
-Norbira.
-Talált. Akkor mit szólsz ahhoz, hogyha fél óra múlva beállítanánk Andreával hozzánk, kipofoznánk téged és elmennénk Réka zsúrjára, ahol ő is ott lesz?
-Tessék?-ültem fel
-Találkozol Norbival.
-Anya, ő nem akar.-túrtam a hajamba-A szemembe mondta, hogy nem akar látni.
-A fiúk mondanak olyat, amit senki sem gondol komolyan. Na, ez is olyan.
-Egy valamiről tudnod kell.
-Mégis miről?
-Összehoztam Jázminnal.-préseltem csíkká az ajkamat
-Mit csináltál?!
-Tönkre tettem ezt a lehetőséget…

Sziasztok!
Tudom sokáig nem voltam jelen túlzottan sehol sem, de most itt vagyok, szóval szerintem nem is fecsegek tovább. Itt egy szerintem eseménydús rész, véleményt szívesen fogadok. És szép nyarat mindenkinek! Remélem, mindenkinek jó lett a bizije! ;)
Puszi:Sheila Mendes 

2017. május 30., kedd

#2 Tizenötödik Fejezet



Az idő rohamosan eltelt a lelkizéssel, így egy idő után már csak arra lettünk figyelmesek, hogy a gyomrom élelemért könyörög, vidámabb témát fölvéve kezdtünk el másról beszélgetni. Szóba kerültek régi emlékek, vicces dolgok, semmiségek a mai világról. Próbáltam másra gondolni, mint az alig öt perce szóban forgó dolgokra, ami igazán nehezen ment, főleg, hogy apa is felkerült. Apa tényleg ilyen lenne? A zord külső mögött egy ilyen törődő személyiség? Nekem miért nem mutatta sosem? Azért nem mutatta, mert szinte alig volt itthon kiskoromban, s mire lett volna rá ideje, nem tudott volna semmi újat mondani, mutatni? Ezért lett ilyen? Vajon most megpróbál nekem igazán megnyílni délután? Rápillantottam az órára és észre kellett vennem, hogy tényleg sok idő ment el az én lelkiállapotom helyrerakásával, ugyanis nemsokára meg fog jelenni. Hogy mondjam el neki?!
-Annyira látszik, hogy az apádon gondolkodsz.-kuncog anyu
-Csak egyszerűen annyira máshogy látom most már az egészet. Ez a történet annyi mindent megmagyaráz.
-Igen. Képzelem mik járhatnak a fejedben.-mosolyog
-Forgószélként vannak jelen azok a dolgok. Egyik alighogy megjelenik, jön a másik.
-Helyre fog állni minden, csak egy kis idő kell. De figyeld azt a húst, vagy égett ételt fogunk enni.-figyelmeztett, én pedig azonnal ki is veszem az említett táplálékot
-Elvontad a figyelmem!-öltöttem rá ki a nyelvem
-Én?! Te agyaltál máson!
-Akkor is te voltál!-emelem fel „sértődöttem” a fejemet
-Csak nem durci van most?
-De!-bólintok határozottan, mire megrázza a fejét és tovább folytatja a salátakészítést
Egyszer csak megszólal a csengő, én pedig megborzongok. Vajon ő az? Apa lenne itt? Anyu bólint én pedig megtörölve a zsíros kezeimet, rendbe szendve a hajamat indulok az ajtó felé. Csíkká préselem az ajkaimat, majd a kilincset erősen megszorítva nyitom ki az ajtót. Érzem, hogy a gyomromban görcs keletkezik, ahogy meglátom édesapám arcát. Kedves tekintet, finom mosoly, jó frizura, elegáns öltözék. Kezei összekulcsolva, ami elárulja, hogy ő is pont ugyanolyan ideges, akárcsak én. Megköszörülöm a torkomat, majd az ajtót nagyobbra tárva engedem beljebb az otthonomba és továbbra is zavartan állok egyhelyben. Mit kéne most tennem?
-Szia Zalán!-néz ki anya a konyhából, majd kivéve az utolsó húst, elzárja a gázt
-Szia Noémi!-mosolyog rá
-Öhm… Éhes vagy?-tekintettem az ételre
-Hát mivel még nem ebédeltem, egy kicsit igen.
-Akkor foglalj helyet!-veszek elő tányérokat, evőeszközöket, ő pedig helyet foglal. Neki is ki van ülve az arcára az idegesség, zavartság.
-Megkérdezhetem, hogy miről szeretnél beszélni velem?-vet egy mély levegőt
-Egy fontos dologról, amit még evés előtt szerintem jobb lenne letisztázni. Úgy is forró még a hús.-hajtom le a fejemet zavaromban.
Leültem a baljára, anyu pedig a jobbjára és bíztatóan biccentett. Elszámoltam háromig, összeszedtem a gondolataimat és a szemébe néztem. Kezdödjék a szónoklás!
-Szerintem emlékszel még Gergőre, ugye?
-A volt szomszéd fiúra? Igen.
-Amikor visszaköltöztünk, újra összefutottam vele, összehaverkodtunk. Talán kicsit jobban, mint kellett volna!-túrtam bele a hajamba
-Mire akarsz célozni Em?-vonta fel a szemöldökét
-Arra, hogy…-nyúltam a zsebembe és elővettem az összehajtott képet, majd elétettem-… terhes vagyok.-szorítottam össze az ajkaimat és hajtottam le a fejemet
Nem tudtam mit csináljak, könnyeimmel küszködve bámultam a combjaimat és nem mertem felnézni. Semmit se mertem csinálni. Remegtem, a szívem hevesen dobogott, éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. Halottam, ahogy a kezébe veszi a ma délelőtt készült fotót és azt tanulmányozza, de semmi mást nem láttam. Mi járhat a fejébe? A fenébe, ilyenkor olyan jól jönne egy kis gondolat olvasás! Meleg érintést éreztem remegő testemen, mire a hatalmas kézre a néztem a vállamon. Az övé volt. A könnyeim előtörtek, elhomályosították a látásomat, de minden bátorságomat összeszedve, felnéztem rá. Az arcán lágy vigyor, ugyanakkor a szemében egy kis aggodalom és düh, de ezt elnyomta az a vidámság, ami az arcára leginkább kiült. Nyeltem egy nagyot, majd a nyakába vetettem magam, már csak azért is, mert nem ordított le. Éreztem, hogy a sós cseppek lecsordulnak az orcámon, egyenes a sportzakójára, így azonnal elhajoltam.
-Ne haragudj a zakódért!-töröltem le az oda cseppent könnyet
-Az érdekel a legkevésbé!-ölelt meg újra, én pedig mosolyogva bújtam oda hozzá. Végre megkaptam azt, amire legjobban vágytam életemben. Egy ölelést tőle, egy ölelést az édesapámtól. Éreztem azt a kellemes illatot, amit mindig árasztott magából, de furcsa volt ilyen intenzíven. Magamban egyszerűen visítoztam boldogságomban. Végre megtörtént!
-Köszönöm!-susogtam, mire még jobban magához szorított
-Én köszönöm!-motyogja, majd eltolva magától az arcomat kezdi el fürkészni
-Hogy megnőttél te! Hová lett az én hisztis kislányom?
-Csakúgy mellékesen megjegyzem, a hiszti az még mindig stimmel.-szólal meg anyu, mire felnevetünk
-Már most mondom, ha bármiben kell segíteni, csak szólj! Oké?
-Oké!-bólogatok hevesen, de gyomrom újra megkordul
-Te meg egyél, mert semmi sincs a gyomrodba!-utasított anya, én pedig engedelmesen szedni kezdtem az ételből, ahogy apa is
-És hogy tervezed? Befejezed a sulit?
-Be fogom, de nem hiszem, hogy idén sikerülni fog. Lehet, kihagyok egy évet.
-És a baba?
-Az még egy nagy kérdőjel, de már meg van, hogy hogy lesz átrendezve a szoba.
-Lehet kell majd segítened Zalán. Lesz fúrás és bútor pakolás és Szabi nem fogja győzni egyedül.
-Ha engedi időm, jövök. De ha már pakolás, gondolkodtál már azon, amit anyáddal beszéltünk?
-Igen, de mivel úton van egy új családtag, szerintem nem lenne jó ötlet ez a költözés. Félre ne értsd, nem a költözéssel van a baj, hanem inkább anyával lennék abban az időben. De ott aludni, ott alhatok párszor.
-Persze megértem. De örülök, hogy nem zárkózol el az ötlettől.-mosolyog
-Szabolcs amúgy merre van?-érdeklődött felőle
-Dolgozik. Későn jön haza.-zárta le anya
-Valamelyik nap ráérsz egy kicsit? Hogy elmeséld mi történt veled az utóbbi négy évben?-pillantott megint rám
-Szerdán szerintem igen.-gondolom át a hetemet
-Akkor szerdán érted megyek.-kacsintott, majd békésen folytattuk tovább az ebédet

A fejem majd szétrobbant az ébresztő hangjára, én pedig a fejemre húztam a takarót. Nincs az az isten, ami engem kiszed ebből az ágyból és beráncigál az iskolába! Megfordultam és tovább szuszogtam, de anya természetesen felriasztott. Nem lennék meglepődve, ha taxit is hívatott volna már nekem. Leszedte rólam a takarót én pedig néma sikolyt hallatva, húzódom még jobban össze. Megpaskolja a vállamat, majd kisétálva a szobámból magamra hagy. Veszek egy mély levegőt, majd felkelek, de megtorpanok. Érzem, hogy a gyomrom bukfencezik egyet és szédülni kezdek. Ez nagyon nem tetszik! Megszorítom az asztalom szélét, majd amikor valamelyest helyre állok, lassan kisétálok a barlangomból. Orromba bekúszik a frissen készült meleg szendvics illata, így az orromat követve le is ülök a hatalmas szendvics elé. Nagyot nyelek, majd neki esek a kiadós reggelinek. Ráérősen rágom meg a falatokat, majd sietősre véve, szaladni kezdek a szobámba. Előveszem az aznapra betervezett ruháimat, közben pedig az jár a fejemben, mégis hová tehettem a tesis papíromat. Ha azt elvesztettem, nekem végem, a tanár kinyír. A számba véve a hajgumimat kezdem el keresgélni azt az igazolást, amit természetesen a pulcsimban hagytam, de a kezem megállapodott egy aprócska képen. A baba volt rajta, orcámra vigyor kúszott. Az én babám. Rápillantok a telefonomra és boldogan veszem észre, hogy befér a tokomba, így azonnal be is teszem, de az idő megint csak rohan és rohan előre, így kénytelen voltam mindent sietve megcsinálni. Hajamat összefogtam, egy minimális smink került fizimiskámra, táskámba mindent csak bedobáltam, nem érdekelve, hogy mégis hogy fognak kinézni a könyveim. Anya telefonált a konyhában, amiből semmit sem hallottam, egyszerűen csak villogott a fejemben a jelző, miszerint elkések, és anya nem enged a motoromra. A táskámat a vállamra kapva indulok meg cipőt húzni, de anyu csak kuncog. Vajon min kacarászik ennyire? Fejével az ablak felé int, én pedig kitekintve megpillantom édesapámat, aki szintén vigyorogva bámul fel. Hát ő meg hogy kerül ide? Sajnos nincs időm agyalni, ugyanis alig van húsz percem beérni, így gyors puszi után felveszem a kulcsaimat és rohanok le a lépcsőn. A gyomrom újra és újra liftezik, fel-le, mégsem lassítok. Miért sietek ennyire? Kinyitom az ajtót, majd az utcára futva már kénytelen vagyok megállni a döbbenettől. Ez lenne apám kocsija?! Egy szürke Audi Q7 áll előttem, csábítóan kényelmes külsővel.  A szürke és fekete kombináció belül igazán kimutatta, hogy nem az olcsóbbik fajta autók közé tartozik, de ezt természete már a márka elárulja. Apa int, hogy szálljak be, én pedig lassan és óvatosan simítom a kilincsre ujjaimat, végül pedig kinyitva az ajtót meleg csap meg. Na ná, hogy nem kellett több, én azonnal beszálltam tekintve, hogy testem remegetett, akár a nyárfalevél. A rádióból halkan szólt a zene, a meleg körbeölelt, éreztem apa kölnijének illatát és az illatosítóét. Apa vajon mit csinálhat most, hogy ilyen kocsira tellik neki? Esetleg nem akarja rám hagyni majd? A gázra lépve elindulunk a belváros felé, én pedig szinte belesimulok az ülésbe, hogy még jobban érezzem a meleget. Ha én ennyire fázok most, mi lesz velem télen? Az út kellemes némaságba burkolózott, olyan volt, mint régen, de átgondolva a helyzetet kicsit sem olyan, mint régen volt. Neki van másik családja, nekem nevelőapám van. Van egy mostoha lánya és a vérszerinti lánya pedig éppen a második unokát hordja a szíve alatt. Van valami, ami olyan, mint négy évvel ez előtt? Bármi? Lehet az, hogy minden megváltozzon négy esztendő alatt? Kinéztem az ablakon és a rettentően hideg ősz ridegsége fogadott, ahogy az eső kopogni kezdett az ablakon. Emberek szedni kezdik a lábaikat, esernyők nyílnak ki az iskolák környékén, az út egyre jobban feketedik be, az ég megrendül. Ilyen korán már vihar? Megtesszük a már jól ismert utat a távolsági buszmegállónál, végül pedig lekanyarodva, megpillantom az iskolám sárgás falait és az utolsókat, akik hasonlóan elpocsékolták az idejüket valamire. Lehet ők is evésre. Megköszöntem a fuvart, majd egy gyors ölelés után, trappolni kezdtem az iskola felé. Bent a portás barátságosan köszönt, én pedig az osztályomat kezdem el keresni. Benyitok, de senki sincs egy padban sem, mindenhol csak táskák, szétdobált szemét, obszcén szavak a táblán. Az egyedüli hangot, amit hallok azt is az ablak kelti, ahogy a szél nekiveri a falnak. Ledobom a táskámat a földre és azt becsukva pillantok körbe a teremben órarend után kutatva, de természetesen nem találok, így az ajtó másik oldalára nézve vélem felfedezni az a szerencsétlen papírt. A francba! Újra szaladni kezdek, végül pedig a papírom társaságában futok át a tornacsarnokba, ahol orbitálisan hangos röhögést hallok. Ezt a hangot vajon melyik fiú adja ki? Belépek a terembe, ahol a tanár morgolódva nézegeti a kis noteszát, de a sötét ruháim láttán felpillant és végig mér.
-Jó reggelt! Nem gondolja, hogy kicsit késett?-morran fel
-Elnézést! Sajnálom, csak kicsit elaludtam!- húzom be a nyakam
-És hol a felszerelése? Csak nem azt gondolja, hogy mivel késett nem kell tesiznie?
-Pont ezért állok maga előtt. Itt a felmentésem!-nyújtottam felé a félbe hajtott pergament, aki az átlászódott kórházi pecsét láttán kicsit nyugodtabban vette el azt.
Ráérősen széthajtotta, majd olvasószemüvegét felvéve olvasni kezdte a macskakaparást. Ahogy egyre jobban belemélyedt, arcára kiült a döbbenet, ahogy felfogta, tulajdonképpen miről is szól ez a felmentés. Szívem a torkomban dobogott, így elbújtam a kapucnim mögé, nehogy más is lássa, mennyire erősen harapom az alsó ajkam. A tanár sóhajtott egyet, majd a papírt visszaadva küldött föl a lelátóra, én pedig engedelmes gyereket játszva siettem fel. Végignéztem a hatalmas csarnokon, vegyesen láttam lányokat és fiúkat, köztük Norbit is. Szőke haja szemébe lógott, ajka halvány mosolyra húzódott, szívem pedig kihagyott egy ütemet. Mennyire bántottam? Beszélne velem? Mit mondana nekem, ha elé állnék? Néztem, ahogy sorban csinálják a gyakorlatokat, szemem Odetten és Norbin cikázott, valahogy sokszor pillantottak egymásra. Talán Odett kezdte el őt fűzni? Vagy Norbi őt? Mi történt, hogy így egymásra pillantgatnak? Lehajtottam a fejemet és inkább a lábaimat bámultam és az fölöttem lévő ablakon lefolyó cseppeket. Talán az időjárás megjósolta az érzéseimet? Mert jelenleg nem érzem túl vidámnak magam. Végig néztem a tetoválásain, s eszembe jutott, hogy egyiket se mértem még fel alaposan. Talán már nem is lesz rá lehetőségem. Miért rontok el mindent?  Ez mind miattam van! Egyszerűen mindent én rontok el és mindig mást okolok, pedig más nem tehet róla! Most is azt hiszem ennél már nincs lejjebb, de amint tudok vele beszélni és kiderül ez az egész, utálni fog, eltávolodik tőlem, úgy fog tenni, mintha soha nem ismert volna, nem történt volna velünk semmi. Neki milyen gondolatok járhatnak a fejében? Nyeltem egy nagyot és ránéztem az órámra. Lassan ivószünet és akkor tovább hallgatózhatok. Beszéljek vele vagy ne? Várjak az óra utánra? Lehet azt kéne. Akkor talán nem lenne itt senki és tudnék vele váltani pár szót. Nem hagyhatom, hogy megutáljon a saját hibáimért! Nem! Ő egyszerűen csak segíteni akar, de ellököm magamtól, mert azt hiszem egyedül is megoldom. Szörnyű tulajdonság. Meghallottam a síp éles hangját, mire megrezdültem. Éreztem, ahogy a szívem hihetetlen tempóban kezd el dübörögni és egyszerűen csak őt figyelem, ahogy hajgumiért nyúl. Figyelem minden mozdulatát, nézem, ahogy összeköti a haját és eszembe jut az a nap, amikor fejbe vágtam az ajtóval. Minden ott kezdődött el és lehet minden itt is fejeződik be?
-Hát te miért vagy felmentve?-szól fel Odett, de most is összenéznek. Mi a fene folyik itt?
-Az orvos kiírt.-rántok vállat
-Mégis milyen orvos?-lépked fel. Testemben megfeszülnek az izmok, ösztönösen fonom hasam köré karjaimat.
-Csontkovács.-nézek a szemébe, hangom mégis remeg
-Nem inkább nőgyógyászt akartál mondani?-villantja ki az összes fogát, de ettől kirázott a hideg, akármilyen „bájosnak” is látszik
-Nem is jártam még ott.-fut ki az összes vér az arcomból
-Akkor ez micsoda?-nyomja az arcomba a képet, ahogy zombiként ülök a váróban, majd egy videót is elindít. Felvette. Felvette azt a beszélgetést, amikor a babáról beszéltünk.
-Te voltál?! Te voltál az, aki ott röhögött?!
-Olyan kis esetlen voltál, nehéz lett volna téged nem lefotózni. Aztán megütötte a fülemet ez a kis csevegés. Gondoltam felveszem és elküldöm azoknak, akikkel jóba vagy, de valahogy nem lepődtek meg annyira. Kíváncsi lennék, melyikkel csináltattad fel magad.-kezdi el dörzsölni az állát, közben pedig bazsalyog, Gúnyosan.
Lehunytam a szemem, próbáltam mélyen lélegezni, nem akartam, hogy elboruljon az agyam, nem akartam jelenetet rendezni. Ilyenkor a tanár merre van?
-A magas szőke? Az emós hajú? Vagy a végzős srác? Melyik volt az aki kétségbeesésében veled feküdt le?-sziszegte
-Egyikük se és őket ne keverd bele!-emeltem fel a hangom
-Melyiket véded ilyen szinten?
-Utoljára mondom el neked Odett, hogy egyiknek sincs semmi köze ehhez! Ők segítenek nekem túl élni ezt az egészet, szóval ha bármelyikükre is mondasz egy rossz szót is, alig két másodperc múlva, már ennek az alján terülsz el, akár egy hulla!-állok fel és bököm meg a mellkasát
-Akkor áruld el, kitől vagy terhes?
-Szeretnéd tudni ki volt az a féreg? Biztos?
-Nem lepődnék meg azon sem, ha a sarkon állás közben az egyik nem húzott volna gumit. Lehet azt sem tudod ki az.
-Odett. A te kedvenc kis énekesed, a te álszented tette ezt velem! A négy évvel ezelőtti hibámért csinálta ezt, hogy szenvedjek miatta és amikor rájött, hogy mi történt, mit tett bevalotta, hogy mind bosszúból csinálta és lelépett! Sárosi Gergely tette ezt velem!
A teremben csend honolt, Odett ledermedt a többiek pedig minket bámultak. Néztem őket, néztem Odettet néztem Norbit, de az ő teste megfeszült, fejét elfordította, majd elindult a kijárat felé. A szemeimet könnyek kezdték el marni, majd taszítva egyet Odetten futottam utána ki, az esőbe. Magamba fohászkodtam mindenhez, hogy ne utáljon meg, ne dobjon el magától. Az arcomon folytak le a cseppek, az esővel vegyítve, s éppen még meg tudtam ragadni a csuklóját. Visszanézett, majd durván kirántotta kezét az enyémből, s ment volna tovább, de én nem hagytam. Elé álltam és néztem fel rá. Íriszeiben megannyi érzés kavargott, de a szemében a legnagyobb mégis a fájdalom volt. Megint ezt tettem, megint fájdalmat okoztam neki, bántottam.
-Ezek szerint igaz! Tényleg teherbe ejtett? Hagytad, hogy megtörténjen?!
-Én, én nem tudtam!
-Persze, te nem tudtad! Vajon hányszor feküdtél össze vele, miközben én ápolgattam a sérült kis lelkedet?! Anyád tudja, hogy a lánya nem is olyan jó?
-Minden még szeptemberben történt. Azóta egyszer találkoztam vele, s akkor sem sokáig. El is költözött a városból!
-Ez a mentséged? A költözés? Kitudja, lehet utána akartál menni!
-Eszem ágában sem volt! Nem is tudtam, hogy elköltözik!
-Hány hazugságot akarsz még nekem mondani?! Hányat?-halkul el a hangja
-Én soha nem hazudtam neked! Neked soha!
-Ezért nem történt semmi, igaz? Még ezek után is kitartasz mellette!
-Nem! Kérlek, hallgass meg!
-Elegem van Emma! Ápolgatlak, törődöm veled, a legnagyobb titkomat elmondtam neked, s te még őszinte se voltál velem! Én szeretlek, de te továbbra is Gergő után futsz!
-Norbi, kérlek!
-Mond, még az érzéseid is hazugságok voltak? Az a lány, akibe beleszerettem, egy hazugság?
-Nem vagyok hazugság. Az az Emma vagyok, aki fejbe vágott az ajtóval, aki ott volt veled a rohamodnál. Nem változott semmi!-nyúltam az arca felé, de ő megragadott a csuklómnál fogva
-Nem fognak még egyszer átverni! Menj el a szemem elől!-nézett a szemembe, szinte láttam a gyűlöletet és a fájdalmat a szemében. Mindet én váltottam ki belőle.
-Rendben! Nem fogsz látni! Mint már tudod, elbújásban elrejtőzésben, elnyomásban profi vagyok. Ahogy hazudozásban is. És fájdalomokozásban is. Remélem azért osztálytársnak jó voltam.-rántok vállat, majd elindulok az iskola felé, azonbelül is az igazgatóhoz. Nem akar látni? Akkor nem is fog…
Hangosan becsapom a bejárati ajtót, majd zokogva dobom le a táskámat is. Annyira éreztem, hogy ott lesz vége, ahol elkezdtük! Annyira tudtam, hogy nem kéne, de mégis megtettem. Fájdalmat okoztam neki és magamnak is, de neki még nagyobbat. Ő mindig olyan lányt fog ki, aki megbántja, aki tönkreteszi, sajnos most velem történt ez meg. Miért nem tudtunk csak barátok maradni? Miért kellett megfűszerezni? Most egy hazug dögnek tart, az iskola egy ribancnak, a tanárok egy felelőtlen kislánynak én pedig magamat egy szarnak. Elrontok mindent, tönkreteszek mindent, ami fontos nekem. Miért nem tudtam akkor uralkodni az érzéseimen? Miért ugortam azonnal annak a gyereknek a nyakába? A falba vertem az öklömet, majd a homlokomat a falnak döntve itattam az egereket tovább. Miért vagyok ilyen? Miért rombolom össze mások lelki világát? Miért nehezítem meg a saját életem? Hogy tudnék egy babáról gondoskodni, ha magamról sem tudok? Lehet mégsem kéne ezt csinálnom, talán ha örökbe adnám… De akkor a babának és nekem is rossz lenne. Őt elvennék tőlem, tőlem pedig elvennék őt. Egy gyereknek szüksége van az anyjára, az édesanyjára. Letöröltem az arcomon lévő könnyeket és elkezdtem mindent csinálni. Takarítani, főzni, mosni, pakolászni, mindent csináltam, csak el akartam terelni a gondolataimat. Nem is voltunk együtt, miért siránkozom ennyire? Ne légy már idióta, a vak is látja azt a világfájdalmat az arcodon és az érzéketlen is érzi azt, amit te, vagy legalább szánalmat! Sóhajtottam, majd egy ruhadarabot letéve néztem ki a fejemből. Megundorodott tőlem? Rám is az a sors vár, mint azokra, akik korán szültek? Kitaszítanak a világból, csak mert az „ideálisnál” korábban lettem terhes? Miért olyan rossz dolog ez? Ugyanolyan leszek, mint ők, csak nem ők lesznek számomra az elsők, hanem a babám, mindenki más a második én meg maradok utoljára. Mint általában. Eltettem az összes ruhát és lassan felálltam, hogy igyak pár kortyot, de felfigyeltem egy bátortalan kopogásra. Óvatosan lépkedtem az ajtó felé, minden eshetőséget végig gondoltam ki lehet, de azonnal akkor sem nyitottam ki. Másodszor is kopogtak, ami már bátrabb volt, mire ledermedtem. Ki a franc van a túloldalt? Mély levegőt vettem, s a kulcsot elfordítva ráérősen nyitottam ki annyira az ajtót, hogy éppen csak kilássak. Végig néztem az ember öltözékén, s miután meg győződtem róla, hogy semmi gyanús nincs nagyobbra tártam. Fehér vászoncipő, fehér nadrág, fekete bőrkabát, vörös has póló, így megláthattam a köves köldök piercinget. Nagyon nem ismerős a lány. Tovább néztem majd egy színes tincsnél felbátorodtam és az arcára néztem. Hatalmas kerek szürke szemek, szeplős arc, pirospozsgás arc és rózsás ajkak. Gyönyörű arca volt, de nem ismertem fel. Furcsán néztem rá, mire még jobban vörös lett az arca és összehúzta magát. Ki ez a modell testalkatú lány?
-Ne haragudj, hogy megkérdezem, de ki vagy?-szólítottam fel
-Jázmin vagyok.-nézett a szemembe, én pedig döbbenetemben léptem párat hátra
-Jázmin? Az a Jázmin, akire gondolok?
-Ha a kézilabdás lányra gondolsz, igen. Én vagyok.-bólint
-Hogy kerülsz te ide?
-Apa küldött. Vagyis az apád.-tűrte a füle mögé kontyából kilógó tincseket.
-Apa? Miért?
-Látott hazajönni és mondta, ha tudok, jöjjek el.
-Miért? Hogy az orrom alá dörgöld, hogy téged jobban szeret vagy mi?
-Szó sincs erről, csak nem szeretné, hogy egyedül legyél. Meg úgy gondoltam, ha már úgymond egy család vagyunk, megismerhetnénk egymást.
Néztem az arcát, s egyszerűen nem tudtam nem hinni neki. Olyan zavarban volt, olyan kis félős. Nem létezik az, hogy hazudjon, meg, ha már önszántából jött, akkor miért ne beszélhetnénk? Végül is, ahogy mondta, egy család vagyunk. Újra a szemébe néztem, s ahogy láttam tényleg szeretné. Arrébb léptem, majd engem fürkészve lépte át a küszöböt. Becsuktam az ajtót, majd előre mentem, hogy töltsek neki egy bögre teát, mert szegény kicsit átfagyhatott  has pólóban, addig legalább átnézheti az otthonomat. Gondolom a pompából furcsa egy egyszerű kis lakásba jönnie.
-Szereted a gyümölcsös teát?
-Persze. Igazából mindegy csak tea legyen.-engedett meg a mosolyt, mire elé tettem a fehér bögrét
- Akkor jól értem, hogy imádod a teát? –ülök le
-Ühüm.
-És hogy hogy nem vagy suliban?
-Már nem járok. Valami előrehozott érettségim volt a költözés miatt és így be is fejeztem akkor. De azt sajnálom, hogy nem volt ballagásom.
-Mióta akartatok ideköltözni?
-Körülbelül két éve merült fel ez az egész, mióta volt egy fájdalmas találkozásunk. Aztán tavaly nyáron bejelentették, hogy előrehozott érettségim lesz vagy mi és azután megyünk. Nekem igazából nem is volt beleszólásom.-rántotta meg a vállát
-Anyád ilyen könnyen beleegyezett?
-Ő igazából mindig is jóba akart veled lenni, csak a baleseted után elhajtottad magadtól őt is és apát is. Pontosabban apádat.
-Nyugodtan hívjad a sajátodnak. Ő nevelt négy évig, mondhatod az apádnak.
-Rendben. Apa rengeteget mesélt rólad miután találkoztunk, beszélt arról is, hogy mennyire kevés időt töltött veled. Gondolhatom milyen rossz volt neked és édesanyádnak az az időszak.
-Nem volt könnyű, de túléltük.-túrok a hajamba
-Miért jöttél haza?
-Kiiratkoztam a suliból. Megkönnyítettem egy személynek az életét, ugyanis azt kérte, hogy menjek el. Eljöttem.
-De hát nem úgy volt, hogy sokáig maradsz?
-De, de mégsem jött össze.
-És ezek után mit szeretnél csinálni?
-Tekintve, hogy suliba jó sokáig nem megyek, itthon fogom tölteni az összes időmet, vizsgálatokra járok és szenvedek.
-Barátaid?
-A legtöbb idén érettségizik, szóval tanulni fognak, én pedig nem motorozhatok el hozzájuk.
-Nem így tervezted, igaz?
-Van olyan, aki így tervezi az életét?
-Lehet vannak olyan elvetemültek.-ránt vállat, mire halkan felkuncogok
-És te mit tervezel itt Baján?
-Munkát keresek és szeretnék különköltözni egy idő múlva. Aztán ki szeretnék békülni valakivel.
-Megkérdezhetem kivel?-kíváncsiskodtam, holott volt egy megérzésem kivel és borzasztóan hülye lenne, ha nem tenné meg
-Szerintem ismered. Báltin Norbert.-hát, be is igazolódott a sejtésem
-Igen, nagyon jól ismerem.-nyelek nagyot
-Igaz nagyon régen történt minden, de tudom, hogy még mindig ott van az a keserűség benne. És azzal is tisztában vagyok, hogy még mindig érez valamit irántam. Még ő mondta, hogy a hülyeségem ellenére is szeret, ezért reménykedek. Rájöttem, hogy idióta voltam, és még mindig szeretem.-mesélte
-Nagyon ismerős a sztori. Nálam is ez volt. Négy év elteltével azt hittem még mindig érzek iránta valamit, aztán meg mindent elrontottam. Arra kérlek, gondold át még egyszer ezt az egészet, ne ess az én hibámba. De ha igazi, amit érzel, akkor szabad az út.
-Nagyon úgy néz, ki hogy igaz. És az út is szabad!-vidul fel, a szívem pedig összeszorul, ahogy látom, hogy pötyögni kezd a telefonon
-Ő írt?-festek fel egy mosolyt
-Igen. Azt mondta, hogy a délutánja szabad.-néz a szemembe. Ugyanúgy csillog az ő szeme is ha róla van szó, mint nekem.
-Akkor csábítsd vissza!-vigyorgok, közben pedig a szemem ég, de a köd miatt semmit nem lát
-Az lesz!-nevet fel. Én is ilyen kis életvidám voltam? Alig volt pár napja ez az egész mosolygás, mégis olyan távolinak tűnik.
-Ha megkérhetlek, mesélnél róla? Te a mostani énjét jobban ismered, mint én.
-Persze! Cserébe számolj be nekem!-kacsintok rá, hogy megakadályozzam egy könny szabadulását. Azt hiszem itt tettem tönkre megint csak mindent. Ez az! 
 Heyo mindenki! 
Itt is vagyok így a hónap utolsó előtti napjában egy résszel, ami így utólag nézve, elégééééééé kesze-kusza lett. Sajnálom. Hát én nagyjából ennyi lennék, köszönök szépen mindenféle visszajelzést, amit kapok! És kitartás, itt vagyunk már a végén!
Puszi:Sheila Mendes